A balatonos-tengeres naplementés képeslapok giccsesek, sőt már a narancssárgás eget ábrázoló közösségimédia-posztokat is érdeklődés nélkül görgeti át az ember. Élőben, fizikai valóságában naplementét szemlélni viszont még mindig hatásos dolog, akármennyire szőrös szívű, pesszimista vagy kemény is valaki. Az ég, ami, ha napközben ahányszor ránézünk, jó esetben csak kisebb különbségeket mutat, ilyenkor néhány percre egészen rendkívüli színekbe borul. Ha nagyon átadjuk magunkat a látványnak, annak fizikai hatásai is lehetnek, ellazulhatunk, megnyugodhatunk, sőt akár a hideg is kirázhat, vagy felgyorsulhat a szívverésünk. Ezt az érzést nevezik ámulatnak, de úgy is szoktuk mondani, hogy le vagyunk nyűgözve.
A félelemmel vegyes áhítat érzésének komoly tudománya van. Mivel egyszerre negatív és pozitív, nehéz definiálni, de azzal szokták jellemezni, hogy valami nagyobb részének érezzük magunkat, kifelé kezdünk el figyelni, és a flow-élményhez hasonlóan megváltozik a tudatállapotunk. Ilyenkor olyasmit érzékelünk, ami miatt újra kell írnunk a fejünkben korábban létezett fogalmakat.
Hasonló érzetet vált ki az is, amikor egy kirándulás során szép kilátás tárul a szemünk elé, vagy egy monumentális épületet, műalkotást látunk, amit korábban soha, esetleg olyan emberi teljesítménynek leszünk tanúi, amit még nem éltünk át.
Ez az ámulat ugyanakkor félelemmel vegyes, aminek a hatására egyszer csak kifelé fordul a figyelmünk, másokkal érzünk erősebb közösséget. Ez tehát pozitív hatású félelemérzet, azért is, mert egyszer csak kisebb súlyúnak érezzük a mindennapi problémáinkat, amik miatt esetleg korábban szorongtunk. Mivel a túlzott befelé figyelés önmarcangoláshoz, túlgondoláshoz vezethet, ezeket a folyamatokat is segíthet megállítani ez az áhítatérzet, kiránt a hurokból, és afelé terel, hogy a jelenre összpontosítsunk.
Nem mindenki nyitott ugyanolyan mértékben erre az érzésre, értelemszerűen az introvertált emberek kevésbé, míg az extrovertáltak fogékonyabbak rá, de azt is megállapították, hogy az alacsonyabb társadalmi osztályok tagjai hajlamosabbak áhítatot érezni.
Bár egy sor élmény kiválthatja ezt az átszellemült állapotot, a felmérések alapján úgy tűnik, a természeti látványosságok nyűgözik le a leggyakrabban az embereket. Ezek közül is a naplementék és a napfelkelték váltják ki a leggyakrabban ezt a hidegrázós, elérzékenyülős, félelmetes, mégis megnyugtató érzést.
Ezek az élmények aztán – minél gyakrabban és intenzívebben gyakoroljuk és adjuk magunkat át nekik – nemcsak a mentális állapotunkra lehetnek pozitív hatással, de a kognitív képességeinkre is. Nem csupán a stresszt képesek oldani, de fejlesztik a memóriát, a hatások pedig még tartósabbak lehetnek, ha kifejezetten keressük azokat az alkalmakat, amikor ezt az áhítatot átélhetjük. Például ha mindennapi sétáinkon szép dolgokra fordítjuk a figyelmünket.
Egyes tanulmányok még ennél is továbbmennek, és úgy vélik, a gyulladásos folyamatokat is csökkentheti, ha gyakran élünk át ilyesmit. Sőt még kedvesebbek is lehetünk tőle, szívesebben segítünk másokon, ha előtte rácsodálkoztunk egy szép fára, vagy hosszan néztünk valami látványosságot az ablakból.
A végső érv a leglogikusabb: a naplemente lágy, vöröses fényei elálmosítanak, megnyugtatnak, és arra emlékeztetnek, hogy ideje aludni menni, míg a napfelkelte keményebb fénye felébreszt és erőt ad. Így az, ha megnézzük a napfelkeltét és a naplementét, a cirkadián ritmust is támogatja – ellentétben például a képernyőkkel, amik éppen ennek tesznek rosszat.
