Kattog a gép, eliramlik az élet

2021. június 20. – 15:37

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Az egész azzal kezdődött 1982-ben, hogy a texasi képzőművészeti egyetemen frissen végzett, 25 éves fotós, Nancy Floyd feltett magában egy egyszerű kérdést:

Milyen lenne húsz éven át minden nap készíteni egy fotót magamról, és végignézni, ahogy öregszem? Akkoriban – ahogy írta a Telexnek – el sem tudta képzelni, milyen lesz 45 évesnek lenni, annyira távolinak tűnt. Azóta majdnem negyven év eltelt.

Floyd időközben elismert, díjazott fotóssá vált, az atlantai egyetem tanára lett, majd nyugdíjba ment, de még mindig nem hagyta abba a projektet, amelynek a Weathering Time – Szétmálló idő nevet adta. Ami összeállt a képek sorozatából, sokkal több, mint egyszerűen az öregedés folyamatának a dokumentálása.

Fotó: Nancy Floyd / Dad 1982-2002
Fotó: Nancy Floyd / Dad 1982-2002

Mitől lett több? A magyarázat egyik oldala, hogy Floyd nem kizárólag önmagára koncentrál, hanem magával együtt a környezetét is fotózza: helyeket, tárgyakat és számára fontos embereket, barátokat, családtagokat. Végigfényképezte, ahogy két unokahúga csecsemőből felnőtté érett, saját gyerekeik születtek, akik aztán fel is tűntek mellettük a fotókon. És voltak, akiket elveszített az évek alatt. Az édesapja volt az első, aki meghalt, 2002-ben.

Fotó: Nancy Floyd / Darkroom Studio 1982-2020
Fotó: Nancy Floyd / Darkroom Studio 1982-2020

Az első 36 évben filmre fotózott, utána váltott. Mikor megkérdeztük, a Szétmálló idő melyik három darabját mondaná a kedvencének, ez, a Sötétkamra-sorozat volt az egyik, amire Floyd választása esett. „Mert imádom a sötétkamrát, de boldoggá tesz az is, hogy a digitális technika megérkezett még az én életemben. A változások annyira drámaiak” – írta.

Fotó: Nancy Floyd / Telephone 1982-2020
Fotó: Nancy Floyd / Telephone 1982-2020

Ahogy a filmet felváltotta a digitális fotózás, a sötétkamrát a számítógép, úgy cserélődtek le a hétköznapi élet különféle tárgyi kellékei Floyd háztartásában éppúgy, mint sok-sok millió másikban. Elbúcsúztunk többek közt a vezetékes telefonoktól is. A projekt első húsz évében még nem volt semmiféle különösebb tervezési folyamat amögött, hogy Nancyn kívül pontosan mi kerüljön rá a képekre. Aztán 2002-ben a fotós átnézte az addigi termést, és figyelmes lett bizonyos mintázatokra. Innentől jelent meg a tervezettség is. Például eszébe jutott, hogy ha már úgy alakult, hogy egy csomó régi képen feltűnik a háttérben az írógépe, akkor beállhatna egyszer a számítógépe elé.

Tavaly pedig szerette volna megmutatni, hogy mivel töltötte az idején a világjárvány alatt, ezért rákerült a képekre a varrósarok, ahol maszkokat készített, és úgy rendezte, hogy tisztán láthatóak legyenek az elkészült maszkok a varrógép mellett, egyet pedig a kezébe fogott.

Fotó: Nancy Floyd / Underwear 1982-2013
Fotó: Nancy Floyd / Underwear 1982-2013

A női test és annak változása a Szétmálló idő egyik fontos témája. Floyd nem szégyenlős, és rendben van a viszonya a testével. Nem okozott gondot neki, hogy előnyösnek gondolt beállítások, pózolgatás nélkül, a lehető legegyszerűbben odaálljon a saját kamerája elé, akár fehérneműben. A Dazed magazinnak mesélt arról, hogy azt figyelte meg: 25 és 40-45 éves kora között az ember nem öregszik annyira látványosan, utána gyorsul fel a folyamat.

Fotó: Nancy Floyd / Moving 1983 / 1996 / 2018
Fotó: Nancy Floyd / Moving 1983 / 1996 / 2018

Költözés, új munka, sikerek, tragédiák – hagynak észrevehető nyomot a külsőnkön a jelentős életesemények? Ki lehet szúrni ilyesmit a képeken? Floyd szerint nem: a fotóinak a stílusa nem teszi alkalmassá azokat arra, hogy efféle változásokat tárjanak fel.

