
Amikor nagyszabású, múlt századi kutatásokról van szó, általában számíthat arra az ember, hogy vagy a módszerek, vagy a célok, esetleg mindkettő egyszerre annyira hajmeresztő lesz, hogy mai szemmel nézve nehéz megmagyarázni, hogy az egészet hogy hagyhatták jóvá annak idején. De hát, mint ahogy sok minden másban is, a tudományban is mások voltak az etikai normák száz éve, mint most, szóval a behaviorizmus atyja csörömpölve csinálhatott idegroncsot egy csecsemőből, születhettek patkányutópiák és a csimpánz–ember hibrideken is dolgozhattak.
Így születhetett meg az Egyesült Államokban az alkotói által néha Kutyaiskolának (School for Dogs) hívott projekt is, minden idők egyik legnagyobb, kutyákkal foglalkozó tudományos kutatása, amelynek célja az volt, hogy a Rockefeller Alapítvány bőkezű támogatásával, az eugenika alapvetéseiből kiindulva megalkosson egy extrém intelligens szuperkutyát. Végül pont azt sikerült bebizonyítani, hogy az akkoriban népszerű elméletekkel ellentétben nem lehet a genetikát felelőssé tenni a viselkedésért, így szuperkutyát sem lehet kitenyészteni.
Jól el is kaszálták a projektet, de az inkább magára a viselkedésre fókuszáló kutatók előtte még több fontos felfedezést tettek a kutyákról, és alapjaiban formálták át azt, ahogy a tudomány viszonyult hozzájuk.
Az eugenikát, vagyis a genetikai alapú, tenyésztéssel megvalósított fajnemesítést általában a náci Németországgal kapcsolatban szokták emlegetni, de az Egyesült Államokban is népszerű volt a teória. 1925-ben az amerikai eugenikusok szövetségének egyik prominens tagja, egy kutyatenyésztő állt elő azzal, hogy az emberekhez hasonlóan kutyákból is sok fajta van, így a rajtuk végzett kísérletekkel kellene alátámasztani: az eugenika működik.
Néhány éven belül ebből született is egy projekt, amibe több százezer dollárt toltak bele a Rockefellerek, de az ezt vezető Charles Rupert Stockard hiába volt kitűnő anatómus és embriológus, hamar kiderült, hogy nem igazán tudta átültetni a tudását a kutyák vizsgálatára. Igazából a kísérleti állatok életben tartása is komoly gondokat okozott neki, eleinte főleg azzal volt elfoglalva, hogy betegségekből gyógyította ki őket, érdemi eredményei így nem is voltak. Alapban a mirigyek érdekelték nagyon, de hamar kiderült, hogy a kutyák ennél jóval érdekesebb kísérleti alanyok.
Stockard fel is ismerte ezt, és berántotta a projektbe a pavlovi kondicionálás egyik vezető amerikai képviselőjének tanítványát, aki a kutyák viselkedését vizsgálta. Mielőtt azonban ennek komolyabb eredménye lehetett volna, Stockard váratlanul meghalt, a projekt pedig elsikkadt. A Rockefeller Alapítvány fejesei nem akarták veszni hagyni a dolgot, úgyhogy pénzt és erőfeszítést nem kímélve újabb kutatókat kerestek, és pár év alatt összeszedtek egy teljesen új csapatot, az állati viselkedéssel foglalkozó genetikus John Paul Scott és a fiziológus John Fuller vezetésével.
Az új projektet 1945-ben jelentették be, a Rockefeller Alapítvány oldaláról egyértelműen azzal a céllal, hogy bebizonyítsák, bizonyos kutyafajták egyszerűen eredendően magasabb kognitív képességekkel rendelkeznek, így pedig lehetséges a gondos tenyésztésükkel létrehozni egy olyan szuperkutyát, amely bizonyítja, hogy az intelligencia a génekben rejlik, és persze egy rakás pénzt is hoz a konyhára. A kutatóknak azt is egyértelművé tették, hogy nincs idő éveket várni, míg lezárul a projekt, olyan gyakran kell publikálniuk, amennyire csak tudnak.

A kutatók öt, szerintük különböző személyiségtípusokat reprezentáló kutyafajtából gyűjtöttek össze példányokat: basenji, beagle, cocker spániel, shetlandi juhászkutya és drótszőrű foxterrier. A velük végzett kísérletek komplexitása és feljegyzésének részletessége is túlmutattak az akkoriban létező, a kutyák viselkedését vizsgáló teszteken, és ezekből nagyjából az derült ki, hogy bizonyos fajták jobban teljesítenek bizonyos feladatokban, például labirintusokból való kijutásban,
de olyan fajta nem volt, amely minden feladatban jobban teljesített volna, azaz minden másik fajtánál egyértelműen intelligensebb lett volna.
Azt sem lehetett kijelenteni, hogy vannak agresszívabb kutyafajták, a vadászatra tenyésztett foxterrierek hajlamosabbak voltak rá, de ez függött a kontextustól is. A basenjik például féltek a váratlan helyzetektől, de más kutyáktól nem. Ez pont az ellenkezője volt annak, amit a Rockefeller Alapítvány fejesei bizonyítani akartak, a kutatók viszont állították, hogy nem lehet tökéletes kutyát tenyészteni, mert a közösségi lényeknél az a lényeg, hogy a tulajdonságok a teljes közösségben vannak szétosztva. Egy bátor kutya hamarabb száll szembe egy fenyegetéssel, de ahhoz, hogy arra a fenyegetésre valaki felhívja a figyelmet, kell egy félénkebb kutya is.
Az, hogy a dolgok így alakultak, annak is volt köszönhető, hogy Scott és Fuller nem kizárólag a genetika iránt érdeklődtek, hanem a közösségi viselkedés, és a viselkedési rendszerek iránt is. Sőt, egy idő után ez került náluk a középpontba, és inkább arról publikáltak, hogy a kölyökkutyák fejlődésében láthatóan volt egy olyan kritikus időszak, ami után szignifikánsan megnőtt a képességük az új dolgok elsajátítására, és később azt is meghatározták, hogy a kutyáknál melyik az az időszak, ahol muszáj más kutyákkal vagy emberekkel interaktálniuk, hogy megfelelően szocializálódjanak.
Ez a viselkedéskutatás szempontjából szignifikáns eredmény volt, de a korábbi megállapításokkal együtt egyértelműen cáfolta az elméletet, amiből a projekt indult, vagyis, hogy a kutyák (vagy az emberek, hiszen ekkoriban ez is népszerű elmélet volt) viselkedését és tulajdonságait kizárólag a génjeik határozzák meg. Így hiába tűnt nagyon fontosnak a dolog, a Rockefeller Alapítvány 1958-ban elvette a támogatást a kutatóktól, akik így nem is tudták folytatni a projektet. Scott így sem engedte el a kritikus időszak vizsgálatát, mint később kiderült, jó okkal, mert azóta is ezt, illetve az ő projektjüket tartják a kutyák fejlődését vizsgáló tudományág kiindulópontjának.
Források: BBC, National Library of Medicine