Ötven éve ezekben a napokban rendezték meg az 1976-os olimpiát. Magyarország 22 érmet szerzett, nagy győzelmek születtek Montrealban, sok emlékezetes versenyen szerepeltek a magyar sportolók. A Magyar Olimpiai Bizottság pedig, ahogy 2002 óta mindig, emlékezőtúrát szervezett a helyszínre az érmeseknek. Velük töltöttünk el néhány napot Kanadában. Kilencedik rész.
1975 novemberében a Kancsal Tamás, Maracskó Tibor, Sasics Szvetiszláv összetételű magyar férfi-öttusacsapat megnyerte a világbajnokságot Mexikóvárosban az amerikaiak és a szovjetek előtt. Kancsal egyéniben a második, Maracskó a negyedik helyen zárt, már csak emiatt is fokozott várakozás kísérte a szereplésüket a következő évi montreali olimpián.
Az első tusa a kor szabályainak megfelelően a lovaglás volt. „Kancsal egy nehezen kezelhető lovat húzott, ami az előző lovasával lerombolta a pályát. Tami nagyon jól megülte, és talán egy kicsit már megnyugodott, hogy túl van a nehezén, amikor az utolsó akadálynál leesett róla. Az aranyért mentünk, hát akkor éreztük, már csak a csoda segíthet. A vívásban aztán kizárták Onyiscsenkót, a szovjetek ezzel elszálltak. Az utolsó tusa, a futás előtt felcsillant a remény, mert a második helyen álltunk, benne volt, hogy ezt meg tudjuk tartani, de akár az is, hogy a csehszlovákok elé tudunk kerülni. Izgalmas volt a hajrá, óriási számolgatás zajlott, kinek milyen időre van szüksége. Végül a britek nevető harmadikként bejöttek az élre, nekünk pár pont hiányzott az ezüsthöz, eléggé elkeseredettek voltunk a végelszámolásnál” – idézte fel Maracskó Tibor, aki egyéniben a tizenharmadik helyen zárt. A montreali megemlékezésen ő képviselte egyedül a csapatot.
A szovjet versenyző kizárásának említésével Maracskó az ötven évvel ezelőtti olimpia legnagyobb botrányára utalt. Borisz Onyiscsenko ugyanis egy olyan párbajtőrt használt, aminek a markolatában volt egy gomb, amit ha szúráskor megnyomott, akkor is találatot jelzett a fegyver, ha nem is érte el az ellenfelét a hegye. Öttusában egy tiszta, egylámpás találatra vívtak, ezzel az ellenféltől pontokat lehetett elvenni, a pontszámítással lényegében másodperceket lehetett ráverni. A vívás szerepe ezért is értékelődött fel.
Onyiscsenko nagy névnek számított, csapatban már olimpiai bajnok volt négy évvel korábbról, és nagyon vágyott az egyéni első helyre, amitől négy évvel korábban Balczó András fosztotta meg nagyszerű és örökre emlékezetes müncheni futásával. A szovjet 38 éves volt már, utolsó olimpiáján szerepelt, ahol nagyot akart dobbantani, de végül méltatlanul, szemlesütve távozott. A világ sokkal jobban megismerte a nevét, mint ha győzött volna.
A turpisságra, hogy akkor is kigyullad a találatjelző, ha a párbajtőre hegye messze van az ellenfél testétől, a britek már korábban rájöttek, de tudatosan nem szóltak, kivártak, az olimpián szerették volna lebuktatni. Akkoriban nem volt minden héten verseny, de már májusban felvették egy kis videókamerával Onyiscsenko mozgását. Két versenyzőjük, Jim Fox és Adrian Parker ugyanis értetlenkedett, hogy hogyan kaphatott találatot, amikor a testén egyáltalán nem érezte, hogy megszúrták. Onyiscsenko szúró mozdulatot ugyan csinált, de ha rövid is volt a támadása, eközben a gyűrűsujjával bekapcsolta a találatjelzőt.
„Mint később Fox elmesélte nekem, tudatosan készültek a lebuktatására. Parker és Onyiscsenko is balkezes volt, lehet, hogy neki ezért, más szögből lett gyanús, hogy nem kap találatot, mégis ég a lámpa, ami azt jelenti, vége az asszónak, nagyjából 30 ponttal gazdagodott az ellenfél. A szovjet–brit meccs közvetlenül a mi pástunk mellett zajlott, még a vívás első harmadában jártunk, nyolc-kilenc asszót vívhatott addig mindenki, nem tudom, mindet megnyerte-e ezzel a rafinériával. Onyis természetesen talált a britek ellen is, ők pedig azzal a lendülettel odamentek a pástra, és megfogták a kezével együtt a fegyverét, nehogy letehesse, mert egy versenyzőnek több párbajtőre van. Ez is alátámasztja, biztosra mentek – emlékezett vissza Maracskó.
– Hívták a zsűrit, a delegátust, és elindult a hivatalos eljárás. Megvizsgálták a párbajtőr hegyét, az szabályos volt, elsőre nem is volt semmi gyanús. Egy sniccerrel aztán felvágták a markolatot, onnan már pofonegyszerű volt bebizonyítani a manipulációt. A következő párban mi vívtunk a szovjetekkel, erre úgy került sor, hogy Borisz már összecsomagolt, Moszolov és Lednyev várt ránk. Hát mit mondjak, az eset rányomta a bélyegét a vívásra, bár sokan nem is tudták még akkor, hogy pontosan mi történt, hiszen önmagunkkal voltunk elfoglalva. Ahogy már másnap is az úszással és a lövészettel, mert a verseny ment tovább, az érmeket ugyanúgy kiosztották. Otthon elterjedt, hogy őt ezért Szibériába száműzték, de ez csak rosszízű pletyka volt. A szovjet versenyeken még elindulhatott, ha akart, a nemzetközi színtérről örökre eltiltották.”
Onyiscsenkónak a csalás miatt azonnal el kellett hagynia a verseny helyszínét, az olimpiai falut, a csapatot pedig kizárták. Mint Radnóti László, a Magyar Rádió tudósítója évekkel később megtudta, megszégyenülve, egy teherhajón hagyta el a várost, és négy héten át utazott a hazájáig, míg a többiek hazarepülhettek. A kommunista párt vezetése, Leonyid Brezsnyevvel az élen, megdorgálta őt, mert mégiscsak szégyent hozott a leleplezett csalásával a nagy Szovjetunióra. Hamarosan taxisofőr lett Kijevben.
Maracskó 1980-ban is ott volt a magyar csapatban, Moszkvában a második helyet szerezték meg, ő egyéniben az ötödik helyen zárt, Szombathelyi Tamás egyéniben is ezüstérmes lett. Az arany azonban a szovjeteké lett, Anatolij Sztarosztyin, aki egyéniben is nyert, a befutó után úgy kifulladt, hogy órákat késett az eredményhirdetés.
1982-ben Maracskó visszavonult, ezután Csepelen edzősködött, később a triatlonszövetség elnöke is lett. A korszak híres színésznőjét, Peremartoni Krisztinát vette feleségül, egy gyerekük született, majd még kétszer nősült.
Januárra időzített disznóvágásai közéleti eseménnyé alakultak, eleinte csak az öttusázók vettek részt rajtuk – például a példaképe, a szintén a Csepel színeiben versenyző Balczó András –, később már sztárfocisták, köztük Détári Lajos is ellátogatott rájuk.
