A hegedűt, brácsát, csellót és nagybőgőt összefoglaló hangszercsoportot vonósoknak hívják, hiszen megszólaltatásukhoz szükség van a vonóra. Egyszerű dolognak tűnik, pedig korántsem az. Sőt, teljesen szembe kell mennünk Vörösmartyval, aki A vén cigány című versében így ír:
„Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot”
Noha itt valószínűleg az öregek botjára gondolt a költő, a vonó kialakulása pont fordítva történt. Kezdetben, azaz valamikor a reneszánsz elején, a vonós hangszerek megjelenésekor maga a vonó egy rugalmas bot volt, valami szőrfélével megfeszítve. Fűz, vagy mogyoróág lehetett kenderrel. A vonó angol neve nem véletlenül bow az olaszoknál pedig arco: ezek a kezdeti darabok tényleg úgy készültek és úgy néztek ki, mint az íj.
Ahogy az emberek lassan megtanultak késsel-villával enni, az ételeiket fűszerezni, gondozni az arcszőrzetüket, és nem feltétlenül saját családjukból nősülni, úgy fejlődött a zene is. A vonós hangszerek kezdetben a harmonikus kíséret részei voltak, a dallamot sípok, furulyák, lantok adták. Ahogy sodródtunk a barokk felé, úgy kaptak egyre nagyobb szerepet a vállon, karban, vagy épp a térdek között tartott vonós hangszerek. Az emberi hanghoz, énekhez hasonló megszólalásuk az énekhez hasonló elvárásokat támasztott a szólamaikkal szemben, így a kezdeti meghajlított bot nagyon hamar kevés lett vonónak.
A méret a lényeg
A hosszabb frázisok, de leginkább a frázisokon belüli artikuláció miatt hosszabb vonóra volt szükség. Gyorsan, lassan, halkan vagy hangosan kellett szólnia a hangoknak, vagy akár egyetlen, hosszabb hangnak is. Kerestek tehát egy hosszabb pálcát, amit már nem kellett feltétlenül ívbe hajtani ahhoz, hogy feszesen tartsa a szőrt. (A kender helyett közben lófarok-szőr került a vonóba, de ez egy másik történet.) Megszületett a barokk vonó, amivel már a mai játéktechnikához hasonlóan lehetett játszani. Az egyszerűség kedvéért innentől a hegedű vonójáról fogok írni, de ami erre igaz, a jellegzetesen a brácsa, cselló és a franciakápás nagybőgő vonójára is az.
Szóval a vonó immáron három részből állt: a pálcából, szőrből, és kápából. A kápa célja kettős, egyrészt a szőrt el kell tartani a pálcától, másrészt meg is kell feszíteni azt. A feszítést kezdetben maga a játékos csinálta zenélés közben, a hüvelykujja segítségével. Jónéhány barokk zenemű esetében szükség is volt erre, mármint a játék közbeni állíthatóságra, az arpeggiók, a kettős, sőt, hármas fogások miatt. Ilyenkor több húrt egyszerre kell megszólaltatni, amit csak úgy lehetett kivitelezni, ha a vonószőr merőlegesen akár három húrra is fel tud feküdni – magyarán a vonószőr laza. Később, ezen elvárások eltűnésével már elég volt egyszer beállítani a feszességet, tehát lehetett rögzíteni a kápát. Így bejött a negyedik elem, egy csavar.
Ha a vonót egy egyszerű gépnek fogjuk fel, akkor gyakorlatilag meg is érkeztünk, a mai, modern vonók sem bonyolultabbak, csak a formájuk más. De miért? Megint a zenei elvárások változása az ok. A barokktól egészen Mahlerig a zene egyre hangosabbá vált, egyre „fénylőbb” hang lett az elvárás. A hangszerek és a vonók fejlődése is ebbe az irányba mutat. Plusz megszületett a virtuóz, mint szakma, Európa és Amerika koncertpódiumait sztárok hódították meg. Ez a lejátszhatatlan darabok, ájuldozó hölgyek, repülősóval rohangáló, hülye nyakkendős férfiak korszaka volt, amikor Paganini állatokat utánozott a színpadon a hegedűjével, boszorkányszombatokat, bacchanáliákat idézett, és nem ő volt az egyetlen. A barokk vonó már kevés volt ezekhez, egyszerűen túl rövid, de ami még nagyobb baj, hogy a szőr és a hangszer húrja közötti kapcsolat nem tudott ugyanolyan intenzív lenni a szőr teljes hosszában. Ráadásul reménytelenül halk. Egyértelmű, hogy a vonó volt a leggyengébb láncszem a rendszerben. A szempontok hasonlóak egy NDK pornócastinghoz a nyolcvanas éveke elején: az eszköznek hosszabbnak kell lennie, és több szőr kell.
Sajnos, nem áll rendelkezésünkre a szabadalmi dokumentum, tehát nem tudunk megnevezni egy lángelmét, mint a modern vonó atyját, a múzeumok sem őriznek első prototípust. Különböző források két embert említenek, mint a vonókészítő, akitől az első olyan vonó fennmaradt, ami már mindkét, legjelentősebb fejlesztést hozta. Az egyik elmélet szerint a forradalmár vonókészítő Francois Xavier Tourte volt, a fejlesztésben leginkább érdekelt művész pedig Giovanni Battista Viotti. A másik szerint François Nicolas Voirin volt az, aki a modern vonó jelenleg is ismert formájáért felelős. Igaz, őt nem fejlesztőként, inkább szintetizálóként szokás emlegetni, a modern elvárások szerint született megoldásokat ő gyúrta össze egybe. Ez tehát nem teljesen egyértelmű.
A legfontosabb változás, hogy a vonó pálcája immár a szőr irányába volt görbe, tehát pont ellentétesen, mint az íj. Ha feszítjük a szőrt, a pálca egyenesedik. A másik változás pedig ebből adódik: hogy a szőr ne érjen a pálcához lazábbra húzva sem, azt nem csak a kápánál (ahol a játékos fogja a vonót) hanem a fejnél, a másik végénél is távolabbra kell tenni a pálcától. Tehát a barokkban jellegzetes, csuka formájú fej a modern vonónál inkább egy vasalóra emlékeztet. Így eltartja a szőrt a pálcától a vonó másik végén is.
Anyaghasználat – kérem, csatolják be öveiket!
Ha a vonókészítéshez használt anyagokat vesszük, ahhoz képest maguk a vonós hangszerek árokparton talált, közönséges, szanaszét heverő cuccokból vannak összeragasztgatva. A vonókészítőhöz képest a hangszerkészítő, amikor anyagért megy, ugyanaz a kékköpenyes faszi a tüzépen, mint az asztalos, meg az ács. A hegedűcsalád hangszerei juharból és fenyőből készülnek – oké, kell hozzá némi ébenfa, meg francia buxus, de ennyi. A vonóhoz viszont szinte csak egzotikus dolgok kellenek. Jellemző, hogy a felhasznált anyagok közül a szibériai csődörök farkából válogatott szőr a legpóriasabb tétel. Az összes többi jelenleg is szerepel a Cites listáján. Hogy mi a Cites? Kihalófélben lévő állatok és növények regisztere, különös tekintettel kereskedelmükre és felhasználásukra. Nézzük szépen sorban. Kénytelen leszek zsargont használni, így szívből ajánlom ezt az összefoglaló oldalt.
Pálca
A barokk vonóhoz elég volt, ha a vonó pálcája rugalmas, tartós és lehetőleg nem túl nehéz. Jobb nyílkészítőhöz is érdemes volt benézni hónap végén, van-e valami akcióban, szóval ezt a kihívást még bőven meg lehetett lépni. A modern vonónál viszont komplexebb elvárásokat támasztunk. Hogy hogy találták meg a kizárólag Braziliában növő pernambuco (Paubrasilia echinata) fát, azt ne kérdezzék, nem találtam rá forrást. A lényeg az, hogy a pernambuco fa egy nagyon sűrű anyag, annyira, hogy a fajsúlya nehezebb a víznél. Nagyon egyenletes struktúrájú, tehát hosszú darabkákra felszeletelve is nagyjából ugyanúgy hajlik. Ráadásul ezt a rugalmasságot a pálca átmérőjének változtatásával, keresztmetszetének változtatásával (henger, hatszög, nyolcszög, és ezek átmenetei) szabályozni is lehet. Kemény, azaz megfelelő szerszámmal megmunkálva tartós, szerelhető felületeket lehet rajta csinálni.
Ahogy az ipari forradalom nyomán megszületett a kultúrafogyasztó réteg és a kiszolgálására a zeneipar, úgy indultak az erdőirtások Braziliában a pernambucoért. Nyilván nem az európai filharmonikusok felelnek többezer hektárnyi erdő kivágásáért, de tény, hogy 2007-ben Brazília megszüntette a pernambuco exportját. Ha valaki ebből akar magának új vonót, akkor keressen olyan vonókészítőt, aki bespájzolt magának alapanyagot még 2007 előtt. Ha egy új vonó nem rendelkezik megfelelő papírokkal, amik igazolják a pálcája eredetét, repülőtereken el is kobozhatják. Én is vettem a miskolci régiségvásáron csehszlovák hegedűvonókat, nagyon remélem, hogy nem pernambucoból vannak. Hanem?
A kompozit anyagok rohamos elterjedése előtt is keresték már a pernambuco alternatíváját. Annyira, hogy az afrikai Ipe fa francia neve „pau d’arco” – igaz, az arco itt nem vonót, hanem íjat jelöl. Ha épp ipe sincs, akkor használhatunk masarandubát is (Manilkara huberi), állítólag vonópálcának éppoly alkalmas, mint teraszburkolásra. Az, hogy a legnagyobb hangszerkereskedők oldalain pár tízezer forintba kerülő, kínai vonók pálcája milyen fából lehet, nagyon jó kérdés. A két, feljebb citált alternatíva mellett ki tudja, Ázsiában mi minden nő meg elég nagyra, amit ki lehet vágni és vonót készíteni belőle. Amilyen dömping van ilyen vonókból, egész erdőkről beszélhetünk. Érdemes ezt a kisfilmet megnézni, a vonó szempontjából 2:12-től, de egyébként is.
A jövőt mégis a kompozitok jelentik. A szénszál és műgyanta ugyanúgy kézenfekvő a vonóknál is, mint például a sportszereknél. Az egyértelmű mechanikai előnyök mellett hozza a varázslóbácsi-faktort is, hiszen itt sem mindegy, hogy milyen karbonszövet, milyen vastagságban, száliránnyal alkotja a pálcát. Lehet és kell egyedi darabokat készíteni belőle és még bőven rejlik tartalék a technológiában. Mégis, az már valami teljesen más korszak lesz. De nézzük, miből épül fel egy vonó!
Kápa
Amilyen egyszerű dolognak tűnik, annyira bonyolult gépelem ez a tenyérben elférő, hatos legóelem méretű izé. Gépelemet írtam, mert több funkciója van. Elsősorban a vonószőr kéz felöli végét tartja úgy, hogy a szőr cserélhető legyen. Másodsorban a vonószőr feszítését végzi egy csavarhoz kötve. Harmadsorban a játékos számára lehet egy olyan felület, amin keresztül az ujjai a vonót tartják-irányítják. (Ez utóbbi nem mindig van így, de van olyan konzervatív játékmód, ahol a hüvelykujj a kápán nyugszik.) Haladjunk sorban!
