Ahogy mondani szokás, a vendégjárás kétszer is örömet szerez a házigazdának: amikor megérkeznek a vendégek, és amikor elmennek. Még inkább érezhették ezt a középkor nagyurai, akiket egy-egy jól sikerült királyi vendégeskedés akár teljes nyomorba is dönthetett. Egyes uralkodók pedig kifejezetten célzottan vendégeskedtek, hogy ezzel tartsák kordában az esetlegesen túl nagyra törő alattvalóikat.
A kora középkorban szinte teljesen eltűnt a pénz használata, ami kifejezetten megnehezítette az uralkodók dolgát. A 10–11. századig az áruszállítás sem volt feltétlenül egyszerű dolog, így aztán a Meroving és a Karoling királyok jobban jártak, ha inkább házhoz mentek a jussukért. Az úgynevezett itineráns, vagyis vándorló királyok folyamatosan járták a birodalmukat, nem volt klasszikus értelemben vett fővárosuk vagy királyi székhelyük. A korabeli jogrendben ismert volt a gistum (elszállásolás), a fodrum (takarmányozás) és a servitium regis (szolgáltatások a királynak), amik kötelezték a helyi nemeseket arra, hogy a királyt és kíséretét szállásolják el, takarmányozzák az állataikat, és más tekintetben is gondoskodjanak a szükségleteikről.
Az viszont semmilyen módon nem volt szabályozva, hogy ezeknek a kötelezettségeknek mik lennének a határai. Mivel ebben a korszakban az írásbeliség leginkább az egyházban volt jelen, az erre vonatkozó panaszokat is innen ismerjük. Ferrières apátja, egy bizonyos Lupus panaszkodott arról 845-ben, hogy Kopasz Károly látogatása után egész télen át éheztek a szerzetesek, mert a királyi udvartartás teljesen kiürítette a kolostor pincéit és raktárait. A német-római császárok nemegyszer a vendégeskedést politikai célokra is használták. Ha egy tartomány grófja lázadozni kezdett, elég volt csak egy közeli apátságba vonulni vendégségbe az egész udvarral, pár hét alatt felették a környék összes takarmányát, gabonáját, a grófnak pedig esélye sem maradt arra, hogy a saját seregét összeszedje.
A példa ragadós volt, és az érsekek, püspökök, grófok is rászoktak arra, hogy – legalábbis az év egy részében – vendégeskedésből tartsák el magukat. III. Sándor pápa az alacsonyabb rendű papság felháborodását csillapítandó szigorú szabályokat szabott meg. Egy érsek legfeljebb 50 lónak kérhetett ellátást, és nem várhatta el a különleges lakomákat; egy püspök csak 30 lónak kérhetett takarmányt, és a vele utazó vadászokat, solymászokat nem kellett ellátni; egy főesperesnek pedig be kellett érnie azzal, ha 7 lovát etetik, és nem kérhette pénzben az ellátmányt.
Nem mindenki volt ilyen mértékletes, az angol Földnélküli János király csúcsra járatta a rendszert. Ő volt a legmozgékonyabb angol uralkodó, udvartartásával együtt folyamatosan úton volt, és gyakran bejelentés nélkül érkezett az alattvalóihoz. Többnyire olyanokhoz, akikről azt sejtette, fenyegetést jelenthetnek rá, így azon túl, hogy kellően megdézsmálta a tartalékaikat, arra is lehetősége volt, hogy a saját szemével mérje fel az erődítéseik és a seregük erejét. Azok sem jártak jól, akik tartoztak a kincstárnak, hozzájuk azért ment, hogy megbizonyosodjon róla, valóban nem tudnak fizetni. János kiterjesztette a gistum hatáskörét, emberei a királyi kastélyok ellátására is elvárták az ellátmányt. Bár ezért elméletben a kincstár fizetett, azt nagyon nyomott áron és jelentős késéssel tette meg, ha egyáltalán. Külön feldühítette az angolokat, hogy a király flamand és brabanti számszeríjászait is nekik kellett etetniük. Nem véletlen, hogy a Magna Chartában a nemesek kikötötték, hogy azonnali fizetség nélkül nincs ellátás.
Nem volt ismeretlen ez a szokás a Magyar Királyságban sem, az Árpád-házi uralkodók a kornak megfelelően utazó udvart tartottak. A király ellátásának neve nálunk ius descensus volt, ami magán a királyon túl egyéb főurakra (nádor, ispánok) is kiterjedt. Nemegyszer fordult elő, hogy a vendégek a szokásosnál sokkal többet követeltek, fegyverrel kényszerítették ki, amit akartak, vagy olyan helyeken is elszállásoltatták magukat, amiknek mentességük volt a kötelesség alól – ez utóbbit nevezte a jog descensus violentusnak. Az Aranybullában a kisnemesek ragaszkodtak hozzá, hogy ellenszolgáltatás nélkül ne kelljen senkit elszállásolniuk, és ezt fontosnak tartották a következő száz évben is, amikor többször megújították az Aranybullát.
