Az igazi Róbert Gida csak élete végén bocsátotta meg az apjának, hogy világhírűvé tette őt és a plüssmaciját

„Csacsi öreg medvém.” Karinthy Frigyes így fordította Alan Alexander Milne Micimackójának emblematikus mondatát. És nincs tán még egy olyan fordulat, amely pontosabban írná le az alkotó és a Róbert Gidát ihlető fia bonyolult kapcsolatát. Persze ha hihetünk Christopher Robin Milne memoárjának és a nyilatkozatainak, csupán idősebb korában alakult sztoikus félmosollyá az apjához fűződő, korábban tehetetlenséggel, nehezteléssel teli és dühtől sem mentes viszonya.

Rosemary, Billy Moon, Pooh és Winnie

A Micimackó eredeti szövegében Róbert Gidának Christopher Robin a neve. Christopher Robin Milne-ről kapta, aki 1920. augusztus 21-én született Daphne és Alan Alexander Milne egyetlen gyerekeként. Apja akkor 38 éves volt, megjárta az első világháborút, bő másfél éve szerelt le a Brit Hadsereg hadnagyaként, és bár az Authors XI nevű krikettklubban Sir Arthur Conan Doyle és P. G. Wodehouse csapattársa volt, abban az időben nem tartozott még a világhírű írók közé. A Punch magazin hasábjain esszéket és verseket publikáló, illetve drámákon dolgozó Milne állítólag azt jegyezte meg egy barátjának, miután Christopher Robin megszületett, hogy „jobban örültünk volna egy Rosemarynek”. Odahaza Billy Moonnak becézték a kései gyereket, mert ha már Rosemary nem lehetett, apja a William keresztnevet szánta neki, illetve mert a kisfiú kezdetben Moonként mondta ki a családnevüket.

Az első születésnapjára Billy Moon egy mackót kapott, amit Milne a londoni Harrods áruházban vásárolt neki. A The Enchanted Places (Elvarázsolt helyek) című, 1974-ben megjelent memoárjában Christopher Robin Milne a szóban forgó plüssöt így mutatta be: „Pooh volt a legrégibb [a játékai közül], csak egy évvel fiatalabb, mint én. Elválaszthatatlan társam. Olyanok voltunk a valóságos életben is, mint az a Mi ketten című versben olvasható. Minden gyereknek van kedvenc játéka, és az egyedüli gyerekeknek fokozottabban szükségük van ilyenekre. Pooh az enyém volt, s feltehetően úgy szorítottam magamhoz, mint ahogyan más medvéket más kisgyerekek, időről időre a tisztítóba ment, s időről időre vissza kellett varrni a füleit, s megjavítani a szemét és talpát.”

Az idén 125 éves, riadt tekintetű, tömzsi plüssmedve a gombszemű-elszánt tigrissel, a kajla fülű kenguruval, az apró, kifakult malaccal és a mellső lábaira meredő csacsival, vagyis Christopher Robin Milne a Micimackó karaktereit ihlető többi játékával együtt ma a New York-i Közkönyvtár Ritka Könyvek Osztályának gyűjteményébe tartozik, de természetesen annak is története van, hogy miként lett Pooh a mackó neve. Akarom mondani, Winnie. Vagyis Winnie the Pooh. (Magyar keresztségben pedig a fordító testvére után Mici.)

Nos, amikor az 1920-as évek elején Christopher Robin először látta meg a londoni állatkertben a Winnipeg nevű fekete medvét, akit egy lovassági állatorvos mentett meg az első világháború kitörésekor, nem sejtette még, hogy ez a találkozás minden idők egyik legkedveltebb gyerekkönyvéhez ad majd ihletet. Ahogy azt sem, hogy az, ami a rácsok mögé zárt medve nyomán életre kelt, fenekestül forgatja fel az életét. Milne fia annyira megszerette a Winnie-nek becézett Winnipeget, hogy amilyen gyakran csak lehetett, meglátogatta őt, és a korábban Edwardnak hívott plüssmaciját is elnevezte Winnie-nek. Nem sokkal később pedig, amint az Milne a Micimackóhoz írt, de számos kiadáshoz hasonlóan a magyar változatból is lehagyott bevezetőjéből kiderül, egy harcias hattyú, bizonyos Pooh is képbe került. Christopher Robin egy nyaralás alkalmával találkozott vele, hogy aztán a medvéjéé mögé biggyessze a nevét. Milne fia nem volt még óvodáskorú, amikor az igazi Winnie the Pooh megszületett.

Megstoppolt plüssbocsból világirodalmat felforgató regényalak

Ahhoz, hogy az irodalomban is nevet szerezzen magának a több ízben átkeresztelt és megstoppolt plüssmaci, egy esős walesi nyaralásnak kellett elkövetkeznie. Milne az 1923-as vakáció alatt kezdett verseket írni a kisfiáról, hogy aztán az Amikor még kicsik voltunk című, 1924-ben megjelent kötetből egész Nagy-Britannia megismerje a Christopher Robin nevet.

