Amennyire vissza tudok emlékezni, a családunkban sosem esett szó a szexről. Ennek nem a prüdéria volt az oka, egyszerűen csak nem volt téma, ilyesmiről nem beszéltünk, és kész. Így, amit tiniként a női test működéséről vagy a szexről tudtam, nagyrészt filmekből és a barátaimtól szedtem össze. És ez nem volt túl sok. Mostanra már sokkal jobban állok, de ez az út elég hosszú volt, és az a fajta mélyről jövő szégyenérzet, a titkok és tabuk, amiről Szombat Éva is beszél, amikor az Orgazmust kérek, nem rózsát című, szexről, szexjátékokról szóló fotósorozatának hátterét mutatja be, nagyon is ismerősek.
„Mindig is izgatta a fantáziámat, hogy milyen lehet egy ilyen tárgy, de túlságosan szégyenlős voltam hozzá. A stabil párkapcsolatomban ez a gátlás elmúlt. Játszottam egyedül, játszottunk együtt, elkezdtem kinyílni” – mondja. Szombat Éva huszonkilenc éves volt, amikor beszerezte élete első szexjátékát, később ezt a vibrátort lefotózta, sőt kiállításra vitte: „Rettegtem attól, hogy mit fognak gondolni mások, de nem dőlt össze a világ.” Később eszébe jutott, hogy mennyire jó lenne, „ha ez nem valami kellemetlen, ciki dolog lenne, és ha mások is meg merik mutatni, akkor lehet valahogy normalizálni”. A projekt, amiből végül több éven át tartó munkafolyamat lett, tulajdonképpen ekkor indult el. Hirdetést adott fel, amiben olyan alanyokat keresett, akik szívesen megmutatják szexjátékaikat, és kicsit meg is lepődött, mennyire sokan jelentkeztek.
„Egész életemben jobban érdekelt a szexualitás, mint amennyire bevallottam magamnak. Azt hittem, hogy a lányoknak ezzel nem illik nyíltan foglalkozniuk. Egészen addig gondoltam ezt így, amíg nem találkoztam olyanokkal, akik tabuk nélkül beszéltek szexről, maszturbálásról, orgazmusról, csiklóról, pornóról, fantáziákról. Felszabadító érzés volt közéjük tartozni.”
Végül abból a kezdeti ötletből, hogy lefényképezze a lányokat az örömszerző tárgyaikkal, sokkal több lett. Alanyai a közös munka és a beszélgetések során elkezdtek megnyílni, és egészen mély, néha traumatikus élmények is a felszínre kerültek. Beszélgettek abúzusról, pusztító családi mintákról, frusztrációról, ezek feldolgozásáról és arról, hogyan találtak rá a szexualitásukra és barátkoztak meg a saját testükkel. „A munka közben kezembe került nagymamám második világháború alatt kapott emlékkönyve. Az életre felkészítő üzenetek tartalma sokszor egybevágott azzal, amiket az alanyaim meséltek a saját gátlásaikról. A több generációval ezelőtti fiatal lányoknak szánt sorok azt írták elő, hogy ha valaki nőnek született, akkor legyen szerény, szófogadó, tűrje a fájdalmat, a szenvedést. Ezeket a gondolatokat tetten lehetett érni az alanyaimon és magamon is.”
A fotózások közben nemcsak kérdezett, hanem saját magáról, a saját szexuális életéről is beszélt, igyekezett kölcsönös helyzetet teremteni, hogy alanyai ne érezzék magukat kellemetlenül, a sorozatban saját magát is lefényképezte. „Sokat beszélgettünk általában, mire elkezdtük a fotózást, és a későbbiekben szinte egy egész napot ott töltöttem. Volt olyan, akinél többször is voltam. Volt, akivel előre beszéltem videochaten, hogy ne akkor találkozzunk először, vagy azért, hogy tényleg én vagyok-e, nem valami kamuprofil…”
„Többek között azért is kezdtem el ezt a sorozatot csinálni, mert bár szoktak a nők egymás közt olyan dolgokról beszélgetni mint a maszturbáció vagy a pornónézés, de ezek a témák a mai napig tabunak számítanak. Sokszor egy párkapcsolatban a nő nem mondja el, mi a jó neki, mi okoz örömet, rengeteg embernek borzasztó a szexuális élete. Nincsenek tisztázva a határok sem, mit illik, mit nem illik csinálni egy kapcsolatban vagy a szexben. És Magyarország 90%-ban ilyen: a szex, a verbális agresszió, a maszturbáció mind tabutémák, a nőknek a konyhában a helyük, hányszor lehet ezt hallani. Ez a valóság”
– mesélte a fotós egy 2019-es interjúban, hogy miért tartja fontosnak, hogy az akkor még Four Walls, Three Holes néven futó anyag létrejöjjön. Most, három évvel később a Capa-nagydíj ösztöndíjasaként a prezentációjában Szombat Éva arról mesélt, hogy mennyire sokat változott viszonya a szexualitáshoz és ezzel együtt a projekt is. A hangsúlyok áthelyeződtek, a szexjátékok már nem is voltak annyira fontosak, inkább a kulcsot adták a mélyebb beszélgetésekhez.
