Európa még csak kísérletezgetett, amikor Temesváron már elektromosra cserélték a teljes közvilágítást

A város áttekinthető elrendezése, szellemi nyitottsága, Török János akkori polgármester bevállalóssága és egy konfliktus is hozzájárult ahhoz, hogy a 19. század végén Temesvár legyen az első város a kontinentális Európában, ahol elektromos közvilágítást vezettek be.

1884 őszén kapcsolták fel először a villanyvilágítást az akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó, kb. 38 ezres Temesváron. Egyes források november 1-et, mások 12-t említenek, a helyi német nyelvű napilapból, a Temesvarer Zeitungból pedig az derül ki, hogy a november még próbaidőszaknak számított és az új rendszer hivatalos beindítását december 1-re, hétfőre tűzték ki. Az utcákat a beszámolók szerint összesen 59 kilométer hosszan világították meg, 731, egyenként 16 normál gyertyának megfelelő fényerejű lámpával. A temesvári innovációnak gyorsan híre ment, a villamos világítás főpróbájára a Magyar Polgár korabeli beszámolója szerint többek között Belgrádból is küldöttség érkezett a főpolgármester vezetésével.

Ekkor Budapesten sem volt még általános az elektromos világítás. A Pannon Enciklopédia szerint csak kiemelt helyeken alkalmazták, mint például a városligeti korcsolyapályán, egy-egy szállodában, kávéházban, Munkácsy Mihály 1881-es kiállításán, 1883-tól pedig a Nemzeti Színházban is. A közüzemi villanyszolgáltatás csak 1893-ban indult el a fővárosban, elektromos közvilágítás pedig 1909-től működött Budapesten. Temesvár után Karánsebes volt a második város Magyarország akkori területén, ahova az elektromos közvilágítást bevezették 1889-ben. Az 1890-es években aztán sorra következtek a tágabb régió települései. Bukarestben az 1880-as évek elején már voltak árammal kivilágított utcák, de a város csak 1940-re tért át teljesen az elektromos közvilágításra.

Az elektromosság mindenesetre az 1880-as években már a szélesebb közönséget is foglalkoztatta, a budapesti Vasárnapi Ujság például 1886. május 16-án közölt cikket az utcai világítás történetéről, amelyben kiemelte Temesvár úttörő példáját is. A cikk szerint többek között a franciaországi Lyonban történtek kísérletek 1855-ben az utcák elektromos megvilágítására, a következő mérföldkő pedig az orosz Pavel Jablochkov találmánya, a villamos gyertya volt. „E gyertyákkal, melyeknek mintegy 400-szoros gyertyafényük van, már sok érdekes kísérletet tettek, de általános használatukat drága voltuk megnehezítette” – írta a Vasárnapi Ujság. Újabb fejlesztések következtek: az Edison-féle szénszálas és a Siemens-féle tantálszálas izzó.

A Vasárnapi Ujság 1886-ban arról írt, hogy az Egyesült Államok városaiban a leggyakoribb az utcai „villamvilágítás”. „Az Edison-féle vállalat, melynek Európa nagyobb városaiban is vannak telepei, New-Yorkban 13 300 lámpát, Milánóban 9000-et, Londonban is közel 2000-et lát el villamfénnyel, de azért mind e helyeken még a gázvilágítás is fennáll. E körülmény oka részben abban áll, hogy a gázvilágítás jelenleg még olcsóbb, habár természetesen gyengébb is” – olvasható a cikkben.

Abban, hogy Temesvár ráállt az újításra, több tényező játszott közre. Amikor Csetri Elek és Kovács József történészek az 1967-es Korunkban a temesvári elektromos közvilágításról írtak, kiemelték a Délmagyarországi Természettudományi Társulat szerepét. A tudományos mozgalom kezdeményezésére megjelenő Természettudományi Füzetek rendszeresen propagálta az elektromosságot az ismeretterjesztő cikkeiben. Kuhn Lajos későbbi katolikus plébános, a társulat alapembere még főgimnáziumi tanárként utazott el az 1878-as párizsi elektrotechnikai kiállításra, ahol villamos készüléket vásárolt az iskola részére, de hazatérve népszerű előadásokat is tartott a látottakról.

A Természettudományi Füzetekben lelkesen számolt be az élményeiről, „az emberi ész és a tudomány nagyszerű vívmányaként” írt az elektromosságról, „midőn a nap a villamos fény alakjában még éjjel is ellátogat majd hozzánk”, és felvetette a vadvizek felhasználását, mert az így nyert „villamos erély megvilágíthat városokat, házakat”.