„A medve helye a gyerekszobában volt, s fokozatosan kezdett életre kelni – emlékezett vissza a már említett könyvében Milne fia. – Ahogyan játszottam és beszélgettem játék állataimmal, úgy kezdtek hangot kapni és válaszolni, úgy kezdtek lélegezni. De egyedül nem jutottam volna túl messzire, segítségre volt szükségem. Anyám csatlakozott hozzám, s ő, én meg a játék állatok játszottunk együtt, s egyre több élet, egyre több jellemvonás áramlott beléjük, míg csak el nem jutottunk addig a pontig, amikor apám következett. Amikor az első történetek készen voltak, megismétlődött a kör. Pooh, a karjaimban vagy a reggelizőasztalnál velem szemben ülő Pooh immár az a Pooh volt, aki felmászott a fára mézet keresni, aki beszorult Nyuszi odújának nyílásába, aki egy »csekély értelmű medvebocs«.”

1926 októberében pedig, vagyis épp száz évvel ezelőtt a londoni Methuen & Co. gondozásában megjelent az E. H. Shepard által illusztrált kötet. Barackvirágszín borítóján a Christopher Robin Milne-re roppantmód hasonlító Róbert Gida, amint igyekszik kisegíteni a Nyuszihoz beszorult medvebocsot. A Micimackó hatalmas siker lett. 150 ezer példány kelt el belőle már karácsony előtt, és a nimbusza máig nem kopott. Hetvennél is több nyelven olvasható, a Lénárd Sándor által készített 1958-as latin fordítás (Winnie ille Pu) az első idegen nyelvű kötet, amely valaha a New York Times bestsellerlistájára került, és máig az egyetlen latin nyelvű az ott tanyázók között. A történetnek számos adaptációja készült az animációs filmektől a videójátékokig, az operától a hangjátékokig. A BBC 2003-as The Big Read című műsorában, a nézők szavazatai alapján Milne Micimackója a hetedik helyre került Nagy-Britannia száz legkedveltebb könyve között, a Százholdas Pagonyról készült E. H. Shepard-rajznál pedig máig nem kelt el magasabb áron könyvillusztráció.

A világ tán leghíresebb gyereke, akinek gyerekkorát ellopta az apja gyerekkönyve

Milne 1925-ben vásárolta meg a sussexi Cotchford Farmot, mert egy kis nyugalomra vágyott a zajos londoni évek után. Nem jött össze neki, hiszen a Micimackó sikere nyomán a világ legkülönbözőbb részein kellett fellépnie. A rivaldafényből kijutott Christopher Robinnak is, aki először élvezte a helyzetet. Elvégre melyik gyerek ne szeretné izgalmasnak, nagyszerűnek és fontosnak érezni magát? Az 1930-as évek elején a Parents Magazine Erzsébet yorki hercegnő, Yehudi Menuhin hegedűművész és a filmsztár Jackie Coogan mellett a világ leghíresebb gyerekei közé sorolta őt, jóval később azonban megértette, hogy épp amiatt nem lehetett igazán gyerek, mert rajongói levelekre kellett válaszolnia, illetve részt kellett vennie az apja könyveinek promóciós kampányaiban.

A. A. Milne a már említett walesi nyaralás alatt írt, Vespers című, a Vanity Fair hasábjain elejétől végéig olvasható költeményében a kis Christopher Robin az édesanyjáért, az édesapjáért és a nevelőnőjéért imádkozik. Christopher Robin Milne-nek az élete első tíz évében a dadusánál nem igazán akadt fontosabb személy. „Az olyanokat, mint én, abban az időben dadák nevelték fel” – nyilatkozta 1971-ben a BBC-nek. És hozzátette azt is, hogy a szülei meglehetősen távolságtartók voltak vele. 1930-ban aztán elváltak az útjaik Olive Brockwelltől, a dadustól, akit ő csak Nou-nak hívott. A kisfiú ugyanis megkezdte tanulmányait a Boxgrove School nevű bentlakásos iskolában, és mivel igyekezett megszabadulni az őt kísértő irodalmi alaktól, aki a nevén is osztozott, onnantól fogva elhagyva a Robint, és Christophernek kezdte hívatni magát. „Sajnos, a kitalált Christopher Robin nem volt hajlandó meghalni, pedig ő és valódi névrokona nem mindig jöttek ki jól egymással” – fogalmazott az emlékirataiban.