„Egyre kevésbé volt fontos a tárgy, sokkal jobban érdekelt a tulajdonos és az ő története. Arra kerestem a megoldást, hogyan lehet eljutni odáig, hogy valaki levetkőzze a szexualitással kapcsolatos szégyent, legyőzze a társadalmi konvenciókat és megszabaduljon a káros, örökölt mintáktól.”
Az Orgazmust kérek, nem rózsát fotósorozat képei magukon hordozzák Szombat Éva összetéveszthetetlen stílusjegyeit, amit talán a glamúr és a szocio perspektívák különös mixének lehet nevezni. Alanyait és tárgyaikat saját környezetükben, de beállítva, berendezve, színes fényekkel világítva és ezzel a valóságtól némileg elemelve ábrázolja. A munka illeszkedik korábbi fotográfiai munkásságának sorába, aminek egyik meghatározója a boldogság fogalmának boncolgatása:
mi a boldogság, hogy lehet elérni a boldogságot, és egyáltalán, mitől érzi magát jól valaki?
„Engem mindig az általánosságok érdekelnek, hogy mit jelent a boldogság, a férfiak, a nők. És misszióim vannak, be akarom bizonyítani az embereknek, hogy igenis lehet boldogan élni, és tragédiák után is lehet értékelni az életet. Naiv, világjobbító szándékaim vannak, de valójában ezek mind súlyos témák” – mesélte korábban arról, miért éppen ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. Amikor most arról kérdezem, hogy tudatos-e az a folyamat, hogy a témái egyre inkább személyessé válnak, sőt, szereplőjévé is válik a képeinek, azt válaszolja, hogy ez együtt jár önmaga megismerésének a folyamatával. „Elkezdtem elfogadni a testem, ebben a folyamatban segített a fotózás is. A szexualitásnál is ez játszódott le, elkezdtem kinyílni, rájönni, hogy úgy lehet a legjobban megszabadulni a frusztrációktól, ha kialakul egy diskurzus.”
Szombat Éva háromszor nyert el Pécsi József ösztöndíjat, 2018-ban a European Photography Platform Futures projektjének egyik felfedezettje volt, munkái szinte az egész világot bejárták: fotóit a Vice, a Huffington Post, az Ignant és a Feature Shot publikálta, 2019-ben egyik fotóját a Foto Wien a bécsi fotóhónap kampányképének választotta. Az Orgazmust kérek, nem rózsát című sorozatával idény elnyerte a Capa-nagydíjat, amit minden évben olyan kiemelkedő tehetségű fotográfusnak adnak, aki szakmailag megalapozott múlttal is rendelkezik, és társadalmilag gazdagító művet alkot.
Az Orgazmust kérek, nem rózsát képeiből válogattunk, a képaláírásokban a fotókönyv anyagából, a szereplők történeteiből idéztünk:
„Apukámnak előttem négy gyereke volt. Körülbelül féléves voltam, amikor a szüleim szétmentek, és hatéves, amikor apukám beteg lett, és meghalt. A tesóimat egész gyerekkoromban alig láttam, de mindig is vágytam utánuk. Anyukám nagyon komplikált személyiség, sok sebet hordoz gyerekkorából. Nehéz vele. Gyerekkoromban, ha megnyíltam neki, gyakran bántott, félelmet és kételyt szított. A jó szándék vezérli, csak hát ő sosem ismert mást. Tizenkilenc éves voltam, amikor anyukám rákos lett, és azt hittük, meg fog halni. A kórházban mintha kicserélték volna, önfeledt volt, rengeteget nevettünk együtt. Azután meggyógyult, és minden visszaállt. Általános iskolában elég sokat bántottak, ütöttek is. Azt mondták, hagytam magam, és lehet, hogy igazuk volt. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Bezárkóztam, senkinek sem nyíltam meg. Hozzászoktam, hogy el kell hallgatnom a legnagyobb titkom.” (Daniela)
„Annyira jó lenne, ha megtanítanának arra, hogy a tested a tiéd. Jogod van eldönteni, mit kezdesz vele.” (Viki)
„Az emberek a szégyenérzetük miatt teljesen elnyomják a vágyaikat. Viszont az elnyomott vágyak eltorzítanak. Én például erre vágytam, amit most csinálok, hogy domináns legyek a férfiakkal szemben, de elnyomtam magamban. Amikor rájöttem, hogy máshogy is lehet, kiraktam magamból a szégyent, és elhatároztam, hogy kipróbálom a vágyaim. Szerepcserét játszottam, én lettem az elnyomó, és egy olyan férfi az elszenvedő, aki az akart lenni. Így tettem ezt helyre magamban.” (Beáta)
„A BDSM az identitásom és a szexualitásom része. Azzal, hogy beléptem a közösségbe, növekedett az önbizalmam.”
„Már nagyon fiatal koromtól kezdve, ahogy a szexualitás megjelent az életemben a maszturbálással, nagyon brutális, domináns és szubmisszív fantáziáim voltak. Azt éreztem, hogy amit szeretnék, az nem egy elfogadott dolog. Többször megkaptam, hogy visszafogottabbnak és aranyosabbnak kéne lennem. Az iskolában kaptunk felvilágosító füzetet. Tisztán emlékszem, az volt benne, hogy bármiről szabad fantáziálni, amíg az nem erőszakos. Mindig azt hittem, valami baj van velem, egészen addig, amíg megtaláltam a BDSM-közösséget. Megtanultam, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Hangsúlyozni kellene a szexuális felvilágosítások során, hogy amit két felnőtt ember csinál közös beleegyezéssel, az rendben van. Kivétel, ha valaki maradandó károsodást szenved ettől.” (S. Lilla)
„Húszévesen volt egy bántalmazó kapcsolatom. Szavakkal hatolt nagyon mélyre, majdnem fizikai tettlegességig fajult. Lerombolta az önképemet, nem voltam önmagam. Szürke lettem. Volt ezután egy kapcsolatom, aminek rögtön az elején teherbe estem. Két hónapja jártunk, nem akartam megtartani. Az abortusz nagyon nagy trauma volt nekem is, szerintem neki is. Utána egy évig nem nyúlt hozzám. Meg is csaltam. Soha senkit nem csaltam meg, de már nem bírtam. Tamás, a vőlegényem, és az elmúlt három év hozott vissza.” (Fruzsi)
„Nagyon korán meghaltak a szüleim. Apaképem nem volt, ezért nagyon hamar elkezdtem a férfiakhoz vonzódni, kötődni. Nagyon sok mindent, ha nem is konkrét szexszel, de szexuális kommunikációval és szeretni vágyással fejeztem ki, már kiskamaszként is. Számomra a szex az nem csak az aktusban merül ki, hanem az ölelésben, érintésben, szemkontaktusban is. Ezek félreérthetők tudnak lenni, ha valaki nincs tisztában a saját szexualitásának erejével. Mindenkivel flörtölni fog, ha akar, ha nem. Érettebb voltam a koromnál, betaláltak az idősebb férfiak. Megbíztam bennük, aztán felismertem, hogy nem barátként vagy félig-meddig apaként közelednek hozzám, hanem többet akarnak. A pedagógusaim nagyon figyeltek rám. Tudatában voltam, hogy ez nem ideális állapot, hogy itt vagyok árván tizenhárom évesen, és a tizennyolc éves nővérem a gyámom. Elkezdtem foglalkozni ezzel, és mire megtalált az első szerelem, a helyére került bennem.” (Judit)
„A nagyszüleim eltemették az anyukámat, és még egy kisfiukat pár napos korában. Nagymamámnak pont a klitorisza környékén alakult ki egy daganat. Nem volt egy spirituális alkat, de mégsem csodálkozott, hogy a női szervei betegedtek meg, nem dolgozta fel a gyerekei halálát. Elmondta, hogy miket hordozok magamban azzal, hogy rokonok vagyunk, de felhívta rá a figyelmemet, hogy én majd ne így csináljam. Akkoriban az emberek örültek, hogy lyuk van a seggükön, nem az a generáció volt, akik buddhista idézeteket raktak ki a falra.”
