„Ki hinne egy kisgyerek és az ő tigrisének ártatlanságában, ha pénzt keresne a népszerűségéből azzal, hogy túlárazott csecsebecséket árul, amikre senkinek sincsen szüksége?”
Ez még egy egészen visszafogott vélemény Bill Wattersontól, a Kázmér és Huba (eredetileg: Calvin & Hobbes) című képregény alkotójától, aki évtizedekig ellenállt annak, hogy a szellemi termékéből fizikai termékek is legyenek. A szinte teljes ismeretlenségben élő, interjúkat csak szökőévente adó, akkor sem éppen szószátyár Watterson képregénye mindössze tíz évig futott, de a mai napig nem készült belőle sem animációs, sem élőszereplős film, nem lehet venni hivatalosan ruhákat a főszereplőkkel, nem lehet matricákat kapni a boltokban, nincsenek bögrék Kázmérral, nincsenek mintás ágyneműhuzatok, tapéták, gyerekágyak. Vagy ha vannak, azok mind illegálisak, és az alkotó jóváhagyása nélkül készültek.
Ha valaki esetleg még sosem találkozott volna a Kázmér és Hubával, annak dióhéjban ennyi a lényeg: a sztori főszereplője egy hatéves kisfiú, és az ő képzeletbeli barátja, a megelevenedő plüsstigris. A fiú olyan, mint egy dacos hatéves, a tigris a cimborája, a szülők pedig tűrik az egészet. A munka minden egyes részét Watterson végezte, ő írta, rajzolta, színezte a képregényeket.
Watterson az elvek embere, és nem azt akarom mondani, hogy más nagyon népszerű képregények alkotói nem azok, de érdemes belegondolni, hogy mennyi Garfield-mintás tárgy tud körbevenni minket. A Kázmér és Huba – aminek a magyar címét még mindig képtelenség megszokni, ennyi idő távlatából is – 1985 és 1995 között futott, és bár az elején még csak pár amerikai lapban jelent meg, az első év végére már szenzáció lett belőle, részben azért is, mert egyre több és több lapba jutott el. Ennek a technikai részét a Universal Press Syndicate nevű ügynökség biztosította, ami megállapodásokat kötött az Egyesült Államokban egyre több lappal, hogy Watterson képregénye egyre több helyre eljusson.
Wattersont a karrierje elején több ügynökség is visszautasította, amikor viszont a Universal Press Syndicate szerződést ajánlott neki, a szerző saját állítása szerint jobban aggódott a bukás, mint a siker miatt. Ezért nem is foglalkozott azzal különösen, hogy a szerződés alapján az ügynökség kapta meg a jogokat ahhoz, hogy a képregényből aztán márka lehessen.
1995-ben, a Kázmér és Huba megszűnésének évében megjelent egy tizedik évfordulós album (magyarul kicsit később, Kázmér és Huba jubileumi válogatás címmel), amiben Watterson részletesen beszélt a folyamatról, és áradt belőle a keserűség. „Valószínűleg én vagyok az egyetlen rajzoló, aki utálta a képregényének sikerét” – írta. Kötötte az ebet a karóhoz, és bár a szerződés szerint nem volt szükséges az ő jóváhagyása ahhoz, hogy Kázmér és Hubá-s termékek árasszák el a polcokat, mindvégig tiltakozott. Az eredmény az lett, hogy sok bolt lenyúlta a szellemi termékét, és az ő, vagy az ügynökség engedélye nélkül árulta ezeket, amikből persze egy fillért nem láttak.
1990-ben odáig fajult a dolog, hogy Watterson felvetette, hogy felmond és abbahagyja a rajzolást, de állítása szerint annyira előnytelenek voltak a szerződése feltételei, hogy az ügynökség egyszerűen lecserélhette volna egy csapat névtelen rajzolóra, és ment volna minden tovább a régi név alatt. Watterson végül mégsem mondott fel, a Universal Press Syndicate pedig újratárgyalta a feltételeket, és a termékek joga a készítőre szállt vissza. Ő pedig soha nem élt, és soha nem is akart élni a lehetőséggel.
Ahogy a tízéves albumban elmondja, ennek több oka is volt. Szerinte az ilyen termékek piacra dobása önkéntelenül is csökkenti az eredeti szellemi termék értékét, az embereknek pedig elegük lenne a Kázmér és Hubából, ha mindenhol azt látnák maguk körül. Azzal is baja volt, hogy ha, mondjuk, Kázmér pólóra vagy bögrére kerül, akkor ott már egy teljesen más formátumnak kell megfelelnie, ez a formátum pedig már távol esik egy újságban megjelenő képregénytől. Nem akarta például azt, hogy rajzfilm készüljön belőle, és Hubának kelljen egy szinkronhang, ami a karakter valóságát teljesen megváltoztatná.
Az sem vonzotta az egészben, hogy a termékeket felügyelni kell, és hirtelen egy vállalat élén találná magát, nem pedig egy asztal fölött, ahol egyedül készíti a képregényeit. Szerinte épp elég sok munkát rakott abba, hogy a karakterei hitelesek legyenek, a történetek az életről beszéljenek, a gondolatai eredetiek maradjanak. Ha egy vállalatot kellene felügyelnie, akkor a gondolatok helyét átvette volna a profitorientáltság. „Azok a képregényesek, akik azt gondolják, hogy komoly művészeknek tartják őket, miközben a karaktereikkel alsógatyákat árulnak, csak áltatják magukat” – írta. Tudta, hogy dollármilliókat veszített ezzel ő is, és az ügynöksége is, de őt ez egyszerűen nem érdekelte.
Pedig voltak próbálkozások. A Mental Floss még 2013-ban rákérdezett arra a városi legendára, ami szerint Watterson ohiói házához egyszer minden bejelentés nélkül megérkezett egy doboz Huba plüssfigura, ő pedig válaszul felgyújtotta az egészet. „Csak a fejem gyulladt ki” – tisztázta a szerző. Aki egyébként elismeri, hogy vizuálisan lenyűgöző munkára képes a Pixar, de ez nem változtatta meg a döntését, hogy sose készüljön a műveiből film. Azzal viszont nem tud mit kezdeni, hogy megannyi matrica, póló, isten tudja, micsoda készült a pisilő Kázmérról, ami Watterson egyik eredeti rajzának elég hangsúlyos megmásítása. Csak viccelni tud vele: a tíz évvel ezelőtti interjú végén bevallja, hogy ha az emberek a képregényét elfelejtik is, az a matrica lesz a belépője az örökkévalóságba.