A londoni The International Electric Company Limited fiókvállalata, a bécsi Anglo-Austrian Brush Electrical Company Limited – valószínűleg nem véletlenül – éppen a megfelelő pillanatban kereste meg Török János polgármestert. Kialakult ugyanis egy konfliktus a város légszesz-világítását addig biztosító Österreichische Gasbeleuchtungs Gesellschafttal, amelynek 1882-ben járt le a 25 éves koncessziós szerződése. Hosszas mérlegelés után a város vezetősége úgy döntött, hogy túlzottnak tartott követelései miatt szakít a gázszolgáltatóval. A légszesz és a villamosság közötti versengés egyébként nem csak Temesvárra volt jellemző a korban, Bukarestben állítólag tettlegességig fajult a konfliktus a Cotroceni-palotához vezető sugárút kivilágításakor.

Az Anglo-Austrian Brush Electrical Company Limited eredetileg évi 24 500 aranyforint átalányösszegért azt vállalta, hogy 1883. szeptember 1-től a közvilágítást 300 darab egész éjszakai, 200 darab féléjszakai izzólámpával és 16 darab ívlámpával látja el, és fenntartotta a jogot arra is, hogy magánfelhasználásra szolgáltasson áramot. A közvéleményt azért meg kellett győzni arról, hogy mindez jó ötlet, hiszen túl a költségeken és a műszaki részleteken felmerültek esetleges veszélyek is, mint az áramütés vagy a viharkárok. Ezért a városvezetés a műszaki tervről és a szerződésről megkérdezett egy nürnbergi elektrotechnikai szakértőt is, akinek aztán nyilvánosságra hozták a pozitív véleményét, igaz, a Temesvarer Zeitung ezt például gyanakvással fogadta, és megjegyezte: „Mellesleg, eddig sehol sem derült ki ennek a híres nürnbergi tudósnak a neve”. A helyi tanácsot végül sikerült meggyőzni, a képviselők „Éljen!” felkiáltással szavaztak az elektromos közvilágítás bevezetéséről, ami az eredetileg tervezettnél később ugyan, de megtörtént.

Az első temesvári villanytelepen négy, egyenként 14 kW teljesítményű, gőzgéppel hajtott dinamó működött, amelyek négy független áramkörben, egyenárammal táplálták az utcai lámpatestekbe helyezett, 55 V feszültségre készült, szénszálas izzólámpákat. Dr. Horváth Tibor villamosmérnök a temesvári elektromos ősvilágításról szóló cikkében arra is felhívja a figyelmet, hogy a rendszerbe különböző biztonsági funkciókat is beépítettek, például mindegyik lámpatestben két izzó volt, amelyek közül csak az egyik világított, az esetleges kiégését pedig egy készülék érzékelte, és automatikusan bekapcsolta a másik lámpát. Az átadás utáni műszaki ellenőrzésen még így is felmerültek biztonsági rések. Például a vezetékek szigetelését nem tartották balesetbiztosnak az értékelő szakemberek, összességében véve azonban mégis előnyösnek ítélték az új rendszert.

1885-ben a 731 utcai lámpa fénye 29 000 forintba került Temesvárnak, ami több volt a légszesz-világításért korábban fizetett évi 22 505 forintnál, de a „szinte nappali fény” kárpótolta a várost a többletköltségért, legalábbis az Ország-Világ szerzője ezt írta. Nem mindenki volt ennyire elégedett. Az Eger című lap újságírója ezt írta 1891-ben: „Mikor a temesvári elektrikus utczai világítást először megláttam, megvallom, megbotránkoztam rajta. Nemcsak azért, mert az egyes lámpák, kivált a külvárosokban, kétszer akkora távolságra vannak egymástól, mint nálunk a petróleum-lámpák úgy, hogy két-két villamos lámpa közötti távolságban csaknem teljes sötétségben botorkál az emberfia; de főleg azért is, mert az egyes elektrikus lámpák fénye oly gyönge, hogy alig adnak terjedtebb világosságot, mint a mi közönséges utczai petróleum-lámpáink, s csak épen közvetlen közelből bírnak valamivel intensivebb világító erővel.” A szerzőt azért a temesvári püspöki palota díszkivilágítása és „a boltok, comptoirok, vendéglők, kávéházak” és az „egyes jelentékenyebb terek” ívlámpás megvilágítása lenyűgözte.

Az idő viszont a temesvári városvezetést igazolta, az elektromosság terjedését már nem lehetett megállítani. A Csetri-Kovács szerzőpáros kutatásai szerint Temesváron 1885-től kezdték el a villanyvilágítás bevezetését az épületekbe is. 1893-ban a villanytelepet felvásárolta az önkormányzat. 1899-ben már a tömegközlekedésben is felhasználták az elektromos energiát: Temesváron elindult az első villamos. A huszadik század első évtizedében továbbfejlesztették a technológiát, előbb gőzgépekre kapcsolt elektromos generátorokkal, majd a Begán épült új vízerőművel növelték a teljesítményt. A városi telep összteljesítménye ekkor 3155 kilowattra emelkedett az 1893-as 376 kilowattal szemben. A közvilágításban 1914-ben már 2286 izzó- és 85 ívlámpát használtak, a magánfogyasztók 70 862 izzó- és 100 ívlámpát üzemeltettek. 1912-ben már 440 kilométernyi huzalt tett ki a temesvári villanyhálózat.