Lappangó életmű került elő

2021. február 27. – 10:18

frissítve

Lappangó életmű került elő
Fotó: Kereki Sándor

Tavaly novemberben kaptunk egy emailt Kereki Sándortól. Fölajánlotta a negatívjait, hátha találunk köztük érdekeset. Találkoztunk, elhozta a filmeket. Öt percet töltöttünk együtt, maszkban, kabátban. „Lehet, hogy baj, de ezek nem családi fotók” – mondta. „Nem baj” – mondtam én.

Estére átnéztem a hatkockás csíkokra felvágott negatívok jó részét. Nem tudtam abbahagyni. Szinte minden kép a hetvenes években készült, tíz év alatt fotózta a szerző, úgy, hogy 16 éves gimnazistaként kezdte. Most Barakonyi Szabolcs válogatását nézem, aztán a Fortepanra kiválogatott száz fotót, aztán az 1800 képből álló teljes életművet, és nem bírom abbahagyni.

Két dologról szeretnék írni. Az egyik, hogy a hetvenes évekre én másképp emlékeztem. A másik, hogy miért nem lett fotós Kereki Sándor.

Ha belepörgetnek a képekbe, rögtön látni, hogy Kereki fotói tele vannak emberekkel. Iskolaköpenyes lányok, egy vándorszerzetes, zöldséges kofa nyakkendőben (!), sorsjegyárus a Felszabon meg egy ortodox zsidó a baromfipiacon. Kik ezek a figurák? És hol voltak eddig?

Valamiért eddig azt hittem, hogy a hetvenes évtized Magyarország esztétikai/érzelmi/emberi mélypontja volt. Egy egyéniségek nélküli, egybemosódó, felejtésre ítélt évtized. Én nem tudtam, hogy ennyi különös, karakteres, őszinte figura járt-kelt a városban. Nem tudtam, hogy a parkokban, aluljárókban, önkiszolgáló büfékben, a belső udvarokban, az ügetőn és a piacon valódi, hús-vér emberek beszéltek, alkudoztak, olvastak vagy játszottak. Ha a hetvenes évekre gondolok a tv-monoszkóp jut eszembe egy félhangosan sípoló hanggal. Ahogy várjuk, hogy elkezdődjön az adás, és mutassanak végre valamit. Ezt a belém égett monoszkópképet most megpróbálom lecserélni a John Lennon-szerű apa nyakában ülő kissrác képére.

A Fortepanra került életmű utolsó kockái 1980 körül készültek. A szerző egy interjúban elmesélte, hogy esélytelennek tűnt a fotózásból megélnie, ezért abbahagyta. A sajtófotó nem érdekelte, gyerekei születtek, nem maradt ideje egész napokat császkálni a városban. Emberekre, helyzetekre vadászni, mint Mándy Iván vagy Bereményi Géza. Ehhez a fotóhoz idő kell, figyelem, jelenlét, koncentráció. (Kicsit sajnálom, hogy nem szkenneltünk be egyben egy teljes hatos csíkot. Igy nem láthatják, hogy a karakterek legtöbbször egy-két kockából elkészültek. És nem csak azért mert a diákpénztárca vékony volt az Orwo filmekre, inkább azért, mert nagyon koncentrált az anyag.)

A „miért nem lett fotós Kereki Sándor?” kérdésre szerintem nem az a jó válasz, hogy mert nem maradt ideje fotózni. Sokkal inkább az, hogy a hetvenes években esélytelen volt ezekből a fotókból megélni. A képes újságokban elvétve látni street fotót, a magazinok megrendezett képekkel vannak tele. Az, hogy most rácsodálkozunk erre a fellinis, vérbő, életszagú világra, pont azért fordulhat elő, mert a korszakról alkotott képünk egy lefagyasztott világról szólt.

Kereki fotóival a Magnum fotóügynökségnél vagy a Life-ban találkozhatnánk, közeli társai Cartier-Bresson vagy Brassai lehetnének. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy a Hírlapkiadó Vállalat Blaha Lujza téri központjában munkaszerződést ajánljanak Kereki Sándornak. Mert a világ mégiscsak monoszkópszerű volt, a háttérben egy folyamatosan sípoló hanggal.

Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor
Fotó: Kereki Sándor