„Mintha a fejet leütném a törzsről. A törzs szükségképp el fog halni”
– Budapest rendőrfőkapitánya, Dietz Károly adta ezt a magyarázatot 1919. február 20-án a hivatalban lévő kormány miniszterei előtt, miért szükséges a kommunista mozgalom egyik vezetőjének, Kun Bélának a letartóztatása. A kormánytagokat arról győzködte, hogy az eljárás megindításához megvan a szükséges jogalap.
A Sopronban, 1885-ben született Dietz a budapesti jogi egyetemen szerzett diplomát, a fővárosban ismerkedett meg a labdarúgással, a MAFC színeiben néhány mérkőzésen pályára is lépett, de érdemi futballmúlt nem állt mögötte.
Miután 1909-től a főváros államrendőrségi fogalmazója lett, abba is hagyta a játékot. Később nyomozóvá avanzsált, sikkasztásokat, csalásokat derített fel, a háború elején a vasúti lopásokra szakosodott, sok tolvajt juttatott rács mögé. 1917 és 1918 között az Országos Közélelmezési Hivatal nyomozó osztályán ténykedett. Előmenetele az őszirózsás forradalom után ugrott meg, rendőrkapitánynak nevezték ki, és mint a bevezetőben írtuk, a kommunista probléma rendezésére sajátságos ötlete támadt.
Nem csoda, hogy a március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság idején őrizetbe került, ahonnan csak májusban szabadult. A kommün után néhány napig, augusztus elején volt még egyszer a budapesti rendőrség vezetője, aztán vidékre került, és megszakadt a kapcsolata a rendvédelmi szervekkel. „1920-tól nagyiparvállalatok kebelében kereskedelmi tevékenységet folytattam” – írta önmagáról.
1934-ben egy egészen más karriert kezdett építeni, hiszen onnantól öt éven át vezette a magyar válogatottat, az 1938-as világbajnokságon is ő ült a kispadon. A magyar csapat esélyeshez méltón, hatgólos győzelemmel kezdett Holland-India ellen, utána Svájcot múlta felül (2:0), az elődöntőben pedig Svédországot (5:1), ahol egyébként a magyar Nagy József volt a kapitány.
Az ország fellelkesedett, jöhetett a címvédő olaszok elleni döntő Párizsban. Noha az elődöntő után Dietz azt mondta, nem változtat a győztes csapaton, aztán mégiscsak megtette, ráadásul három helyen is: Korányi a védelemből, Turay a középpályáról, Toldi a csatársorból maradt ki. Mindhárman a Ferencváros játékosai voltak. Szárnyra is kelt a pletyka, hogy az olaszok kedvéért változtatott a csapaton.
Volt olyan játékos, Sas Ferenc, aki azt állította évekkel a finálé után, hogy az olasz fasiszta vezér, Mussolini nyomására nem tette be centernek Toldi Gézát, akitől egyébként meglehetősen tartott az olasz védelem.
Íme, a két csapat közti különbség, dőlt betűkkel a bekerülők.
Magyarország–Svédország, 5:1
Szabó – Korányi, Bíró – Szalay, Turay, Lázár – Sas, Zsengellér, Sárosi, Toldi, Titkos
Magyarország–Olaszország 2:4
Szabó - Polgár, Bíró – Szalay, Szűcs, Lázár – Sas, Vincze, Sárosi, Zsengellér, Titkos.
Más csapattagok szerint is volt külső nyomás, politikai befolyásolás. Tény, hogy Szendy Károly, Budapest polgármestere meglátogatta a fináléra készülődő magyar csapatot. Hogy pontosan milyen üzenetet vitt magával, ma már homály fedi, de a visszaemlékezésekből leginkább az derült ki, hogy az akkor igazán mély olasz–magyar–német barátságot nem veszélyeztethette holmi focikonfliktus. Az első bécsi döntés előtt voltunk, a területi revízióhoz nagy szükség volt az említett országok összhangjára.
A válogatottat itthon, a Keleti pályaudvaron ünneplő és ujjongó tömeg fogadta, amikor viszont meglátták Dietzet, a hangulat átváltott, a lemondását követelték, az MLSZ-elnök szavait többször megszakította a pfujolás. A kapitányt végül egy oldalsó bejáraton ki kellett menekíteni, nehogy a tömeg meglincselje.
„Nálunk már halálra keresik azokat, akik egy világbajnokságon csak a második helyre futnak be”
– nyilatkozott a fogadtatás után.
Dietz nem mondott le, bár az eredményei azt mutatták, jobban járt volna, ha távozik az ezüstérem után. A következő egy évben ugyanis egy meccset sem nyert meg a válogatott a hatból. Ő nagyon bizakodott ugyan, hogy 1939 olyan év lesz, amikor a válogatott visszatér a sikeres sorozatához, meg is ígérte az egyik interjújában, hogy visszavágunk az olaszoknak. Ehelyett a csapat nyeretlenül zárta az évet. Különösen fájó volt a Hollandiában elszenvedett 3:2-es vereség. A vb-döntő után szűk egy évvel az olaszok Budapesten is győztek, napokkal ezután mondott csak le végül.
„Érthetetlenül, görcsösen ragaszkodik, hogy a magyar futballsport kátyúba ragadt szekerét – amelyet ő vezetett a kátyúba – s amelyet két bal kézzel ő akar kiemelni, és nem veszi észre, hogy közben mindig jobban és jobban befelé nyomja”
– biztatta lemondásra a Hétfő Reggel című lap.
„Hogy jövök én ahhoz, hogy azért, mert Zsengellér testcselei nem tetszenek a közönségnek, vagy azért, mert egy csatár fölé lő jó helyzetben, engem fütyüljön, szidjon a közönség?” – érvelt a lemondásakor Sporthirlapnak adott interjújában.
A fociban betöltött szerepe után visszatért ügyvédi hivatásához. A nyilasok 1944 novemberében tartóztatták le, Sopronkőhidára hurcolták. Jávor Pál, aki szintén ott volt fogoly, naplójában részletesen dokumentálta, mi történt itt velük. 1945 márciusban a dachaui koncentrációs táborba került, onnan nyáron tért vissza Magyarországra. 1946 áprilisában már azt írták róla, hogy rendőri felügyelet alá helyezték. Ez volt az utolsó cikk róla a magyar sajtóban.
A kommunisták 1951 júliusában internálták, Bodrogkeresztúrra vitték, onnan, mint Kő András nyomozásából kiderült, 1954-ben térhetett vissza a főváros környékére. Piliscsabán volt éjjeliőr, aztán segédmunkás lett. Munkahelyi balesetet szenvedett, a lánya és építészmérnök veje lakásában élt. 1969-ben halt meg.
Forrás: Szegedi Péter Az 1938-as magyar vb-ezüst – …és ami mögötte van című könyve
