Karácsony körül nem egy országban kerülnek érdekes dolgok az ünnepi asztalra, Zimbabwében például sült mopánhernyó, Cornwallban olyan pite, amiből szardíniák kandikálnak ki és nézik a csillagokat, Japánban pedig vödrös KFC csirke. Olyan étel, amihez elővigyázatosságból külön ruhát kell felvenni, viszont csak Izlandon van. A karácsonyt megelőző böjt utolsó napja december 23, ami egyben Izland védőszentjének, Szent Thorlaknak (izlandiul Þorlákur helgi Þórhallsson) a napja is, ezen a napon pedig főtt-erjesztett ráját illik enni.
Thorlak egyszerű családból származott, papnak tanult Párizsban és az angliai Lincolnban, aztán hazatérve kolostort alapított, és nem sokkal később már megválasztották Skálholt püspökének. 1193 december 23-án halt meg és már öt évvel később az utódja kijelentette az izlandi parlament ülésén (igen, Izlandon már akkor is volt parlament, bár a mai definíciónk szerint inkább valamiféle nemzetgyűlésnek nevezhetnénk), hogy eskütételnél segítségül lehet hívni az elhunyt püspököt. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy szentként tisztelik. Hivatalosan csak sok száz évvel később, 1984-ben nyilvánította II. János Pál pápa a katolikus egyház szentjévé és egyből ki is jelölte számára Izlandot, aminek a védőszentje lett.
Thorlak püspök történetét, a Þorláks saga helgát nem sokkal a halála után írták meg, és sokban különbözik a szokásos hagiográfiáktól, jobban hasonlít az egyszerű izlandi emberek történeteit leíró sagákhoz. Thorlak nem valami szuperhős benne, hanem egy mélyen hívő, de sok különcséggel is rendelkező, valós személy. Ezek a különcségek, az alapos kézmosás, a ragaszkodás a napi rutinhoz, vagy az, hogy mennyire kényelmetlenül érezte magát társaságban, nem egy mai olvasót arra a következtetésre juttatott, hogy ma biztosan neurodiverznek neveznénk. Egy amerikai jogvédő csoport javasolta is, hogy Thorlak legyen az autisták védőszentje is.
Halálának napja, december 23. Izlandon a Thorlak mise (Þorláksmessa) ünnepe és ugyan a reformáció alatt Thorlak ereklyéit szinte kivétel nélkül eltüntették, az ünnep megmaradt. A nap különlegességét adja az is, hogy ez a böjt utolsó napja, vagyis az utolsó nap a karácsonyi nagy zabálás előtt. Erre a napra legtöbbször már alig maradt valami, ami böjti ételként ehető, az Izland csücskében levő Vestfirðir régióban ekkorra többnyire már csak az erjesztett rája maradt, ami ehető. Ezen a vidéken az ősz a rájahalászat szezonja, de a kifogott halakat még érlelni kell, mielőtt az asztalra kerülhetnének. Ennek az oka a halak sóháztartásának szabályozásában van. Az alapprobléma, hogy a tenger sósabb mint a hal, ezért a víz folyamatosan kiáramlana a hal szöveteiből. A csontos halak ezt úgy oldják meg, hogy vizet isznak, az extra sót pedig sok energiát felhasználva távolítják el, a kopoltyúikban levő, erre specializált sejtekkel. A porcos halak (ilyenek a ráják és a cápák) ezzel szemben az izmaikban karbamidot és egy trimetil-amin-N-oxid (TMAO) nevű vegyületet halmoznak fel, és a felesleges sókat a végbél mirigyei távolítják el, sokkal kevesebb energia ráfordításával. A karbamid és a TMAO nagy mennyiségben mérgező, blokkolhatja egyes idegsejtek működését, ez okozza a sok nyers cápahús evésekor fellépő, úgynevezett cáparészegséget, de hosszabb távon mindenféle érrendszeri és egyéb betegséget is okoz.
A porcos halak testében az életkor előrehaladtával növekszik a karbamid mennyisége, ezért is kedvelt étel a bébicápa, nem úgy, mint az akár ötszáz évig is élő grönlandi cápa. Vestfirðir halászai ugyan bőségesen fogtak ráját, de valahogy azt ehetővé kellett tenniük, ezért találták ki a fermentálást. A rája uszonyait, ami a legtöbb húst tartalmazza, fadobozokba pakolják szorosan, majd súlyt helyeznek rá, és hűvösön tartják három-hat héten át. Ezalatt a rájában amúgy is jelen levő ureáz enzimek lebontják a karbamid nagyját és abból ammónia lesz. (Az izlandiaktól függetlenül a világ túlsó felén a koreai halászok is rájöttek erre a trükkre, ott is készül fermentált rája, de ott még szalmát is raknak az uszonyok közé, hogy baktériumok is dolgozzanak a karbamid bontásán.) Izlandon december végére éppen elkészül az őszi zsákmány, Thorlak ünnepén pont az asztalra kerülhet.
A fermentált rájával azért továbbra is van egy kis gond. Aki sétált már elhagyott aluljáróban, pontosan tudja, hogy milyen szaga van az ammóniának, hiszen az ottani tócsákban is jellemzően a vizeletben levő karbamid bomlik ammóniává. Ennek megfelelően a fermentált rája magában erősen húgyszagú, és -ízű is természetesen. Ahhoz, hogy a tányérra kerülhessen, hosszan kell főzni, mivel az ammónia magas hőmérsékleten távozik. Ez a folyamat hosszú és kiemelkedően büdös, akik otthon vágnak neki, jellemzően szabad téren vagy legalábbis a garázsban fognak hozzá. A főtt ráját azután főtt krumplival, rozskenyérrel és egy kis birkafaggyúval tálalják. A huszadik században Izland lakosságának több mint a fele a fővárosba költözött, de a december 23-ai rájaevés szokását vitték magukkal. Mivel egy nagyvárosban kifejezetten bonyolult a fermentálgatás és a rájafőzés, egyre több étterem állt rá arra, hogy ezen a napon ezt a specialitást is kínálja.
A karácsony amúgy Izlandon is meghitt családi ünnep, a Thorlak-napi rájaevés ezzel szemben a baráti társaságok közös bulija. Ekkorra már vége van a bevásárlási rohamnak és el lehet menni a haverokkal nagyon büdös ráját enni. Az esemény értékét növeli, hogy a rája mellé a köménypálinka fogyasztása az adott körülmények között teljesen bevett szokás. Arra is érdemes figyelni, hogy az alkalomra mindenkin skötuföt legyen. Az izlandi szó jelentése, rájaruha, és olyan, nem sajnált ruhát jelent, amit a lakoma után rögtön lehet a mosógépbe dobni, hogy a beleivódott ammóniától meg lehessen szabadulni.
