„Kis lépés az embernek, kurva nagy ugrás az emberiségnek”
– ha nem pont így ismeri a fenti idézetet, az bizony nem véletlen. Az első emberként a Holdra lépő Neil Armstrong ugyanis a NASA leiratai szerint egyetlenegyszer sem káromkodott az űrutazása idején. De nem csak ő volt ilyen visszafogott, az Apollo–11 legénységének többi tagjára sem volt jellemző a csúnya beszéd. Lehet, hogy eleve sem voltak különösebben mocskos szájúak, de kétségtelen, hogy maga a NASA is nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy az asztronautái családbarát módon nyilatkozzanak meg, hiszen a szavaikat a fél világ hallgatta élőben. És hát volt is miből tanulniuk, a történelmi holdra szállást megelőző misszió, az Apollo–10 legénysége ugyanis jóval kevésbé kímélte a hallgatóságot.
Az Apollo–10 űrhajósai nem landoltak a Holdon, de fontos szerepük volt a következő küldetés előkészítésében. Az első holdra szállás főpróbájaként emlegetett misszió során Thomas Stafford, John Young és Eugene Cernan minden olyasmit tesztelt, amire az utánuk következő legénységnek már élesben is szüksége volt, és már az ő ténykedésüket is milliók követhették élőben – és szörnyülködhettek azon, hogy a nemzet hős asztronautái úgy káromkodnak, mint egy kocsis.
A legismertebb ilyen eset akkor történt, amikor Stafford és Cernan 15 kilométerre megközelítették a Hold felszínét, és a leszállóegység rázkódni kezdett, mire az egységet vezető Cernan felkiáltott, hogy „son of a bitch”. Magyarra ezt a kifejezést nem is olyan könnyű lefordítani, és bár szó szerint leginkább a kurva anyázáshoz állna közel, valójában annál jóval enyhébb. A káromkodás terén egészen Trumpig meglehetősen prűd amerikai közvéleményt azonban már ez az elszólás is meghökkentette.
Az épp az Apollo–11-nek leszállóhelyet kereső Cernan száját hagyta el a „Goddamn” kifejezés is, ami magyarul talán olyasmi lehetne, hogy „istenverte”. De a szörnyülködő amerikai hallgatóság megbotránkozhatott Stafford kapitány „bastards” („rohadékok”) vagy Young „shit” („szar”) szóhasználatán is. Vagy a 226 másikon, mert a leiratok szerint az Apollo–10 űrhajósai legalább 230 alkalommal káromkodtak.
Némelyik esetben az űrügynökségnél már menet közben igyekeztek menteni a menthetőt. Például akkor, amikor Stafford a Censorinus A nevű krátert meglátva felkiáltott: „bigger than shit”, azaz (meglehetősen szabad) fordításban „kurva nagy”. Erre a földi irányítóközpontban az élő közvetítést hallgató egyik újságíró meghökkenve fordult oda Jack Schmitt asztronautához, hogy mit is mondott a kapitány. „Bigger than Schmitt” – vágta rá a gyorsan kapcsoló kolléga.
Ha nem is volt általános az a bizonyos megbotránkozás, kétségtelenül volt rá példa. Larry Poland, a Miami Bible College nevű teológiai főiskola elnöke nemcsak a NASA-val, de még Nixon elnökkel is kapcsolatba lépett, és bocsánatkérést követelt az asztronauták mocskos szája miatt.
„Sokan felhívtak, hogy megdöbbentek azon, hogy ilyen dolgokat sugároznak a Földtől 240 ezer mérföldre, amikor ez olyan nyelvezet, amelyet inkább egy nyilvános mosdó falán várna az ember. Nagyon ízléstelennek és tapintatlannak éreztem. Tisztában vagyok vele, hogy hatalmas nyomás alatt voltak, de a többi űrhajósnak sikerült kordában tartania a trágár beszédet” – idézte Polandet az Orlando Sentinel 1969. május 28-i, azaz az Apollo–10 legénységének hazaérkezése után két nappal megjelent száma.
Valójában azért nem volt olyan súlyos a helyzet, mint ahogy Poland lefestette. Az amerikai közbeszédben egészen a közelmúltig Simicska Lajos-i értelemben vett atombombának számító „fuck” szót például egyszer sem használták. És nemcsak panasz érkezett rájuk, hanem a panasszal szembeni kiállás is. A Florida Institute of Technology nevű műszaki egyetem több mint háromszáz hallgatója például petíciót indított és küldött el Nixonnak a védelmükben, felszólítva a tiltakozókat, hogy kérjenek bocsánatot „tudatlanságuk és rossz modoruk otromba megnyilvánulása miatt”.
A NASA mindenesetre fogékonynak bizonyult a kritikára, és az Apollo–11 asztronautáinál már nagyon figyeltek arra, hogy ne adjanak okot a szörnyülködésre: a háromfős legénység mindössze tizenöt káromkodással lehozta az 1969. július 16–24. közötti küldetést, ebből tizennégyet a parancsnoki egység pilótája, Michael Collins abszolvált. A leszállóegységet vezető Buzz Aldrin mindössze egyszer hibázott, a parancsnok, a július 20-án először holdat érő Neil Armstrong száját pedig kizárólag ministránsfiúkhoz illő tisztaságú mondatok hagyták el.
A NASA a későbbiekben is ügyelt arra, hogy az amerikai értékrend makulátlan képviselőiként állítsa be az asztronautáit a nyilvánosságban. Ennek érdekében egy esetben egészen odáig mentek, hogy egy misszió előtt hipnózisnak vetettek alá egy asztronautát, hogy szokásától eltérően ne önkéntelen káromkodással töltse ki az időt, amikor munka – és élő közvetítés – közben elkalandoznak a gondolatai, hanem ehelyett inkább dúdoljon. Bár a NASA nem nagyon emlegette az illető nevét, viszonylag könnyű beazonosítani, hiszen a felvételeken egyetlen asztronauta dúdolt: az Apollo–12 misszió során a világon harmadikként 1969. november 24-én holdra szálló Pete Conrad.
(Források: The Columbian, Vintage Space, Wikipedia)