A The Enchanted Placesben arról is őszintén írt, hogy idővel neheztelni kezdett az apjára. „Úgy éreztem, az én vállamra kapaszkodva jutott el a sikerig, nekem viszont nem hagyott mást, csak az üres hírnevet, hogy én vagyok a fia.” 1976-ban pedig a BBC Desert Island Discscímű műsorában arról beszélt, hogy a Micimackó első kiadásakor még „izgatott és büszke” volt, de ahogy idősödött, a történethez való kapcsolat izgalma „elhalványult egy kicsit”.

Az emlékiratában felidézte, hogy amikor egy riporter azt kérdezte az apjától, vajon milyen hatással lehetett a kis Christopher Robinra, hogy Milne közismert személyiség, az író hosszabb szünet után, lassan azt mondta, reméli, nem ártott neki. De a kérdés alighanem elgondolkodtathatta őt, elvégre még 1928-ban, röviddel a Micimackó kunyhója megjelenésének évében megfogadta, hogy nem ír több gyerekkönyvet, és semmilyen formában nem folytatja a Százholdas Pagony lakóinak történetét. Különös módon éppen akkor vált szorosabbá a kapcsolata a fiával, amikor felhagyott a Micimackó-univerzum bővítésével.

A könyvek árnyai elől menekülő ember, aki könyvesboltot nyitott

Christopher Milne-nek amiatt sem volt egyszerű kilépnie a róla mintázott figurával világhírűvé váló apja árnyékából, mert rendkívül sok volt bennük a közös. Mindketten zárkózottak voltak, meglehetősen individualisták, és bár volt humoruk, társasági alkalmakkor jobbára a megfigyelő szerepe jutott nekik. Mindketten matematikát tanultak a Trinity College-ban, hogy aztán mindketten az írásnak szenteljék az életüket. És hát bizonyos fénytörésben nézve a legfőbb témájuk sem különbözött: itt is, ott is Christopher élete.

Az igazié persze összehasonlíthatatlanul nehezebb volt annál, ami a Százholdas Pagonyban lakó névrokonának jutott. Christopher Milne-nek ezért időbe telt, mire feldolgozta valamelyest a hamar és kéretlenül jött hírnév mellékhatásait. A második világháború idején egy műszaki alakulatban teljesített szolgálatot, és sajátos módon éppen a sereg névtelensége segített neki abban, hogy elszakadjon a múlttól, és önmaga legyen. Fontos lépésnek tekinthető az is, hogy három évvel a háború után feleségül vette az unokatestvérét, hiszen ez a kapcsolat is hozzájárult, hogy megtalálja a helyét a világban.

Bár egy, a könyvek árnyékától menekülő ember esetében talán nem ez tűnik a legjobb ötletnek, Christopher Milne 1951-ben könyvesboltot nyitott. Nem bánta meg. A vállalkozása nem csak amiatt volt ugyanis sikeres, mert árulta az apja könyveit is. Közben maga is írni kezdett: 1974 és 1988 között öt kötete jelent meg. Bár az önéletrajza messze nem lett a Micimackóéhoz fogható siker, Milne fiának a The Enchanted Places segített valamelyest megbékélni azzal, amit, ha akaratlanul is, az apja tett vele. Ahogy Milne biográfusa, Ann Thwaite mondta a BBC-nek, „elfogadta, hogy az apja valójában nagyon szerette őt, arról pedig, hogy mi fog történni, fogalma sem volt”.

Egy lélek, két legény

1981-ben Christopher Milne gyerekkorának tán legkedvesebb helyszínére is visszatért. Ő leplezte le a medveszobrot, amit a londoni állatkert vezetősége az apja tiszteletére állított. Sőt a Százholdas Pagonyt ihlető területért is kiállt: részt vett az egykori birtokukon található híd felújításáért indított kampányban, továbbá támogatta, hogy az ashdowni erdőben emlékművet emeljenek az apjának és E. H. Shepardnek, valamint akkor is hallatta a szavát, amikor az olajkitermelők környéken zajló kutatása miatt az erdő veszélybe került.

A „medvés fiú”, ha évtizedekbe telt is neki, idővel átértékelte gyerekkora történéseit. Úgy vélte, a Micimackó Milne részéről afféle kísérlet volt arra, hogy kapcsolatot kezdeményezzen vele. Ahogy fogalmazott, „apám író volt, és mivel nem igazán tudott a fiával játszani, az erre irányuló vágyát máshogyan elégítette ki. Úgy, hogy róla írt.” Élete végén Christopher Milne mintha megbarátkozott volna vele, hogy ő az irodalom történetének leghíresebb „igazi fiúja”. Karinthy Frigyes 1935-ben megjelent fordításában így szól az olvasóhoz intézett kötetkezdő versike részlete: „Róbert Gida meg én / egy lélek, két legény”. És bár ez a könyvben Micimackóra és a gazdájára vonatkozik, izgalmas gondolatkísérlet lehet az igazi Christopher Robinra és a könyvbeli megfelelőjére is kiterjeszteni az idézetet.