Nézd apu bárányfelhőit, ó, telihold, pompás időkre emlékezem – nyekereg a fülemben Lovasi hangja, nyikorog a fülemben Kispál gitárjátéka, ahogy Szalay Zoltán könyvét lapozgatom, képeket nézegetek, pompás időkről mesélőket, történelmi pillanatokat, fekete-fehér és színes borostyánba rögzült emlékeket. Vagyis pontosítsunk azonnal: ahogy Szalay Zoltán és Parti Nagy Lajos könyvét lapozgatom, képet és szövegeket, fotókat nézegetek, nosztalgiázom, történelmi időkre és történelmietlen alakokra gondolok, képeket látok róluk, eseményekről és emberekről, szövegeket olvasok róluk, eseményekről és emberekről.
Az én pompás időm voltak ezek, ahogy a könyv címe is mondja, Azok a nyolcvanas, kilencvenes évek. Ahogy a huszadik század volt a történelem legrövidebb évszázada – mondják, hogy csak 1914-ben kezdődött és 1989-ben már véget is ért –, úgy a nyolcvanas évek volt annak az életemnek, amire emlékszem is, a legrövidebb évtizede. Arról szól ez a könyv, ahogy ez a rövid évtized, ahogy ez a rövid évszázad véget ért, méghozzá ott, ami nekünk a legkézzelfoghatóbb: Magyarországon. A rendszerváltás és közvetlen környezete van benne, megmaradt és most konstruálódó emlékek, emlékek, amik megfakultak és emlékek, amik most születnek meg bennem, az ezt-biztosan-láttam-már élményei, néhol fekete-fehérben, mintha a múló idő nem elhalványítaná az emlékeket, hanem a színüktől fosztaná meg őket.
Nagy idők nagy mozzanatai és nagy idők hétköznapi másodpercei. Pillanatok, amik megmaradnak az örökkévalóságnak és illékony momentumok, amikre talán a szereplők sem emlékeztek, már másnap sem. Csak Szalay Zoltán, aki járta a pesti utcákat, budai tereket, járta a fővárost és a vidéket, és fotózott, fotózott, fotózott: belemerevítette a történelmet fotópapírba, előhívó folyadékba, fixálóba, sötétkamrába, saját borostyánjaiba. Fekete-fehér fejes saláta a kombi felnyitható csomagtartójában, ballagó széna, kordé elé feszített izmok, a KGST-piacok óriási kisemberei, a Varsói Szerződés törpe óriásai, Jaruzelski-szemüveges szűklátókörűség.
És fogták ezeket a fotókat, leült velük Parti Nagy Lajos, aztán amiktől megihletődött, azokról írt, nem a képekről, hanem a szereplőikről. Dallamos ukrán név, magyarul tyével és hosszú óval, vámkezelés, bronzszobor és csizmatartó, jönnek elő belőle a szabadversek, zötyög velünk a nosztalgia ritmusa, tatattatam, tatattatam, a történelem váltóhoz ér, félreszabott öltönyös Gustav Husakból fűben heverésző, rövid ujjú inges Göncz Árpád lesz, kémények füstje, elegáns úr cúgos cipőben, rezzenetlen odaadás, táncháztalálkozó, egy büszke év volt, egy büszke nyár, nem egy, nem is egy.
Nézem az albumot, az emlékezetet bökdöső képeket és verseket, pompás időkre emlékezem, nekem a nyolcvanas évek vége volt a pompás idők, a megszűnése valaminek. Nézem az albumot és olvasom a verseket, és arra gondolok, amire Parti Nagy:
„mivé túródott mára az az akkor / standardnak tetsző, vad, szabad kor / ringás, heringés, meddig a szem ellát / egy kis lavórnyit magának berajzol”.
Szöveg: Haász János; képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs