2024 októberében a Milton hurrikán elérte Floridát, és egyre erősödni kezdett. Még el sem érte a maximumát, amikor az összeesküvés-elméleteket gyártók arról kezdtek posztolgatni, hogy mesterségesen felerősített viharról van szó. Sokan úgy gondolták, hogy a hurrikánt felhőetetéssel gerjesztették, amire ebben az esetben egyáltalán nem volt semmiféle bizonyíték. A negyvenes években viszont valóban történt hasonló, igaz, nem szándékosan: a King hurrikánt akkor megállítani akarták, nem pedig felerősíteni, de a dolog visszafelé sült el.
A cloud seedinget magyarul felhőmagvasításnak, felhőetetésnek, de egyszerűen esőcsinálásnak is szokták nevezni. Jelenleg is használják például az Egyesült Arab Emírségekben. Olyan időjárás-módosítási koncepció, ami több csapadékot próbál gerjeszteni a felhőkből, mint amennyi természetesen előfordulna. Ahhoz, hogy egy felhő létrejöjjön, a levegőben található páracseppeknek szükségük van valamire, amin lecsapódhatnak – ezek az úgynevezett kondenzációs magok, vagyis légköri aeroszolrészecskék, amiken a vízgőz kondenzációja, kicsapódása megindul. A felhőmagvasítás alapja, hogy repülőgépekkel több ilyen részecskét juttatnak a levegőbe, amiken aztán több nedvesség csapódhat ki. A gépek átrepülnek a már formálódó felhőkön, és kieresztik a részecskéket, például ezüst-jodidot, azzal a céllal, hogy több felhőt, nagyobb páracseppeket hozzanak létre, amikből aztán eső eshet.
A negyvenes években ez a technológia még nagyon gyerekcipőben járt, csak elképzelések voltak arra, hogyan lehetne a gyakorlatban esőt csinálni az arra még nem kész felhőkből. 1946-ban a General Electric kutatólaboratóriumában dolgozó Vincent Schaefer felfedezte, hogy ha szárazjeget (szilárd szén-dioxidot) juttat egy túlhűtött vizet tartalmazó közegbe – vagyis olyan vízbe, aminek a hőmérséklete 0 Celsius-fok alatt van, de még nem fagyott meg –, akkor a víz jéggé fagy. Schaefer felismerte, hogy ugyanez a jelenség a légkörben is előidézhető, és olyan mikrofizikai folyamatokat indíthat el, amik megváltoztatják a felhők szerkezetét és a csapadékképződést.
Schaefer Irving Langmuir Nobel-díjas vegyész segédje volt, akinek eltökélt célja volt, hogy beleszóljon az időjárásba. 1946. november 13-án úgy tűnt, végül sikerrel járt: a New York állambeli Schenectady repülőteréről figyelhette, ahogy egy kis légcsavaros repülőgép 4300 méter magasságban szárazjégdarabokat ejt egy felhőbe. Másodpercekkel később a felhő egy szemtanú szerint „vonaglani kezdett”, perceken belül esőt hányt, majd el is tűnt.
Langmuir ekkor újságíróknak azt mondta: az emberiség végre megtanulta irányítani az időjárást.
Innen már csak egy lépés volt az elképzelés, hogy ugyanezt egy hurrikánnal is ki lehetne próbálni. Langmuir azt feltételezte, hogy a hurrikánetetés csökkentheti a vihar pusztító erejét. A kutatók a hurrikán úgynevezett szemfalára koncentráltak, ami a legpusztítóbb zóna a viharrendszerben, a szélsebesség itt meghaladhatja a 240 kilométer per órát. A hurrikán azért nem esik szét ettől az örvényléstől, mert a szemfalban a levegő magasabb nyomású, míg a vihar szemében alacsony nyomás uralkodik. A levegő pedig mindig a magasabb nyomás felől áramlik az alacsonyabb felé.
Langmuir az elméletét mindenképpen ki akarta próbálni a gyakorlatban is, és megtalálta hozzá a tökéletes partnert: az amerikai hadsereget. Megalakult a Cirrus projekt, aminek az volt a célja, hogy megzavarja a hurrikánokban felépülő nyomásegyensúlyt. Langmuir terve az volt, hogy a pilóták erős, strapabíró repülőgépekkel behatolnak a szemfalba, és megszórják szárazjéggel vagy ezüst-jodiddal. Az elképzelés szerint ezzel a nyomáskülönbség a szem és a szemfal között csökkenne, és a hurrikán szeme megnőne, a szélerősség csökkenne, és a vihar szépen lassan elcsendesedne.
A következő hurrikánszezonban, egészen pontosan 1947. október 12-én jött el a megfelelő alkalom arra, hogy az elméletet a gyakorlatban is kipróbálják: a King névre keresztelt vihar elérte Floridát, és az állam déli részén heves trópusi esőzéseket okozott, áradásokkal kísérve.
Miután a King elhagyta a partvidéket, és a nyílt tenger felé haladt tovább, a Cirrus projekt kutatói úgy gondolták, eljött a megfelelő alkalom egy hurrikán megszelídítéséhez. Úgy látták, hogy a ciklon már nem áll kölcsönhatásban a szárazfölddel, így a kísérlet várhatóan nem veszélyeztet majd lakott területeket. 12-én délután két B–17-es és egy B–29-es bombázó szállt fel az alabamai Mobile városából, és kelet felé indult, hogy utolérje a hurrikánt.
Az első repülőgép két etapban szárazjeget ejtett a felhőkbe, a második pedig az elsőnél magasabban körözött, hogy dokumentálni tudja a bekövetkező változásokat. A B–29-es – amin Vincent Schaefer is utazott – szintén figyelte, mi történik, és irányította a másik két gép munkáját.
A várt hatás elmaradt: bár az első beavatkozás után a gép alatt lévő felhőréteg kezdett szétesni, a második kísérlet után a felhő teteje tovább növekedett. Ezt azonban a csapat nem tartotta problémásnak. Hazamentek, és várták, hogy a felhőetetés tegye a dolgát, és a King szeme kitáguljon, majd összeomoljon.
Ehelyett a hurrikán egyre erősebbé és hevesebbé vált. Mivel az óceán felett járt, ez alapvetően nem lett volna akkora tragédia – csakhogy irányt is váltott, és egy lehetetlennek tűnő, 135 fokos fordulattal a Georgia állambeli Savannah városa felé kezdett száguldani. Itt végül mai értéken körülbelül 32 millió dolláros (közel tízmilliárd forintos) kárt és egy ember halálát okozta.
Természetesen a jelenséget mindenki Langmuir hibájának tulajdonította, meteorológusok azonban megnézték a vegyész tudományos eredményeit, és azt találták, hogy a módszerének nem nagyon volt semmiféle hatása. A kísérletei elég gyenge lábakon állnak: minden látványos, felhőetetésből érkező esőzést más okokra is vissza lehetett vezetni, nem alkalmazott kontrollcsoportot, és úgy tűnt, hogy gyakran eleve olyan felhőket is választott ki, amik éppen esőre álltak. Amikor megfelelő kontrollokkal és véletlenszerű felhőmagvasítással alkalmazták Langmuir módszerét, azt találták, hogy szinte semmilyen kimutatható többletcsapadék nem jelentkezett.
Így tehát nem lehetett bizonyítani, hogy a King hurrikán a felhőetetés miatt váltott irányt vagy lett erősebb. A Cirrus projekt végül azért úszta meg a felelősségre vonást, mert egy meteorológus talált feljegyzéseket egy 1906-os hurrikánról is, ami bármiféle beavatkozás nélkül pontosan ugyanilyen hirtelen, hajtűkanyarszerű fordulatot tett az Atlanti-óceán felett.
Annyi következménye biztosan lett a Cirrus projektnek, hogy évekig leálltak a hurrikánokkal kapcsolatos időjárás-módosítási próbálkozások. A későbbiekben sem sikerült bebizonyítani, hogy az ilyen projektek eredményei a felhőetetésnek köszönhetők-e, vagy csak természetes változásoknak és annak, hogy a hurrikánok egyébként is kiszámíthatatlanok.