„Előfordul kificamított boka vagy törött kéz, vagy hogy egy elhunyt szerettem fényképét tartom a kezemben. Van egy-két év, amikor nagyon lefogytam. De a néző szempontjából: nem hinném, hogy sok minden fel tudna tűnni nekik” – írta a Telexnek. Az a tény is közrejátszhat ebben, jegyezte meg, hogy nem szokott mosolyogni a fotókon, hacsak nem barátokkal van épp, vagy valamiért kivételesen boldog. De rendszerint a viselkedése, az arckifejezése nem árulkodik az érzelmeiről.

A koronavírus-világjárvány hatása viszont tetten érhető. „Megnőtt a hajam. De néhány héten belül levágatom” – fogadkozott Floyd.

Fotó: Nancy Floyd / Pets 1983-2019
Fotó: Nancy Floyd / Pets 1983-2019

A macskák átlagos életideje tizenvalahány év. A kutyáké is, sőt az övék valamennyivel kevesebb. A Nancy Floyd negyven évének fotóin feltűnő kisállatok váltakozása ugyanúgy az idő múlásával járó veszteségekről mond valamit, mint a ritkuló haj vagy a mélyülő ráncok.

A háziállatok nem is lennének igazi háziállatok (főleg a macskák igazi macskák), ha mindig maximálisan együttműködőek lettek volna, és illedelmesen, türelmesen modellt állnak a képekhez. Floyd idővel összeállított egy külön gyűjteményt rakoncátlankodó kedvencekről, amint épp kiugrani készülnek a karjából, bemozdulnak, túl közel nyomulnak a kamerához, vagy a hátsójukat mutatják.

Fotó: Nancy Floyd / Selfies 1983-2019
Fotó: Nancy Floyd / Selfies 1983-2019

A fotók egy része a nagy szelfikorszak előtt készült szelfi abban az értelemben, hogy Floyd kamerával a kezében a fotózó önmagát fotózza. Manapság analóg és digitális gépeket is használ, mikor mit, felváltva.

A projekt első munkacíme „Nancy kilenckor” volt, mert az első években az volt a módszere, hogy minden reggel kilenc órakor fényképezte le magát. Azért pont akkor, mert ilyenkor kelt fel, és arra számított, hogy ha nem csinálja meg a képet rögtön ébredés után, akkor elfeledkezik róla.

Floyd mindenestül békében él a külsejével. Nem sminkeli magát, mégpedig azért nem, mert régen, amikor néha-néha sminkben jelent meg, az emberek megdicsérték, hogy milyen jól néz ki, de ő azt szerette volna, ha el tudja fogadni magát a festék nélkül is, nem akarta, hogy csalódottságot érezzen, amikor lemossa az arcáról.

Fotó: Nancy Floyd / Shirts With Words 1983-2020
Fotó: Nancy Floyd / Shirts With Words 1983-2020

Társadalmi folyamatok, változások ábrázolása nem volt célja ennek a nagyon is személyes projektnek, de – mellékesen úgy alakult, hogy – a Nancy által szívesen hordott feliratos pólók szövegei mégis adnak valamiféle korlenyomatot, megmutatnak valamit Floyd generációjának tapasztalataiból.

Floyd egyébként úgy készíti ezeket a tematikus tablókat, hogy az előhívott, kinyomtatott képeket kézzel rendezgeti össze.

Fotó: Nancy Floyd / Mom and Me at '63 / Me 2020
Fotó: Nancy Floyd / Mom and Me at '63 / Me 2020

„Anya és én 63 évesen” – ez is egyike a fotós három kedvencének. „Mindig nagyon szerettem ezt a közös képünket 1983-ból.

Amikor rekonstruáltam 2020-ban, örömmel vettem észre, mennyire hasonlóvá vált a testem az övéhez” – írta.

Fotó: Nancy Floyd / 1984 / 2013 / 2020
Fotó: Nancy Floyd / 1984 / 2013 / 2020

Floydot nem érdekli az öltözködés, a kényelmet szereti és sokáig hordja a ruháit. Ez a melegítőfelső például a képekhez tartozó dátumok tanúsága szerint 36 évet kibírt. Egy interjúban azért elárulta, hogy az igazat megvallva akad pár elhasznált darabja, amit már kidobott volna, ha nem tudja, hogy rajta voltak néhány korai fotón, ezért jól jöhetnek még.

