Niccolò Paganini holtteste 36 évig feküdt egy cinkkoporsóban, mielőtt eltemethették volna. Házak pincéjében, a Földközi-tenger egy sziklaszirtjének hasadékában, láncokra felfüggesztve, egy olajütő malom hatalmas hordójába merítve, végül egy katonai kórház alagsorában várt a végső nyugalomra. Európa első szupersztárjának tanulságos élete szokatlan fordulatok sorozata volt.
Paganini születésének idejében, 1782-ben Genova egy Istentől elhagyott hely volt. A hajdan csillogó szépségű óváros palotái üresen düledeztek, az utcákat ellepte a mocsok, kétes egyének, igénytelen egyházfik és rengeteg szurtos gyerek. Ezt a lesújtó rajzot adta legalábbis a városról a korabeli utazó, Charles Dickens. Paganini egyszerű emberek közé született, apja rakodómunkás volt a kikötőben, szerény keresetét gyaníthatóan csempészáruk terítésével egészítette ki. Anyja a háztartásnak élő, írástudatlan, egyszerű asszony volt.
A nélkülözésbe Niccolò harmadik gyermekként érkezett, gyenge szervezettel. Rengeteg időt töltött édesanyjával otthon, mindenféle kórságból lábadozva, egyetlen szórakozását apja hangszerei jelentették. Édesanyja énekét utánozta, kísérte leginkább hegedűn. Erre az apja is felfigyelt, aki tanítani kezdte, majd napi öt–hat óra gyakorlást írt elő neki. A kor szórakoztatóiparának szerves részét képezték a csodagyerekek, az apa pedig ösztönösen aranyat szimatolt a fia tehetségében. Paganini sikerei csúcsán tollba mondott önéletrajza bőven tartalmaz keserű emlékeket, amiket a gyakorlás közben vétett hibákért kapott verés és éheztetés hagyott.
Genova zenei életének csúcsát akkor a templomi zenekar jelentette. Giacomo Costa, az első hegedűs tanította a kis Paganinit, de hat hónap elteltével széttárta kezeit, mondván, az ő tehetsége itt véget ér, a fiúban ettől sokkal több van. Nincs adat Paganini további mestereiről, de tény, hogy komoly alapozó képzést senkitől sem kapott. Első hegedűs éveiben egyszerűen nem voltak hozzá illő méretű hangszerei, gyerekkarjaival kellett egy felnőtt hangszert megszólaltatnia. Rossz volt nézni, de kifogástalan volt hallgatni – szólnak a beszámolók.
Apja még tovább akarta fejleszteni a fiú képességeit, így útjuk Parmába vezetett, ahol a konzervatóriumban már tanult zeneszerzést, harmóniát és ellenpontozást is. Mindehhez egyetlen év elegendőnek bizonyult. 1796-ban már olaszországi koncertkörúton szerepelt, koncerteket adott, amiket apja szervezett – egyre többet és egyre gyakrabban, a fiú szervezetét annyira túlterhelve, hogy a legyengült Niccolò kis híján belehalt egy tüdőgyulladásba. 1799-ben értek vissza Genovába, ahová hamarosan a francia hadsereg is megérkezett. A kikötő blokádja miatt Paganini apja Livornóban keresett munkát, hiszen a fia akkor már tizennyolc éves ifjú volt, rég túl a csodagyerekségen. 1801 végén, Luccában nyerte el első „nyugdíjas állását”, a nemzeti zenekar első hegedűse lett.
Mielőtt kezdetét vette a mindent megalapozó olaszországi diadalmenet, Paganini pár évre eltűnt a radarról: a történelemtudomány jelen állása szerint nem tudni, mi történt vele 1802 és 1805 között. Életrajzírói igyekeznek romantikus epizódokkal kitölteni az űrt, de hiteles dokumentumok vagy forrás nem áll rendelkezésre ezekről az évekről. Tény, hogy egyre növekvő sikerei egyre nagyobb bevételt hoztak neki, és apja pórázát levetve az ital és a szerencsejáték felé fordult. Egyesek hatalmas tartozások előli menekülést, mások bonyolult szerelmi afférok miatti eltűnést gyanítanak. Vannak, akik a virtuóz életének legendás elemeit megalapozó börtönéveket is ide datálják. Tehetik, mert életében is csak maga Paganini cáfolta ezt.
Ezekben az években jutott hozzá Guarneri hegedűjéhez is. Giuseppe Guarneri del Gesù a cremonai Guarneri család utolsó tagja, maga is remek hegedűs és nyughatatlan természet volt. Fiatalon halt meg, nem sok hangszert készített, szinte kizárólag hegedűt, csellót például egyet sem. Róla is feljegyezték, hogy börtönviselt volt, de erre esetében sincs bizonyíték. Fennmaradt munkái a legértékesebb hangszerek közé tartoznak. Kidolgozottságuk, esztétikai értékük elmarad a Stradivarik mögött, hangjuk – és valljuk be, kisugárzásuk – teszi őket utánozhatatlanná.
A történet több verzióban is létezik, a lényeg, hogy Paganini a hegedűt egy gazdag francia művészetpártolótól, Pierre Livrontól kapta ajándékba. Annyi biztos, hogy a Cannone-hoz élete végéig ragaszkodott. A hegedű fennmaradt, Genovában őrzik, ritkán hallható a hangja. Ebben a dokumentumfilmben többet is megtudhatnak róla.
Napoleonék
1805-ben, hatfogatú hintóján Élisa Bonaparte megérkezett Luccába, hogy Piombino és Lucca hercegnőjeként fényt, fejlődést és kultúrát hozzon az elmaradott olasz vidékre. Paganinit azonnal bűvkörébe vonta. Kamaravirtuózának nevezte ki, és testőrségének századosává tette. Férje, a herceg pedig hegedűórákat vett az ifjú zsenitől. A gyakori udvari koncertek során Élisa rendszerint elájult Paganini játéka alatt. Egy idő után, hogy zeneértő vendégeinek szórakozását ne rontsa el, a hercegnő kiment a virtuóz szólói alatt a teremből. A darabokat természetesen később meg kellett ismételni neki, intim környezetben, őfelsége budoárjában.
A magas, izzó tekintetű ifjú persze más hölgyek érdeklődését is felkeltette, állítólag egy bizonyos Madama Frassinetnek készült a Szerelmi jelenet című “zenei tréfa” is, amit a hegedű legmagasabb (e") és legmélyebb (g) húrjára komponált a genovai. A közönségben hatalmas sikert aratott, mire az uralkodónője feltette a kérdést, vajon egy húron is ilyen kifejező tudna-e lenni. Válaszként Paganini egy g-húrra írt szonátát komponált a császár névnapjára. A bravúrtól megrészegült publikum ezután minden koncertjén követelte az egyhúros darabokat, így egyiket írta a másik után. Idővel a hercegi pár előbb Firenzébe, majd Pisába tette át székhelyét. Közben a hercegnő talált más játékot magának, így Paganini a herceggel Firenzében maradt, ahol az udvari intrikák kikezdték renoméját. Állítólag 1809 szilveszterén menekülnie kellett az udvarból.
1810-től a maga ura lett, ismét körbeutazta Olaszországot, egészen kis településekre is elment, koncertjeire a jegyek nem voltak drágák. Híre rendre megelőzte őt: mindenki látni akarta az embert, aki soha nem hallott hangokat csal ki hangszeréből, a legmerészebb képzeletet is felülmúló módon muzsikál hegedűjén, a lehetetlent is képes eljátszani. Egyre inkább a saját, koncertjeire önmagának komponált darabjait játszotta, az időhöz, közönséghez, teremhez idomuló improvizációkkal. Persze nem a ma ismert hangversenyeket kell elképzelni, sokkal inkább voltak ezek a bravúrjaira kihegyezett show-k – és az emberek megőrültek érte, a turné következő állomásán röplapokat osztottak szét, később már erre sem volt szükség. Az Olaszországból tudósító német, angol és francia újságírók egyre többet írtak a genovai zseni diadalútjáról.
Azonban hátra volt még a legnagyobb falat, az olasz kultúra és zenei elit központja, Milánó. Paganini 1813-ban érkezett meg, saját költségén bérelte ki a Scalát. Tizenkilencre húzott lapot, hiszen a hatemeletes színház páholyaiban vájtfülűek, kultúrsznobok ültek, készen arra, hogy a legkisebb botlás, csalódást keltő aktus után élve ízekre szedjék, hogy hírneve egy pillanat alatt hamvadjon porrá. De nem ez történt. Egy évvel korábban a Scalában mutatták Be Süssmayr Il noce di Benevento című operáját, ami akkora siker volt, hogy még mindig fütyülték az utcákon, abszolút slágerként volt a milánóiak életének része. Paganini megvette a kottát, és az egyik jellegzetes melódiát saját szerzeményéhez illesztette. Az egyébként oboán megszólaló dallamot hegedűjén játszotta el, a fafúvós hangszínét imitálva.
A milánóiak érezhették a nekik szóló különleges gesztust, amit lehetett Süssmayr elismerésének is tekinteni. Így viszont a virtuóz kompozíciója is kitüntetett figyelmet kapott. Az eredeti opera főszereplői boszorkák, akik egy diófa körül táncolnak, Paganini műve is a Le Streghe, azaz boszorkányok címet viseli, a végén érzéki larghettóval. Az egész koncert kirobbanó siker lett, egymás után tizenegyszer töltötte meg a Scalát, pedig dupla árat fizettetett a jegyekért. Ez előadásonként hétezer nézőt jelentett.
Sajátos intermezzo következett, az osztrákok kiűzték a franciákat a városból, de amint elült a csatazaj, újabb tíz koncertet adott a fenomén. Milánó fordulópontot jelentett Paganini életében. A siker minden formáját élvezni akarta, ebből merített az egyre merészebb kompozícióihoz inspirációt, megírásukhoz energiát. Megkérdőjelezhetetlenül kora egyik, ha nem egyenesen a legjobb hegedűsének ismerték el. Technikája, kifejezőereje és kisugárzása megmagyarázhatatlan hatást váltott ki. Az emberi természet viszont olyan, hogy mindenre megoldást keres.
“Paganini csoda. Legyen bár ördög vagy angyal, egy biztos, zenei zseni” – Gazzetta di Genova, 1814. szeptember 10.
Majd eltelik tíz év, és:
“Egyesek varázslónak nevezik, mások démonnak, a mérsékeltebbek kísértetnek” – Gazzetta di Genova, 1824.
A közönség persze ekkorra már eldöntötte, valójában ki vezeti a vézna muzsikus vonóját. Eddig gyakran fellépett a helyi színházak mellett templomokban is, de ezután a templomajtók zárva maradtak előtte.
Az ördög hegedűse
A legenyhébb verzió szerint Paganini fiatalkorában börtönben ült, ahol csak hegedűjét hagyták nála. A hosszú évekig tartó állandó gyakorlás miatt lett hangszerének mestere. Na jó, de miért került börtönbe? Szerelmese lett hűtlen, és megpróbálta leszúrni őt. Illetve le is szúrta! A gonosz börtönőr csak egy húrt engedett a hegedűjén hagyni, nehogy felakaszthassa magát. (Innen a g-húrra írt variációk! Ki emlékszik már Bonapartéra?) A meggyilkolt leány beleiből készült az a g-húr. Rabságából, az akasztófától a Sátán mentette meg, akit haláláig szolgálnia kell. Azóta is ott van vele, minden koncertjén. Hol a háta mögött áll, hol egyenesen a hegedűjébe bújik.
Paganini kezdetben nem törődött a pletykákkal, nem bánta, hogy a többnyire a zenéjéért jegyet váltó közönség közé kíváncsiskodók is vegyültek. Nem számolt azzal, hogy az egyre durvább motívumokat magába olvasztó, terebélyesedő legenda megfordítja ezt az arányt. A szóbeszéd viszont még mindig csak szóbeszéd volt, igazi veszélyt nem jelentett egyelőre. Viszont egyre gyakrabban merült fel a kérdés, hogy miért csak Olaszországban utazik a mester, miért nem merészkedik az Alpokon túlra.
Paganini, ha lehet mondani ilyet, az olaszoknál is olaszabb volt. Pontosan tudta, mivel tudja művészetét otthon eladni, de azzal is tisztában volt, hogy Európában mást jelent a zene, a németek, osztrákok nagyon másképp fogyasztják azt. Saját virtuózaik vannak, akik ottani szerzők műveit játsszák a saját kadenciáikkal. Az utánzásokra, imitációkra, tréfára, technikai bravúrokra épülő, de mindenekelőtt hallatlanul érzékeny kompozíciók északon üresnek, hatásvadásznak tűnhetnek majd. Amit Paganini nem tudott felmérni, az saját személyes varázsának ereje volt. Azt tudta, hogy híres. Azzal, hogy inkább hírhedt, nem igazán foglalkozott. Európai bemutatkozására 1828-ig várni kellett.
Törődnie kellett viszont az egészségével. Az eleve gyenge fizikumát gyermekkorban gyakran tépázó betegségek, a megfeszített munka és persze a kicsapongó életmód eléggé megviselte. Szifiliszben szenvedett, amit ebben a korban higanykúrával kezeltek. Az eljárás valamennyire kordában tartotta a betegséget, de egyre súlyosabb mellékhatásait épp olyan nehéz volt elviselni, mint magát a betegséget. Paganini időről-időre hosszabb pihenőt kellett, hogy tartson koncertútjai között. Megismerkedett és örök barátságot kötött Gioachino Rossini olasz zeneszerzővel, így amikor épp jobb állapotban volt, igazi hedonistákként viselkedtek.
A higanykúra egyik mellékhatásaként jelentkező állandó köhögés elől délre utazott, Palermóban ismerte meg gyereke későbbi anyját, Antonia Bianchit is. A kapcsolat csak nagyon rövid ideig működött. Paganini folytatta kicsapongó életét, cserébe az asszony féltékenykedése is túlzott méreteket öltött. Viszont megfogant Achille, Paganini egyetlen fia, akihez máris nagyon ragaszkodott a hegedűs.
1824-ben megjelent Stendhal Rossini élete című könyve, amiben Paganiniről ezt írja:
“Ez a lobogó lélek nem nyolcesztendei kitartó munka és konzervatoriumi tanulás útján jutott fölséges tehetséghez, hanem állítólag egy szerelmi tévedés folytán, melynek következtében évekre börtönbe került. Magányosan és elhagyatottan a börtönben, melynek könnyen bitó lehetett volna a vége, bilincseiben nem maradt más vigasz, csak a hegedűje. Megtanulta, hogyan adhatja vissza lelke érzelmeit hangokkal; rabságának hosszú estéi alatt tökélyre vihette ebben a nyelvben.”
Eddig csak suttogva, szavakban hangzott el a pletyka, de ím, már nyomtatásban is megjelent – tehát igaz. 1825-ben, egy római márki zárt körű hangversenyén hallgatta meg művészetét egy idős pápai államtitkár. Az elragadtatott aggastyán megígérte, hogy közbenjár a pápánál, hogy Paganinit felvegyék az Aranysarkantyú-rend lovagjai közé, ahogy előtte Mozartot is. A virtuóz csak várt, egyre várt, majd diszkrét érdeklődésére azt a választ kapta, hogy cáfolnia kell sátáni származását. A hegedűst övező mendemondák olyan erősnek bizonyultak, hogy a genovai egyházi hivatal vonakodott kiállítani igazoló okiratot, majd' két évbe telt, míg XII. Leó pápától átvehette a kitüntetést és oklevelet. Úgy gondola, ezzel egyszer és mindenkorra biztosította rehabilitációját. Nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Európa meghódítása
Paganinit híre bőven megelőzte. A Metternich-érában totális kontroll alatt élő osztrák közönség egyenesen szomjazta a szenzációt, valamit, ami elterelheti a figyelmét. Varázslatos hegedűs? A Sátán fattya? Gyilkos? Hamar nézzük meg, hiszen könnyen lehet belőle botrány, avagy a cenzúra áldozata! A legolcsóbb jegy öt aranyforintba került, és ott volt mindenki, aki számít. Franz Schubert, Johann Strauss, Franz Grillparzer, Schuppanzigh, Diabelli. Mindenki részese akart lenni a történelemnek, mindenki hozzá akart szólni másnap, mindenki képben akart lenni.
Kezdésnek a Fidelio nyitánya hangzott el (Beethoven halálának első évfordulója volt). Majd hosszú percekig semmi, aztán kettényílt a függöny, és egy magas, szikár alak lépett színpadra, avítt frakkban, holdfényre emlékeztető, sápadt arcát fekete tincsek keretezték, szemei szinte világítottak, majd behunyta őket. Lassan előretolta jobb lábát, és a publikum elfojtott lélegzetének ritmusára játszani kezdett. Egyre gyorsuló tempóban, egyre elragadtatottabb hévvel, lábbal verve a taktust. A vékony test, mintha egy gyertya fény nélküli lángja lenne, hajlongott és görnyedt a zene erejére rezonálva, mint valami láthatatlan húrokon cibált bábu – szóltak a beszámolók. Minden néző meggyőződött arról, hogy e szerencsétlen lelket a démonok űzik.
“Aki nem hallotta Paganinit, annak fogalma sem lehet róla. Játékának részletes elemzése teljességgel lehetetlen, ezen a sokszori meghallgatás sem segít… Ha azt mondjuk, hogy keze alatt a hegedű szebben és meghatóbban szól, mint bármilyen emberi hang; ha azt mondjuk, hogy izzó lelke áldás, és melegséget önt minden szívbe; ha azt mondjuk hogy valamennyi hang tisztán és tökéletesen van jelen és hallható; ha azt mondjuk, hogy tanulhat tőle minden énekes, még semmit sem mondtunk…”
– írta róla a Theaterzeitung.
A német és francia hegedűsiskolát ismerő és ahhoz szokott közönség megbabonázva ujjongott, Bécsen tömeghisztéria lett úrrá. Természetesen a pletykák is megjelentek nyomtatásban, a börtön, a meggyilkolt leány beléből készült g-húr, minden. A virtuóz sietve kiadott és kiadókhoz eljuttatott közleménye semmin sem segített.
A Bécsben töltött négy hónap alatt Paganini több pénzt keresett, mint addig összesen Olaszországban, és továbbindult európai körútra. Egészsége egyre rohamosabban romlott, fényérzékenysége miatt a pódiumon kékes árnyalatú, sötétített lencséjű szemüveget hordott, erős és állandó alhasi fájdalmak gyötörték. Prágában, majd Berlinben lépett föl. Talán berlini tartózkodása alatt jutott arra a felismerésre, hogy a személyét övező pletykákat képtelenség kordában tartani, minden, enyhítésükre fordított energia és pénz pocsékba megy. Továbbá arra, hogy testi bajaiból felgyógyulni már sohasem fog. Igyekezett hát minden meghívásnak eleget tenni, hogy gyereke jövőjét anyagilag megalapozza addig, míg hegedülni és utazni képes.
Versenyfutás az idővel
A berlini utolsó koncert után két nappal már Weimarban állt pódiumra. A két város között százharminc kilométer a távolság, ez akkoriban, postakocsin húsz órai utat jelentett. Megérkezése után egyetlen próbát tartott, kiosztotta a zenészeknek a szólamaikat, majd próba után össze is szedte a lapokat, hogy műveit ne másolhassák le, ne terjeszthessék. Szólóit csak jelölte, így az esti koncert mindenkinek meglepetés volt.
1829 novemberétől 1831 februárjáig 54 nyilvános hangversenyen lépett fel, illetve közel ennyi zárt körű eseményen, két tucat német városban. Ekkora terhelést napjaink rocksztárjai is ritkán vállalnak be, stábbal és modern közlekedési eszközökkel. Paganinit postakocsi vitte, a szervezési és marketingfeladatokat menedzserével, Couriollal együtt szintén neki kellett megoldania. Inasa nem volt, csomagja is alig. “Egész ruhatárát kényelmesen bele lehet hajtani egy szalvétába” – írták róla. Kalapdobozán és a napi tisztálkodószereket tartalmazó zsákján kívül csak kopott hegedűtokját vitte magával.
A koncertjeiből származó irdatlan honorárium és igénytelen megjelenése azt sugallta az embereknek, hogy végtelenül fukar, pedig erről szó sem volt. Érezte, hogy kevés ideje van hátra. A higany megszabadította a szifilisztől, de a testét teljesen megmérgezte. Állandó bélpanaszai voltak, az összes foga kihullott, szeme világát lassan elvesztette. Mindinkább hasonlított azokra a karikatúrákra, ahol boszorkányok és ördögök között ábrázolták hegedűjével.
Még első milánói koncertjein ismerkedett meg Luigi Germi ügyvéddel. Minden elintézendővel őt bízta meg, majd vagyonának gondozásával is. Germi, Paganini megbízásából, 1833-ban vásárolta meg a Gaione-villát Toszkánában. Minden adott lett volna, hogy fiával visszavonuljon oda, de lassan cserbenhagyta realitásérzéke is. Párizs és London várta, de egyre inkább a közönsége által borzongva megalkotott figurává vált. A varázslatos alak, aki földöntúli erőkkel rendelkezik. Párizs és London is kegyeibe fogadta őt, de ez volt a csúcs, innen már a hanyatlás következett.
Egyre nehezebben vette rá magát, hogy hegedüljön, Angliában vidéki turnéra készült, de közönség híján félbehagyta azt. Megismerkedett egy tizenhat éves lánnyal, és megpróbálta megszöktetni őt. A terveik szerint Észak-Franciaországban kellett volna találkozniuk. Bianchi asszonnyal már régesr-rég elváltak (Achillét, akkoriban egyáltalán nem szokatlan módon, egyszerűen kivásárolta az anyjától). Charlotte lehetett volna az utolsó nő az életében, ezt jól tudta. A szöktetés viszont balul sült el, a lány apja lefülelte az akciót, ő várta Paganinit a megbeszélt helyen a lánya helyett, és értesítette a sajtót is. Paganini rosszul döntött, amikor nyílt levélben próbálta elrendezni a dolgot. A párizsi sajtó nem hagyott kétséget afelől, hogy senki sem hisz neki.
A kegyelemdöfést az ünnepelt kritikus, Jules Janin vitte be: “Micsoda fogadtatásban részesült nálunk eleinte ez a groteszk valami, ez a Paganini nevű élőhalott! A tömeg megostromolta volna Párizs falait, ha a kapuk nem lettek volna elég nagyok! Még a kolerától való félelméről is megfeledkezett mindenki, csak hogy hallhassa őt.
Mi a helyzet ma? Számunkra most már halott! Művészként is halott! A zsugoriság megölte benne a művészt.
Aznap, amikor arannyal megrakva Londonból visszatért és megtagadta, hogy részt vegyen egy jótékonysági hangversenyen, amit néhány szegény angol színész javára rendeztek, akiknek kimerült utolsó tartalékuk is, akkor vesztette el a hitelét nálunk. Oda utazhat Franciaországban, ahová csak akar, a hegedűje mindenhol tokban marad majd, haszontalan hallgatásra kárhoztatva”
Hat év külföldi távollét után érkezett vissza hazájába. Nem térhetett meg villája békés falai közé, mert a közönség és az elit ünnepelni akarta. Genova, Parma és Piacenza, a nagyhercegnő születésnapi gálája, koncert a kormányzó tiszteletére és így tovább. Az olaszok szeretete gyógyír volt megtépázott lelkének, de a kötelezettségeit már nem bírta teljesíteni. Minden koncertmeghívást elfogadott, de nem sokat volt képes megtartani. Összeomlott. Gégetuberkolózisa annyira elhatalmasodott, hogy beszélni sem tudott már, környezetével cetlikre írt szövegekkel kommunikált.
Noha egyre kevesebbszer zenélt, gazdagsága vonzotta a haszonlesőket. Unokabátyja is felbukkant a semmiből, hogy egy képtelen befektetésre beszélje rá. Pár évvel azelőtt az anyagiakban racionális és higgadt Paganinit nem lehetett volna rávenni ilyen akcióra, de Rebizzónak sikerült. 1837-ben Paganini kaszinót vásárolt Párizsban, és elképesztő összegért fel is újíttatta. A meghirdetett megnyitón mégsem tudott játszani, annyira gyenge volt. A helyzetet mentendő az opera kórusát szerződtették, ami viszont törvénybe ütközött. Végül egy énekesnő lépett fel, akinek viszont adósa maradt a gázsival. Botrányos két hónapig volt nyitva az intézmény, majd a hatóság bezáratta. Perek indultak, amiket Paganini rendre elvesztett. Párizst nem hagyhatta el, az időközben Genovába visszatért Rebizzo nem válaszolt a segélykérő levelekre.
Történt egy másik kellemetlen epizód is, egy régi párizsi ismerősénél megvizsgálta egy orvos, viszont nem volt teljesen tiszta a szituáció, Paganini inkább baráti összejövetelnek fogta fel. Később az ügyvéd elküldte az orvos száztíz frankos számláját, mire Paganini is kiállított egyet azokról a zeneórákról, amiket az ügyvéd lányának adott. Az összeg huszonhatezer frankra rúgott. A hegedűs nyilván tréfának szánta, de a poén nem esett le. A felháborodott ügyvéd a sajtóhz fordult, ahol újra csámcsoghattak a genovai fukarságán.
Mindez talán megmagyarázza, miért sietett segítségére Paganini a bajba jutott Hector Berlioznak. A megbukott operája miatt adósságba keveredett fiatalembernek húszezer frankot adott át. Azt, hogy megtépázott renoméját akarta-e megmenteni, nem tudhatjuk, mindenesetre a párizsi újságok ezt is ellene fordították, beteges egoistának bélyegezve Paganinit. 1838-ban hagyta el Párizst, ezek után még francia földön keresett fel orvosokat, majd az enyhe éghajlatú Nizzában került olyan állapotba, hogy ágyát már nem hagyta el.
Temetetlenül
Di Cessole gróf bocsátotta Paganini rendelkezésre azt a házat, amiben utolsó napjait töltötte. A halál közelsége biztos volt, időpontja kérdéses, így a házat a virtuóz csodálói vették körbe, hogy egy pillantást még vethessenek rá. Ezt a helyzetet használta ki egy Caffarelli nevű, egyszerű pap, aki a fejébe vette, hogy megmenti a Sátán karmaiból ezt az elkárhozó lelket. Mivel tudta, hogy egyházi személyt nem engednek be Paganinihez, rajongójaként jutott be a haldoklóhoz, akinek aztán kertelés nélkül feltette a kérdést: milyen titkot rejt a hegedűje, hogy olyan egyedülálló hangokat tud előcsalni belőle? Paganini intett a kezével, hogy távozzon, de Caffarelli nem tágított, ingerültebben tette fel a kérdést. A hegedűs feltápászkodott ágyában, és hörögve kimondta: “Az ördög bújt belé!”
Paganini kisvártatva meghalt, megszólaltak a lélekharangok. A pap elrohant, és meg sem állt, csak a nizzai püspöknél, Domenico Galvanónál. Az azonnal rendelkezett, hogy a harangok némuljanak el. Az akkor húszezres kisváros lakosai között futótűzként terjedt a pletyka, és senki sem akarta megtűrni olyasvalaki tetemét, aki az ördöggel cimborált. Di Cessole gróf higgadt maradt, egy orvossal konzerváltatta a művész testét, vénáiba és artériáiba klórsavas cinkoldatot fecskendeztek, ami lassan kiszárítani volt azt hivatott. Két hónapot töltött a test a ravatalon, a művész csodálói és a kíváncsiskodók némi fizetségért cserébe megnézhették. A gróf arra számított, hogy a test kiállítása felkelti majd a sajtó figyelmét, és a kialakult botrány gyorsan megoldja az egyház aggályait. Nem tudhatta, hogy a nizzai egyházi hivatal teljes hírzárlatot rendelt el. Időközben nyilvános lett Paganini végakarata, amiben kérte, hogy Genovában temessék el.
A nizzai püspök közölte a kívánságot a genovai érsekkel, azzal a tanáccsal kiegészítve, hogy ne egyezzen bele a holttest odaszállításába. Az érsek a prefektushoz fordult, aki megtiltotta a szállítást mindaddig, amíg Torinóban a kormány dönt a kérdésben. Az idő egyre csak telt, a gróf közben pincéjében helyezte el a holttestet egy cinkkoporsóban, de szerette volna megoldani a helyzetet, mert az érdeklődés nem enyhült, a háza körül állandóan idegenek tűntek fel. Egy angol férfi európai körútra szerette volna kölcsönkérni Paganini porhüvelyét. A gróf végül a villafrancai katonai kórházba vitette a földi maradványokat, ahol ígéretet kapott arra, hogy az ügy megnyugtató rendezéséig tárolni fogják azt.
A pápáig jutott a kérdés, aki vizsgálatot kért a nizzai, a genovai és a torinói érsek alkotta tanácstól. A kérdés az volt, hogy engedélyezhető-e Paganininek keresztény temetés, vagy sem. Újra meghallgatták Caffarellit mint koronatanút, aki a helyzetet bőségesen kihasználva ragaszkodott vallomásához, miszerint Paganini nem kért bűnbocsánatot, lelke a Sátáné maradt. A genovai püspök ezen felül felmutatott egy dossziét, amiben Paganini ifjúkori bűneinek lajstroma szerepelt, a börtönévek, a gyilkosság, mindaz, ami a Sátán tanítványává tette őt. Egy szó mint száz, megtiltották a temetést, hogy “keresztény föld ne szennyeződjék be”.
Nizza akkoriban Szardíniához tartozott, a szárd király azzal a javaslattal állt elő, hogy temessék el a holttestet egy genovai protestáns temetőben, vagy Parmában, Paganini birtokán. A kompromisszum azonban nem jöhetett létre a klérus által uralt földön. A forró hónapok viszont nem teltek el következmények nélkül, kiderült, hogy a test elviselhetetlen bűzt áraszt, így a katonai kórházban sem maradhatott. Nem beszélve arról, hogy a tetem ott sem volt teljes biztonságban. Számítani lehetett a felheccelt tömegek támadására is. Di Cessole egy olajsajtoló malom hatalmas hordójába rejtette a cinkkoporsót, de csak átmenetileg. Innen egy lakatlan szigetre, Saint-Ferréolra szállították, amiről senki sem tudott, és megvárhatták a pápa végleges döntését.
Erre négy év múlva került sor. 1844-ben a nizzai hatóságok a király utasítására engedélyezték a holttest Genovába szállítását. Innen Achille a család Ramairone nevű birtokára szállította, ahol a ház pincéjében ravatalozták fel, hiszen temetésére még mindig nem érkezett meg az engedély. Egyre fogytak a régi csodálók és barátok, akikhez segítségért lehetett folyamodni. Mária Lujza pármai főhercegnő még élt, és jó tanácsot adott, ismerve a pármai érsek anyagi gátlástalanságát. Egy szemmel is jól látható összeg fejében 1845-ben, hallgatóság nélkül elhangozhatott a gyászmise, és engedélyt kaptak a koporsó mindenféle szertartás nélküli elföldelésére a Gaione-villa kertjében.
Először azonban oda kellett szállítani. Mint később kiderült, az érsek szerette volna magánál tudni a virtuóz porhüvelyét. Így, amikor minden engedély együtt volt, és a kocsi elindult, az nem a Gaione-villába vitte Paganini testét, hanem a plébániatemplom sekrestyéjébe, ahol újabb nyolc évet töltött. Valószínűleg az érsek azzal hitegette Achillét, hogy apja végül mégis megszentelt temetőben nyugodhat. Persze a régi temető megtelt, de amennyiben a fiú átenged egy darabot apja földjéből, azon új temető létesülhet. Achille belement, de az érsek újra átverte, az átengedett földterület határán túl helyezték el Paganini testét, azaz nem az új temetőben, hanem még mindig a család birtokán. A fiú panaszaira nem érkezett válasz.
Teltek múltak az évek, és Achille ötvenedik születésnapján, harminchat évvel apja halála után ismét kérdéssel fordult a pápai hivatalhoz, hogy eltemetheti-e végre apját. Meglepetésére azt a választ kapta, hogy amennyiben lemond apja honoráriumainak azon részéről, amit az ördög által megszállva keresett, az bűnbánatnak fogható fel. Achille nem tehetett mást, engedett a zsarolásnak, fizetett. 1876-ban Niccolò Paganinit immár katolikus szertartás szerint helyezték örök nyugalomra. A hívők érzelmeire tekintettel, éjjel.
Minőségét korlátlan ideig megőrzi
Mi maradt Paganini legendájából? Nos az, hogy neve ennyire benn maradt a köztudatban, máris sokat jelent. Nem mondhatjuk, hogy akkoriban minden bokorban termett virtuóz, természetfeletti képességekkel, de például Pablo de Sarasate és Giuseppe Tartini slágereit is játssza a Bartók Rádió, mégsem ismeri nevüket a plebsz úgy, mint Paganiniét.
Minden koncertbeszámoló egyetért abban, hogy zenéje leírhatatlan hatást keltett a közönségben, amit el is tudunk képzelni, ha láttunk archív képsorokat a Beatles közönségéről, hogy csak egy példát említsünk. A zene manapság is tud hasonló hatást elérni, csak nem feltétlenül egy szál hegedűvel adják elő. A sztárkultuszban lényeges elem az előadói imidzs, és Paganini ott van az elsők között, akiknek volt ilyen – ha nem is tudatosan építette fel. Kezdetben egy fekete frakkja volt, mert nem volt pénze jobbra. Amikor már megtehette volna, akkor sem vett jobbat, többet, színesebbet. Amikor kialakult körülötte a kultusz, egy idő után már inkább idomult hozzá, kihasználta, és végül az fel is emésztette őt. Tudhatnánk többet róla, mint emberről, de inkább a fantomra emlékszünk. Mefisztóra. A szerepre, amivé végül lett.
Milyen hegedűs volt? Páratlan. Ezt nyugodtan kijelenthetjük, hiszen a művészt nemcsak a technikája helyezi a pályatársai fölé, hanem ahogy a zenét (Paganini esetében saját zenéjét) használja arra, hogy kifejezze érzéseit és gondolatait. Több feljegyzés említi, hogy Paganini félszeg volt, ügyetlen társalkodó, nem volt feltétlenül tisztában az etikettel, és mindez frusztrálta is őt. Hegedűvel a kezében volt teljes, azzal tudott legjobban kommunikálni.
Paganininek szinte biztosan Marfan-szindrómája volt, ami többek között az ízületek szokatlanul nagy mobilitásában nyilvánul meg, de más tünetei is passzolnak az esetében. Ami a hegedűjátékot illeti, a virtuóz képes volt egy fekvésből (a bal kéz egy pozíciójából) nagyon messzire “kinyúlni” ujjaival, így a húrok eltérő hangolása miatt az egy fogásban általa megszólaltatható hangterjedelem sokkal nagyobb volt, mint egy átlagos hegedűsnél. Így szólaltathatott meg addig soha nem hallott kettős fogásokat, amikor két húrt egyszerre húz meg a vonóval. Korára tehető a modernebb, Tourte nevéhez köthető vonó megjelenése, amivel sokkal erőteljesebben lehetett játszani, nagyobb nyomást helyezni a húrokra, ami felfelé kinyitotta a hegedű dinamikáját. Több korabeli rajzon ilyen vonóval ábrázolják. Jellemző volt rá, hogy miközben a vonóval egy vagy két húrt egyszerre szólaltatott meg, egy másik ujjával pengette egy harmadik (negyedik) húrt. (Önmagát kísérte a pizzicato szólammal.) Ez is eléggé szokatlan volt akkoriban, és megdöbbentő hatást kelthetett. A páratlanul gyors futamok, a bőséggel használt üveghangok és mindezek gazdag kombinációja adta azt a hallgatói élményt, amit addig senki mástól nem kapott meg a közönség.
Paganini kimaxolta a fentieket, saját határait is feszegette, szó sem volt arról, hogy ezeket az effekteket finoman adagolja közönségének. Bombasztikus akart lenni. Persze nem maradtak volna fent művei, ha azokat csakis ő lett volna képes eljátszani. A leginkább ismert darabjaiból, a Caprice-okból többet az akadémia első osztályában tanulnak növendékek, hegedűversenyeiből máig rengeteg lemezt vettek fel. De ez korántsem jelenti azt, hogy ma már minden második hegedűs Paganini lenne. Inkább azt, hogy a virtuozitás arról szól, hogy a konvencionálist meg kell haladni. Paganini szintjén hegedülni egy rang, ami a művészeket csábítja. Ahogy a sztárkultusz is, amiben valóban úttörő volt. Ha most esetleg kedvük támadt Paganini-művet hallgatni, titkos tippem a hegedű-gitár szonátái. Mert Paganini a gitár paganinije is volt, pazar módon játszott rajta.