A vonószőr egy kopó, fogyó, elhasználódó valami. Időnként cserélni kell. A modern vonókban a barokkhoz képest ráadásul sokkal több szőr van, azaz kis helyen kell rögzíteni valamit úgy, hogy erősen tartson, de cserélhető is legyen. Ragasztás tehát kizárva. A megoldás a szőr végére kötött csomó, amit egy ék feszít be a kápából kivésett lyukba. A szőrkötegnek laposnak kell lennie, így az ék után elfordulva a kápa felületére kell szorítani egy másik ékkel, az úgynevezett slusszékkel és egy lapos talpú gyűrűvel. Hiába kérem, ez már a tizenkilencedik század, Stephenson gőzmozdonyt épít, a vonókészítő meg kápát.
Szóval rögzítettük a szőrt, de ezt a rögzítést nem akarjuk látni, így bezárjuk egy kis lapkával, amit tolókának hívunk. Azért tolóka, mert szőrcserénél ezt kitoljuk a helyéről és lehet dolgozni.
A szőrünket most már meg tudjuk feszíteni. A kápába gyakorlatilag egy csavaranya van rögzítve, amit a pálca végén lévő csavarral, a pálcába vésett nút mentén tudunk mozgatni előre és hátra. Mivel egy vonó élettartalma alatt sokezerszer feszítjük és lazítjuk a szőrt, a kápa és a pálca közötti kopást minimalizálni kell. Ezért a kápára egy kis ezüstlemez kerül, ez csúszik a vonó pálcáján.
A kápát ugyan lehet cserélni, de látjuk, hogy nem kevés elvárásnak kell megfelelnie, szóval legyen tartós. Ráadásul, ha például a Galamian-iskola szerint tartjuk a vonót, akkor folyamatosan fogdossuk is hüvelykujjal, tehát mi is koptatjuk.
Mi az az anyag, ami mindezen elvárásoknak megfelel? Az ében. Az ébenfa valójában nem egy fajt jelöl, ébenfa több kontinensen is nő, de nem minden fajtája alkalmas kápának. A kínai ajándékboltokban agyarukkal a Holdat tartó elefántok és csillagocskás füstölőtartók valószínűleg nem voltak elég egyenletes szálszerkezetűek. A jó kápaanyag hihetetlenül szívós, olyan kemény, mint a csont. Nem akármilyen szerszámmal munkálható meg.
Volt egyébként itt is alternatívája a fának: sokáig, pusztán esztétikai szempontok miatt a közönséges cserepesteknős (Eretmochelys imbricata) páncélját használták erre, mert az szép, gyöngyházszerű lesz akkor is, ha összetörik, feloldják, préselik. De készültek kápák elefántcsontból is, amihez ugye meg kell ölni azt a szép nagy állatot, szóval akkor inkább már maradjon az ében. Apropó gyöngyház: A már említett tolókát jelenleg is gyöngyházból készítik. Az egyes vonók kápáján látható, díszítő pötty is ebből van. A gyöngyház alapján kagylóra gondolnánk, most mégis tovább kell úsznunk egy másik polchoz a tengerfenéken. A tengeri fülcsiga, más néven Abalone exoszkeletonja adja a megfelelő méretű, lapos darabot, amiből ki lehet faragni. Már csak a kis, félkör keresztmetszetű, ezüstgyűrű van hátra. A gyűrű lapos alja és a slusszék szorítja szalag formára a lószőrt. A szalagformára is a zene miatt van szükség, már megint, hiszen így a hegedűs döntheti el, mennyi szőrrel szólaltatja meg a hegedűt. Ha a húrsíkra fekteti merőlegesen a vonót, úgy minden szőrt használ. Ha szögben, akkor kevesebbet.
Fej
A vonó csúcsánál, azaz a játékostól legtávolabbi végén sok minden már nem történik, de ami mégis, az fontos. Itt is rögzíteni kell a vonószőrt, amit a kápa felőli végéhez hasonlóan megcsomóznak és ékkel látnak el. Itt nincs gyűrű és slusszék, egyszerűen csak kifut a szőr szalag alakban egy pici, elefántcsontból készült lapkán felfeküdve. Itt sem azért van elefántcsont, hogy drágább legyen, hanem azért, hogy a sorozatos cserénél fellépő mechanikai igénybevételt, és a vonószőr nyíróerejéből adódó kopást bírja a bot. Persze ez alá is szoktak egy ébenfa lemezkét ragasztani, ez első ránézésre optikai tuningnak hat, de mégsem az. Noha minden muzsikus született zsonglőr, hihetetlen kézügyességgel, mégis előfordul, hogy a vonót kemény felületbe szúrják (próbaterem fala, lambéria, márványoszlop, kolléga szemüvege). Néha az is előfordul, hogy a vonót leejtik, és akkor az elefántcsont eltörik, megreped. Ilyenkor ezt ki kell cserélni, és jobb, ha egy kis ébenfa lemezkét kell pótolni és nem a pernambuco végét farigcsálni.
Szőr
Lófarokból származik a szőr, ami a vonókba kerül, de nyilván nem akármilyen ló akármilyen farkából lesz jó hangszer. Bárcsak az európai lovak farkát lehetne használni, de azok sajnos nem az igaziak. Mongóliában és Szibériában élnek olyan csődörök, amik vonókészítésre alkalmas farkat növesztenek maguknak. A kancáké nem jó, mert a vizeletüktől töredezetté válnak a szőrök, a csődörökét is válogatni kell. Az anyag értékét jól jellemzi, hogy grammban mérik, mint a drogokat.
Tekerés
A vonó pálcáján többnyire látható egy nagyon vékony, fémhuzalból álló tekerés. Joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy mire szolgál. Nos, a vonók mára nagyjából megtalálták végleges méreteiket, ami a hosszt (hegedű, brácsa: 73 cm, cselló 70 cm) a felhasznált szőrt és a vonó össztömegét illeti. (60, 70 és 80 gramm ideális esetben). Ami sokkal fakultatívabb, az a vonó tömegközéppontja. Hogy kápanehéz, fejnehéz, vagy semleges legyen, azt lehet belőni a tekeréssel. Az anyaga sokféle lehet, a legtöbbször ezüst, vagy ötvözött ezüst.
Bőr
Szerepe szintén az egyensúly, és bizonyos játékmód esetén a legfontosabb kontaktpont a játékos ujjainak. A triviális emlősök hámrétege mellett nyilván ezt is lehet mindenféle egzotikus halból, rájából, hüllőből ragasztani, de meglepően szép eredményt ad a pulykalábról nyert és festett darab is.
Rakjuk össze amink van!
A vonós hangszerek vonója, amint láttuk, meglepően komplex tárgy. Nagyon ritka az, amikor hangszerkészítők vonókat is csinálnak, nem véletlenül. A vonókészítés már több száz éve külön szakma, saját célszerszámokkal és legalább annyi mesterfogással, mint a hangszerkészítőé. Egy jobb, igazi mester műhelyéből kikerült vonó manapság körülbelül egymillió forintba kerül, és ha a vonót maga a mester készítette, az ár ennél is magasabb lesz. Mégis, a vonó az, amivel a legbensőségesebb viszonyt ápolja a művész. Ha valamire igaz lehet, hogy a test meghosszabbítása, a vonóra mindenképp az. Nem lehet tudni, hogyan fog változni ez a modern anyagok térhódításával.
A tizennyolcadik századi mesterek vonói hatalmas értéket képviselnek, manapság már a hegedűkhöz hasonlóan, befektetésként is vásárolják ezeket. Nem lesz tehát mindenkinek lehetősége mestervonóval játszani, ugyanakkor a technológia lassan képes lesz arra, hogy bevált vonókat végtelen számban reprodukáljon. Vajon mit fog ez hozzátenni, vagy elvenni a zenéből? Ma másképp szól egy Beethoven szonáta, mint akkor, amikor kortárs zene volt, és százötven év múlva is másképp fog szólni. Hogy abban a hangzásban mennyi szerepe lesz a műgyantás karbon és a pernambuco közötti különbségnek, nem tudhatjuk. Ha lenne időgépem, sem biztos, hogy szeretném tudni.