És van egy különleges ruhadarab is, amelyben időről időre lefotózza magát: a Vietnamban meghalt bátyja háziköntöse. Ezeket a képeket is a számára legkedvesebbek között tartja számon, mert ez a köntös a testvérével való kapcsolódás érzését adja neki.

Fotó: Nancy Floyd / Mom 1984-2009
Fotó: Nancy Floyd / Mom 1984-2009

A fotós 2009-ben veszítette el az édesanyját. Amikor egyedül nézegeti, rendezgeti a képeket, sokszor elfogja a szomorúság a régi, közös fotóik láttán, és vágyakozni kezd: bárcsak vele lenne még az édesanyja, az édesapja. A képgyűjtemény egyre inkább a veszteségei gyűjteménye is.

Fotó: Nancy Floyd / Robin 1985-2018
Fotó: Nancy Floyd / Robin 1985-2018

Ő itt Robin, Nancy férje, társa az elmúlt évtizedekben.

Azért előfordultak kisebb-nagyobb leállások a projektben. Napok, hónapok, még egész évek is kimaradtak. A kilencvenes években három év is volt, amikor nem készültek fotók: 1991-ben, 1992-ben és 1995-ben. Floyd azért állt le, mert egy időre elveszítette az érdeklődését a projekt iránt. Aztán 1995 végén ráébredt, hogy hiányzik neki. Újra kíváncsi lett a teste változásaira, és volt még egy oka a szünet utáni folytatásra: nem akarta veszni hagyni azt a sok száz képet, amelyet addigra már elkészített. És úgy volt vele, hogy már csak hat év van hátra 2002-ig, mindjárt letelik az a húsz év, amire eredetileg tervezett.

Aztán úgy alakult, hogy mikor eljött 2002, már világosan látta, hogy mivé nőtte ki magát az öregedése dokumentálására kitalált projekt, és ekkor már nem akarta abbahagyni. Ezek az egyszerű, földhözragadt képek – így egybegyűjtve – minden egyes évvel egyre érdekesebbé váltak, és Floyd ráébredt, hogy egyszerűen nem elég öreg még ahhoz, hogy leálljon. Ma már nem készít fotókat napi szinten, de olyan heti kettővel, havi tízzel bővül továbbra is a több mint 2500 képből álló gyűjtemény.

Fotó: Nancy Floyd / Home / 2000 / 2013 / 2017
Fotó: Nancy Floyd / Home / 2000 / 2013 / 2017

És folytatni a projektet igazán nem volt nagy fáradság: a kamera ott volt az állványon, neki annyi volt a dolga, hogy eléálljon, és kezelje a távkioldót. A képek készítése szokássá vált. Az egész – ahogy megfogalmazta – kicsit olyan lett Nancy számára, mint a fogmosás vagy a vitaminok szedése: tudta, hogy az erőfeszítéseinek a gyümölcse majd a jövőben manifesztálódik.

Tudja, hogy vár még rá szívfájdalom, családtagok, barátok, kisállatok elvesztése, de nem is tervezi már, hogy leállítsa a projektet, mert tudja azt is, hogy meglepetéssel és elragadtatással fogja eltölteni a saját és a szerettei életének az alakulása.

„A hatvanas éveim közepén járok, jön az idős korom hajnala. Fogalmam sincs, mit hoz a jövő. De ha megmarad bennem a kíváncsiság, és örömömet lelem a folyamatban, akkor folytatni fogom a képek készítését, amíg csak képes vagyok rá. Túl fiatal vagyok hozzá, hogy abbahagyjam” – írta a Telexnek.

Fotó: Nancy Floyd / Dad 2002
Fotó: Nancy Floyd / Dad 2002

Floyd nem tett különbséget jól és rosszul sikerült fotók között, nem dobott ki semmit. Ha bemozdult valaki, ha rajcsúroztak az állatok, ha nem ért oda időben, hogy benne legyen a képben: nem számított, mindegyik képet megőrizte. Abban az időben, amikor filmtekercsre fotózott, ha egy adott napon nem készült kép, feketeség mutatta a kihagyott nap nyomát. Miért maradtak ki napok? Floyd néha egyszerűen csak elfelejtette megcsinálni a fotót, máskor túl elfoglalt volt, vagy épp nem volt képes még ezzel is vesződni. 2002 májusában, amikor meghalt az édesapja, rengeteg nap helyén feketeség maradt.

A Nancy Floyd Telexnek adott nyilatkozatán túl felhasznált források:

Szöveg: Janecskó Kata; képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs