Május 30-án a sorozat történetében először rendezheti meg Budapest a Bajnokok Ligája döntőjét, a Puskás Arénában ünnepelhet Európa legjobb futballcsapata. A fináléig mindennap visszatekintünk a döntők egy-egy nagy pillanatára, egyéniségére, érdekességére. BL-sztorik, ötödik rész.
Különleges év volt az 1967-es az európai klubfoci történetében, mert először rendeztek olyan BEK-döntőt, amibe nem jutott be csapat az ibériai félszigetről. Egyúttal ezt a tizenkettedik kiírást nyerte először olyan csapat, ami nem a mediterrán térségből érkezett. A Celtic az angol focinak is adott egy fricskát azzal, hogy ez a bravúr skót klubnak sikerült először, nem pedig angolnak.
A Celtic egészen kivételes csapattal nyomta le a kontinenst.
A sikerük jócskán túlmutatott a naptári éven, mert még 1992-ben is európai díjat kaptak, hiszen annyira nem mindennapi, hogy a tizenegy játékosból Bobby Lennox volt az egyetlen, aki nem Glasgow-ban vagy annak agglomerációjában, tíz mérföldön belül született. Lennox sem az ország másik végében, hanem Glasgow-tól 30 mérföldre nőtt fel, de az első klubja a Celtic volt.
A Celtic azóta is az egyetlen skót BEK- vagy BL-győztes, sőt, az egyetlen klub Skóciában, ami eljutott a legrangosabb sorozat fináléjáig. A döntőig vezető úton persze volt egy kis szerencséjük a sorsolással, mert az első körben megkapták a svájci Zürichet, kettős győzelemmel, kapott gól nélkül léptek át rajtuk. A második kanyarban a Nantes volt a riválisuk, és a francia foci erejét nem lehetett a mostanihoz hasonlítani. Ekkor sem maradt el a kettős győzelem.
A harmadik fordulóban a jugoszláv bajnok, a Vojvodina érkezett, ami megszakította a belgrádi csapatok uralmát. Újvidéken ki is kapott a Celtic 1:0-ra, a visszavágón viszont 2:0-ra nyertek, így őket is elbúcsúztatták.
Az elődöntőben Csehszlovákia legjobbja, a Dukla Praha volt az ellenfél. A csehszlovák foci erejéről fontos adalék, hogy a Slovan Bratislava 1969-ben megnyerte a KEK-et a Barcelona ellen. A Celtic viszont simán túllépett a Duklán, 3:1 és 0:0 után már jöhetett is a döntő.
A döntőben az elsősorban a védelmére (az erre az időszakra visszavezethető catenaccióra) építő Internazionale várt a Celticre. Az olasz csapat toronymagas esélyesnek számított, két és három évvel korábban is megnyerték a BEK-et. A finálét ezúttal Lisszabonban rendezték, ezért is kapta a skót csapat az Európa-szerte ismert becenevét, a lisszaboni oroszlánokat. Az Inter ugyanis Sandro Mazzola góljával vezetett, az olaszok legnagyobb sztárja egy jogos tizenegyest értékesített. Aztán viszont nem a megszokott forgatókönyv szerint alakult a találkozó, és bármennyire is jó volt az olaszok védelme, nem tudtak ellenállni a skót rohamoknak.
Érdemes visszanézni a felvételeket, nyoma sem volt az ívelgetős brit stílusnak, amennyire csak lehetett, laposan járatták a labdát, és technikailag is képzett játékosokat láthatunk. A végig többet támadó, fölényben játszó skótok a 62. percben egyenlítettek – Tommy Gemmell bombázott 16 méterről a jobb alsóba –, aztán a 84. percben megszerezték a győzelmet jelentő gólt. Stevie Chalmers ért bele egy távoli lövésbe az ötösön belül, amivel mattolta Giuliano Sarti kapust.
Ma már elképzelhetetlen módon a meccs végén egy skót szoknyában ünneplő drukker csatlakozott az ölelkező játékosokhoz a tizenhatos vonalánál, és csak jóval később érkezett kedélyesen egy rendőr. A végén ekkor még szinte korlátozás nélkül a pályára tódulhattak a szurkolók, és meg is tették: a csapatot elkísérő drukkerek is pontosan érezték, hogy különleges nap tanúi lehetnek, amiről még évtizedeken át mesélhetnek majd.