Azt gondolhatná az ember, hogy a pénzgazdaság fejlődésével, azzal, ahogy a bürokrácia és az adminisztráció egyre hatékonyabb lett, a királyi vendégeskedések is véget értek, de nem így történt. A vendégséget politikai eszközként az egyik leghatékonyabban három évszázaddal a Földnélküli János után uralkodó I. Erzsébet használta. Erzsébet idejében, ahogy előtte is, utána is, általában nem állt jól a királyi kincstár, így magában az, hogy a nyári hónapokra le lehetett zárni a királyi udvart, nagy segítség volt. Ezenfelül a látogatások idején elvárás volt, hogy szórakoztassák is a királynőt. Nemegyszer új szárnyat toldottak a nemesi palotához, hogy illendő helyen láthassák vendégül az uralkodót. Edward Seymour, akire megharagudott a királynő, mert titokban kötött házasságot, úgy próbált visszakerülni a kegyeibe, hogy birtokán hatalmas báltermet, mesterséges tavat építtetett, és minden éjjel tűzijátékkal szórakoztatta őt. A dolog sikeres volt, csak sajnos Seymour anyagilag teljesen tönkrement benne, és ezért jelentéktelenedett el ezután az udvarban.
Rosszabbul járt Edward Rookwood, akihez Kelet-Angliát járva tért be a királyi udvar. Nem véletlenül ezt a vidéket választották, Kelet-Anglia a katolikus ellenállás egyik fészke volt. A házigazda kitett magáért, a királynő láthatóan elégedett volt a fogadtatással, még azt is megengedte, hogy Rookwood kezet csókoljon neki. Nem sokkal később azonban Sussex grófja az udvar elé citálta a házigazdát, a fejére olvasta, hogy pápista, ki van közösítve az egyházból, és felháborító, hogy rendes keresztény emberek közelében mer mutatkozni. Kisvártatva jött a hír, hogy a királyi poggyászból eltűnt egy aranytányér, amikor ezt keresve átkutatták a birtokot, egy szénakazalban egy Mária-szobrot találtak. Rookwoodot börtönbe dugták, a szobrot pedig az esti táncmulatság végén tűzre vetették, egy korabeli szemtanú szerint mindenki nagy örömére. Szegény Rookwood ezt követően ki-be járt a börtönbe, vagyona a koronára szállt, ő maga az adósok börtönében halt meg. Valószínűleg nem ez volt az angol igazságszolgáltatás fénypontja, nem csoda, hogy az unokája részt vett a protestáns Jakab király elleni lőporos összeesküvésben.
Fél évszázaddal később a francia XIV. Lajos, a Napkirály radikális újítást vezetett be a királyi vendéglátás rendszerébe: nem ő ment az alattvalókhoz, hanem azt várta el, hogy azok jöjjenek hozzá. A francia udvar nem vándorolt, állandó helye volt a frissen épült versailles-i kastélyban, ahol a király gondoskodott vendégei ellátásáról. Nem volt kötelező az udvarba menni, de ha valakire azt mondta a király, hogy „Je ne le vois point”, azaz „Őt egyáltalán nem látom”, az illető semmiféle előrejutásban nem reménykedhetett. A király viszont notóriusan szerette a pompát és a fényűzést, így ha valaki látszani akart az udvarban, muszáj volt a legutóbbi divat szerint öltöznie, drága ékszereket hordania, menő lovas kocsival érkeznie. Ráadásul a szobák, amikben a király a nemeseket elszállásolta, hírhedten huzatosak, hidegek, kényelmetlenek voltak, így aki csak tehette, jókora költségen házat építtetett magának a városban. Ezért aki a király mellett akart lenni, az feláldozta a vagyonát. A királynak ez kifejezetten előnyös volt, egy tartozásokkal teli udvaronc sokkal megnyugtatóbb, mint egy vidéki kiskirály, aki a saját vagyonából akár még sereget is tud finanszírozni.
A nemesség elszegényítésének különösen furmányos módja volt a király által hetente háromszor tartott esti szalonokban zajló szerencsejáték. A játszott játékok (bassette, lansquenet, pharaon) olyanok voltak, amikben az osztónak kisebb előnye volt, osztó pedig többnyire a király öccse vagy éppen szeretője volt, de ez csak a hab volt a tortán. A játék elképesztő összegekben folyt, milliókat lehetett nyerni és veszteni egy-egy este során. Az sem örülhetett nagyon, aki egy-egy este mesés vagyonra tett szert, hiszen ebben az esetben mindenki azt várta tőle, hogy még drágább hintóban és még nagyobb fuksszal jelenjen meg a következő alkalommal, de ha nem verte el a nyereményt valami extravagáns mulatságra, akkor is kinézték a társaságból. Aki veszített, annak pedig egy napon belül rendeznie kellett a tartozását, ha nem akart kegyvesztett lenni.
Márpedig a nemesek vagyona, bármekkora volt is, nehezen volt készpénzzé tehető, így azért, hogy fizetni tudjanak, kölcsönt kellett felvenniük. Versailles tele volt bankárokkal, akik jelentős kamattal és a birtokok elzálogosítása fejében ugyan, de örömmel siettek a nemesek segítségére. A királynak ez azért is előnyös volt, mert a nemesek a legtöbb adó alól mentességet élveztek (elméletben azért, mert katonai szolgálatot vállaltak), ellentétben a polgárokkal, akiket bátran sarcolhatott a korona. A legatyásodott nemeseket aztán a király nagy kegyesen megmentette, vagy királyi járadékkal tartotta életben őket, vagy egyszerűen elengedte az adósságaik egy részét, ezáltal is magához kötve őket. Ezzel a királyi vendéglátással sikerült végleg felszámolni a feudális rendszert Franciaországban.
