Képeslapok egy békés Afganisztánból

Afganisztán ekkoriban a modernizáció és tradíció közti kanyargós ösvényen egyensúlyozott. Az ország történelme során sokat szenvedett attól a ténytől, hogy valahogy mindig nagy birodalmak ütközőzónájává válik (egyes etnikumokat összezáró, másokat kettévágó határait is brit, illetve orosz hatalmi érdekek mentén húzták meg), de a hatvanas években pont jól jött ki a hidegháborús versengésből. Afganisztán azon kevés országok egyikévé vált, melynek modernizációs programját a Szovjetunió és az Egyesült Államok is támogatta; így azután előfordult, hogy a Hindukus vad hegyvidékén szovjet segélyből épített alagút elkészüléséről az NSZK-támogatással épült nyomdákból kikerült, amerikai egyetemeken tanult újságírókat foglalkoztató Kabul Times adott hírt. Az ötvenes évek elején Kabulnak összesen három kövezett utcája volt, de egy évtizeden belül modern kormányzati és oktatási épületek nőttek ki a vályogkunyhók szomszédságában. A kabuli bazárban (a már csak opcionális) burkába burkolózó nők válogatták a gránátalmát, közben az egyetemi hallgatóktól már elvárták a világias öltözetet. A sivatag évezredek óta járt ösvényein tevekaravánok araszoltak, már elkészült a fővárosból a fontos nyugati nagyvárosba, Herátba vezető 557 kilométeres főút (amin akkor még a táliboknak sem kellett útvámot fizetni).

A vehemensebb elődeihez képest igen mérsékeltnek számító, óvatos reformerként fellépő uralkodó, Mohamed Zahir sah ugyanúgy vendégül látta John F. Kennedyt, mint Nyikita Hruscsovot, és többször is leszögezte, hogy nem tartja magát kapitalistának, de szocializmust sem szeretne. Zahir 1964-ben még egy modern alkotmányt is kidolgoztatott és elfogadtatott, mely az alattvalókat személyes és politikai jogokkal rendelkező állampolgárokká tette, bevezette a nők egyenjogúságát és az általános választójogot. Zahirt azonban 1973-as olaszországi gyógykezelése során egy radikális köztárságpárti klikk megbuktatta. A monarchia eltűnésével az ország stabilitása is odalett, az 1978-as puccsal pedig megkezdődött az a több mint négy évtizeden át tartó válságkorszak, melynek legújabb fordulatának pont az elmúlt hónapokban lehettünk szemtanúi.

Podlich lelkes fotós volt, kameráját egyaránt vonzotta Afganisztán régi és új arca, családja és az ország hétköznapjai. Képei 2021-ből nézve otthonosságot, egy letűnt békeidő derűjét sugározzák; ahogy azt a gyűjteményét a 2010-es évek elején publikáló lánya, Peg megfogalmazta:

„Amikor apám fotóit nézem, Afganisztán több ezer éves történelmét és kultúráját látom. Éppen ezért felkavaró érzés nap mint nap szembesülni a mérhetetlen szenvedéssel, ahogy ezek a bátor, büszke, közben mégis vidám és életszerető emberek szörnyű erők martalékaivá válnak.”

Az otthonosság érzete annak is köszönhető, hogy a Podlich család tagjait Kabul sok szempontból otthonukra, Denverre emlékeztette, a magaslati fekvés, a városra néző napsütötte hegyek, a száraz fennsíkok. Peg visszaemlékezése szerint „könnyen megszerettem a táj komor szépségét”.

Mivel William Podlich afgán tanárokat képzett, ezért bejárhatta az országot, és lányai is sokszor léptek ki az expatek kabuli buborékjából – volt olyan, hogy fogták magukat és egy menetrend szerinti járattal átbuszoztak Pakisztánba. Ez a spontaneitás ma már egy amerikai lányos apa számára elképzelhetetlen lenne, de Peg Podlich szerint nem lesz ez mindig így:

Talán ezek a képek segítenek az embereknek abban, hogy Afganisztánt és lakóit úgy képzeljék el, amilyenek valóban voltak – és amilyenek valóban lehetnek.

Szöveg: Tóth Gergely; képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs