A sztetoszkóp az orvosok jelképévé vált, mint valami talizmán, állandóan ott lóg a nyakukban, rutinszerűen használt orvosi műszer, a háziorvosok egyik elsődleges eszköze a diagnózisok felállításában. A története viszont még csak alig több mint kétszáz éves. A sztetoszkóp prototípusát 1816-ban alkotta meg a francia René Laënnec egy túlsúlyos női páciensnek köszönhetően, míg az ötletet játszó gyerekektől vette.
A hallgatózás a tapintás mellett a legősibb diagnosztikai módszer, valószínűleg már az ókori Egyiptomban is alkalmazták az orvosok. A szervezet belső hangjai sok mindent elárulnak, így a hallgatózással vagy orvosi nevén auszkultációval a páciensek fizikai állapotáról, légzőszervi, szív-ér rendszeri és emésztőszervi problémáiról tudtak megállapításokat tenni.
A hallgatózáshoz sokáig semmiféle eszközt nem használtak, egyszerűen rányomták a fülüket a pácienseik mellkasára vagy hasára, és az így hallottakból próbáltak következtetni. Ezzel a módszerrel azért voltak problémák, az orvosnak és a betegnek is kényelmetlen helyzet volt, fertőzés átvitelével is járhatott, és túlsúlyos pácienseknél sokkal nehezebb volt dekódolni bizonyos hangjelenségeket. Laënnec viszont egy hirtelen ötlettől vezérelve ezeket a zavaró tényezőket is ki tudta iktatni.
„1816-ban egy fiatal nő fordult hozzám szívbetegségre utaló általános tünetekkel; esetében a kopogtatás és a kézzel történő vizsgálat a jelentős elhízás miatt alig hozott eredményt. Mivel a páciens neme és életkora miatt a közvetlen hallgatózás, az imént említett másik módszer, nem jöhetett szóba, eszembe jutott az akusztika egy egyszerű és jól ismert ténye: hogy milyen tisztán hallható egy gombostű karcolása egy fadarab egyik végén, ha a fülünket a másik végéhez illesztjük. Ezen ötlet nyomán azonnal egy ív papírt henger alakúra tekertem, egyik végét a szívtájékra, a másikat pedig a fülemhez illesztettem, és nem kis meglepetésemre és örömömre tapasztaltam, hogy így sokkal tisztábban és élesebben hallottam a szívműködést, mint ahogyan azt a közvetlen hallgatózással valaha is sikerült volna” – írta Laënnec az auszkultációról szóló tudományos összefoglaló munkájában.
Az orvosnak az ötletet egy néhány hónappal korábban látott jelenet adta. A Louvre kertjében sétálgatott, ahol két fiú játszott, és az egyik egy hosszú fadarabot tett a füléhez, míg a másik karcolgatta a másik végét. Laënnec az improvizált papírtölcséres megoldáson gyorsan túllépett, és kísérletezni kezdett, hogy mi lehet az ideális forma és anyag a hallgatózáshoz. Úgy találta, hogy a hangvezetést tekintve a papírból, fából vagy cukornádból készült hengerek a leghatékonyabbak, és még jobb a hangvezetés, ha az oldalukon egy hosszanti rést hagy. Az ötletei megvalósításában a zenei jártassága is segítette: fuvolázott, és volt rá példa, hogy maga faragta ki a hangszerét. A tervek finomítása után egy 25 centiméter hosszú, 3,5 centiméter átmérőjű hallgatózóhengert készített el puszpángfából, és a végére egy tölcsér alakú, felcsavarozható toldalékot is illesztett. Az orvos csak hengerként hivatkozott a műszerére, csak később kapta meg a sztetoszkóp nevet, ami a görög mellkas (sztetosz) és vizsgálni (szkopein) szavakat hordozza magában.
A sztetoszkóp forradalmasította a betegségek diagnosztizálását, maga Laënnec is nagy hasznát vette a különféle szimptómák azonosításához. Mivel egy klinikán dolgozott, számos, mellkasi panaszokkal beérkezett betegét azok halála után felboncolhatta, és a felismert betegségekhez tudott szív- és tüdőhangokat társítani. Megtanulta felismerni a tüdőgyulladást, a hörgőtágulatot, a mellhártyagyulladást, a tüdőtágulatot, a légmellet és a tüdővészt is. A boncolások közben azt tapasztalta, hogy a tuberkulózisos betegek mellkasát folyadék vagy genny töltötte ki, és üregek, kavernák alakultak ki bennük, majd ezt a kórképet is megtanulta hang alapján felismerni. Elsőként ő írta le a különféle kóros légzési hangokat, mint a száraz és a nedves szörtyzörejeket, a kecske mekegésére hasonlító hangot, az egofóniát és a tüdőkrepitációt is. Ezek aztán bevonultak a napi orvosi gyakorlatba.
Laënnec szakmai körökben igyekezett népszerűsíteni is a találmányát, és szerte Európában követőkre talált, akik aztán sorra adták ki a tanulmányaikat a sztetoszkóppal végzett vizsgálataik alapján. Kezdetben a követői közül volt, aki a tüdőhangokhoz üreges facsövet használt, a szívhangokhoz pedig tömör fát, mások pedig elefántcsont vagy sárgaréz toldalékot tettek a hengerük végére. A sztetoszkóp egyik gyengesége viszont így is megmaradt: mivel csak egy füllel lehetett hallgatni, az orvos nem tudott a páciensre nézni vizsgálat közben. A sztetoszkóp persze nem mindenkit nyűgözött le, és voltak olyan orvosok, akik nem hittek abban, hogy tisztább hangot tud adni, mint a megszokott hallgatózás.
A Laënnec-féle fasztetoszpkóp nagyjából a 19. század második feléig volt használatban, majd a fejlesztéseknek köszönhetően kikopott. Megjelentek a kétfülű változatok, a membrános típusok, és egy idő után már ólom-, majd gumicső volt az összekötő elem.
A sztetoszkóp feltalálása mellett Laënnec az orvostudomány más területein is úttörőnek és meghatározónak számított. Ő volt az, aki először leírta a cirrózis nevű májbetegség kórképét. Felismerte azt is, hogy a melanoma a tüdőben képes áttétes daganatot okozni. A szívvel kapcsolatos vizsgálatai nem voltak olyan átfogóak, mint a tüdőnél, de szakértők szerint meghatározta a klinikai kardiológia későbbi fejlődését, a francia orvos például már két szívhangot különített el, az elsőt a kamrai szisztoléhoz, a másodikat pedig a pitvari szisztoléhoz társította.
„Laënnec sztetoszkópról szóló leírása olyan mércét állított fel a klinikai diagnosztikában, amelynek előnyeit ma is élvezzük. Sztetoszkópjának koncepciója az akkori diagnosztikai módszerekről egy tudományosabb, élettani és objektív alapokon nyugvó megközelítésre való átállást sürgetett” – méltatta John Morris belgyógyász a Lancet nevű orvosi lapban 2015-ben.
„Az auszkultáció (hallgatózás) összekapcsolása a beteg klinikai vizsgálatával és az azt követő, Laënnec könyvében ismertetett patológiai vizsgálatokkal kulcsfontosságú volt az eszköz sikeres alkalmazása szempontjából. Ha csupán a sztetoszkópot írta volna le, figyelemre méltó klinikai-patológiai megfigyelései nélkül, az eszköz valószínűleg feledésbe merült volna” – mondta a Lancetnek M. Donald Blaufox, az Albert Einstein Orvosi Egyetem Nukleárismedicina-tanszékének professor emeritusa és korábbi tanszékvezetője. Blaufox szerint bár az eszköznek sok hiányossága volt, az alapötlet nélkülözhetetlen volt a diagnosztikai szemlélet megváltoztatásához és fejlődéséhez.
(Clinical Medicine & Research, de Saisset Museum, Wikipedia)