„A mintakövetés mindig nagy kérdés. Nem akarod úgy csinálni, de valamiért úgyis úgy fogod, mert a véredben, a génjeidben van. Viszont lehetsz egy javított verziója annak a hozott mintának.” (Judit)
„A játékoknál érdekes, hogy a fiúk máshogy reagálnak. Egy korábbi kapcsolatomban például egyáltalán nem működött, hogy vibrátort használjunk, mert nem tetszett neki. Szerintem úgy érezte, hogy ő nem kap elég szerepet. A következő párom meg kifejezetten kérte. Imádta, mert olyan volt, mintha lenne egy extra keze.” (Fédra)
„Mindig csak szerettem volna jó csaj lenni, de senkivel nem jártam. A férjem előtt nem volt normális kapcsolatom. Harminckét éves voltam, amikor gyerekem született. A válásom után nulla szexuális kultúrám volt. Megismertem egy rockzenészt, nagyon gátlástalan fickó volt, mindent ki akart velem próbálni. Először csak a kedvéért mentem bele, de rájöttem, hogy ez egy tök jó dolog. De nagyon erőszakos volt, nem is értem már, hogy járhattam vele. Amikor elhagyott, kurvára nem sajnáltam, csak egy dolog miatt: az életben soha nem fogok olyanokat szexelni, mint vele. Aztán megismertem egy másik gátlástalan fickót. Az ilyen alakokkal vigyázni kell, mert lehet, hogy iszonyú jókat lehet velük szexelni, de nagyon veszélyesek. Az egyik fizikailag bántalmazott, a másik verbálisan. Igazából nem érte meg. A lelkem megsérült, de aztán elmentem pszichológushoz, ott kiderült, hogy miért történtek ezek velem. Most már tudom, hogy az ilyen típusú csávóktól hogyan kell távol tartanom magam. Rájöttem, hogy szexuális lény vagyok, megtudtam, milyen a jó szex, és hiányzott. Gondoltam, veszek magamnak egy vibrátort, az nem vág pofán.” (Annamária)
„Jobb dugásokat a hálószobába!” (Eszter)
„Kevés srác kérdez bele, hogy mi tetszik, mi a jó. Inkább találgatnak. Pedig a kérdés sokkal egyszerűbb út a másikhoz. Sokszor hallom srácoktól, akik hosszú kapcsolatban élnek, hogy a barátnőik már nem akarnak szexelni. Szerintem ez abból fakad, hogy az emberek nem beszélnek arról, hogy mi jó nekik. Főleg az elején nem. De honnan venné észre, ha nem szól, csak úgy csinál, mintha jó lenne? Mindenki a legjobb, legmegnyerőbb formáját akarja hozni, és ez simán félreviheti később a dolgokat.” (Anett)
„Gondoljatok, amit akartok!” (Nóri)
„A legrégebbi szexuális emlékem, hogy a cumisüveget beraktam a harisnyába, a lábam közé, és úgy izgattam a puncimat. Hétéves lehettem, amikor pornót találtam az otthoni számítógépen. Volt egy barátnőm, akivel elsős korunkban olyanokat játszottunk, hogy egymásra feküdtünk, megujjaztuk egymást. Tudtuk, mit csinálunk. Úgy nőttünk fel, hogy nagyon érdekelt minket a szex. Náluk is rengeteg pornót találtunk, nem nagyon dugták el a szülei. Azóta is nagyon nyíltan beszélünk ezzel a barátnőmmel a szexről, csak én közben Pestre költöztem, ő pedig ott maradt vidéken.” (Rebeka)
„Végül elfogadtam saját magam, hogy kurvára szeretem a szexet.” (Ildikó)
A nagydíjas sorozatból és a Capa-ösztöndíjasok munkáiból rendezett kiállítás november 14-éig tekinthető meg a Capa Központ Project Roomban.