Bő száz évvel ezelőtt az Egyesült Államokban egy nem kellően körültekintő szabályozás nyomán a szülők egyre-másra adták fel a gyerekeiket postai küldeményként. Olcsóbb volt így az utaztatás, mintha vonatjegyet vettek volna nekik.
„Amikor egy 4,5 kilónál nehezebb babát 15 centért csomagként el lehet küldeni, úgy tűnik, elérkezett az ideje, hogy a gólya másik munkát keressen” – írta szarkasztikusan az Arizona Republican című lap 1913-ban, rámutatva a furcsa jelenségre.
1913-ig az Egyesült Államok postaszolgálata, a US Postal Service (USPS) csak négy fontnál (1,8 kilogramm) kisebb csomagokat kézbesített, az annál nagyobbakat magáncégek szállították. A működését 1902-ben kezdő USPS tíz év elteltével bővíteni szerette volna a szolgáltatásait, és ehhez meg is kapta az engedélyt az Egyesült Államok kongresszusától. A csomagméret így először 11 fontra (5 kiló), majd később 20-ra (9 kiló), még később 70-re (31,75 kiló) emelkedett. A nagyobb csomagok szállítása 1913. január 1-től volt elérhető, amiről előzetesen az országos lapok is beszámoltak, közzétéve a díjszabást és a csomagposta térképét is.
A szolgáltatást elsők között, nyilván marketingcélokat szolgálva, két politikus vette igénybe. A még hivatalban lévő elnök, William Howard Taft 58 gravírozott ezüstkanalat adott fel az USA államaiba és a fennhatósága alá tartozó területekre. A megválasztott elnök, Woodrow Wilson ötkilónyi almát küldetett. A csomagküldési szolgáltatás messzemenőkig beváltotta a hozzá fűzött reményeket, az első fél évben több mint hárommillió csomagot kézbesítettek. Az első csomagokban az élelmiszerektől kezdve a ruhákon át a frissen nyúzott bűzösborz-bőrig minden megtalálható volt. A jól kiépített hálózat és a kedvező díjszabás túlzásokhoz vezetett, egy utah-i város például az épülő bankjához az összes építőanyagot a postával szállíttatta ki. 15 ezer tégla 1500 külön csomagban érkezett. Erre a túlkapásra aztán reagált is a posta, elrendelte, hogy egy személy naponta nem adhat fel többet 90 kilónyi csomagnál.
Az élelmes állampolgárok hamar rájöttek egy másik szabályozási hiányosságra, és személyszállítási szolgáltatást találtak a postában. Volt, aki némileg bátortalanul érdeklődött a postahivatalnál, hogy hogyan kell becsomagolni egy csecsemőt, ha fel akarják adni – amire az volt a válasz, hogy egy csecsemő se a tiltott, se a szállítható áruk listáján nincs, de eközben már a gyakorlat megadta a választ. Január közepén V. O. Lyttle már átvett és ki is kézbesített egy babát. Egy házaspár a csecsemőjét annak nagymamájához, Louis Beagle-höz küldette, körülbelül egy mérföldre az otthonuktól. A postás 15 centes portódíjat kért, és a gyerekcsomagot 50 dollárra biztosították.
A The Square Phx kutatásai szerint nem a Beagle gyerek volt az egyetlen, aki elmondhatta magáról, hogy életében postai csomag is volt. 1913 és 1920 között 31 hasonló esetet azonosítottak, de valószínűleg ennél több volt. A gyerekszállítást 1924-ben betiltották ugyan, de a gyakorlat erre rácáfolt.
„A hatéves Audray Lenore Christy csomagküldőn érkezett Phoenixbe Los Angelesből. Élvezte az utat, de nem tetszettek neki »azok a csúnya címkék (azaz a postabélyegek) a ruháján és a pulóverén«” – írta az arizonai The Coconino Sun 1919-ben.
Volt olyan baba, akit szülei egy orvoshoz postáztattak, hogy kezelje, de az is előfordult, hogy valaki két babát adott fel, akiket aztán a postás egy szintén postázandó falábbal védett meg egy rájuk támadó pumától. Arra is volt példa, hogy egy nő Washington államban adott fel egy gyereket, hogy vigyék el Kaliforniába, a baba állítólagos apjához. A férfi persze tagadta, hogy ismerte volna a nőt.
Elsőre őrültségnek tűnik, hogy gyerekeket csak úgy feladnak postán, mert a kézbesítő maga is lehetett elvetemült alak, és útközben is leselkedtek azért veszélyek rájuk. A legtöbb gyerekfeladás viszont általában csak néhány mérföldes távolságokra történt, és jobbára a helyi közösségben jól ismert, megbízhatónak tartott postások szállították őket. Nagyobb távolságokat is áthidaltak a gyerekküldeményekkel, egy észak-dakotai postamesternő például 130 kilométerre postáztatta a fiát, egy másik, Washington állambeli postás is 100 kilométert utaztatta kisgyerekét a rokonokhoz a csomagszállítóval. Ezek a szülők legtöbbször azért választották a postát, mert nem volt megfelelő közlekedési eszközük. A USPS szállított gyalog, lovas kocsin, teherautókkal és vasúton is.
A posta másik nagy előnye az olcsósága volt, míg Los Angeles és Phoenix között az oda-vissza vonatjegy körülbelül 25 dollárba került volna, addig ezt az utat körülbelül egy-két dollárból meg lehetett tenni a postajárművekkel. A kutatások alapján úgy tűnik, hogy nem volt egységes díjszabás, mert egy több mint 1100 kilométerre elvitt hatéves kislányért csak 15 centet kértek, míg a vasúti jegyéért valószínűleg 15-35 dollárt kértek volna. Arra is akadt példa, hogy valakit ingyen szállítottak el néhány mérföldre.
Az ötéves May Piersorffot a szülők a nagymamájához postáztatták, miután rájöttek, hogy így olcsóbb, mint a vonatjegy. Az 53 centes postabélyeget a gyerek kabátjára erősítették, és így utazott a postavagonban a célállomásig, ahol az ügyeletes postai tisztviselő vette át, és vitte ki a nagymamához.
1920-ban aztán egy újabb rendelettel véget vetettek a gyerekpostázásnak, azzal az indoklással, hogy nem lehetett őket „olyan ártalmatlan élő állatoknak minősíteni, amelyeknek nincs szükségük élelemre vagy vízre”. A postától még ezután sem szakadtak el teljesen a kisgyerekesek, gyakran jártak oda lemérni a gyerekeiket a postamérlegen, hogy nyomon kövessék a fejlődésüket.
