Kutatások szerint naponta körülbelül 93 millió szelfi készül. A műfajt az okostelefonok elterjedése és a közösségi média tette népszerűvé, de már a fényképezés hajnalán is volt, aki magát fotózta. A legelső, vagy legalábbis az első, máig fennmaradt szelfit meghökkentően korán, 1839-ben készítette el Robert Cornelius.
A fényképezés technikáit a 19. század elején kezdték el kifejleszteni, a világ első fennmaradt fotójának a francia Joseph Nicéphore Niépce által készített, Kilátás a dolgozószobából című képet tartják. Ez a kép 1826-ban vagy 1827-ben készült ónlemezre, az expozíciós ideje nyolcórás volt, ami a bonyolult kivitelezéssel és előhívással együtt erősen korlátozta az eljárás használhatóságát. Niépce aztán Louis Daguerre-rel összefogva fejlesztette tovább az eljárást, és tíz évvel később megszületett a dagerrotípia néven ismert képrögzítési forma. Daguerre-ék a képet egy jóddal kezelt, ezüstözött rézlemezre rögzítették, majd higanygőzzel hívták elő. Maga a fényképezés, az expozíciós idő kezdetben 15-30 percig tartott, így nem igazán volt alkalmas arra, hogy mozgásokat vagy személyeket fotózzanak le vele, mert ezekből elmosódott alakok jöttek csak ki.
A dagerrotípia gyorsan terjedt, köszönhetően annak, hogy az eljárást Daguerre és Niépce örökösei 1839. augusztus 19-én a világnak ajánlották, hogy bárki szabadon foglalkozhasson fényképészettel. Egy évvel később már Magyarországon is készült dagerrotípia, Vállas Antal mérnök és matematikus a Dunát és a budai Várat fényképezte le.
A dagerrotípia hamar megjelent a tengerentúlon is, többen kísérleteztek vele városi környezetet fotózva, majd 1839 őszén elkészült a fotótörténelem első portréja és egyben első szelfije is, amelyen Robert Cornelius, egy 30 éves férfi látható.
Cornelius Hollandiában született, majd 13 éves korában Amerikába vándorolt ki a családjával. Órásmester apja Philadelphiában lámpákat, csillárokat, gyertyatartókat gyártott, amelyeket Robert nagy ügyességgel ezüstözött be. A geológiai, vegyészeti és rajztanulmányokat is folytató Robert valószínűleg a philadelphiai Franklin Intézet folyóiratában, 1839 augusztusában olvashatott először a dagerrotípiáról, majd néhány társával reprodukálni és továbbfejleszteni próbálták az eljárást.
Cornelius a képfelvételhez egy bádogdobozba épített be színházi látcsövekbe való lencséket, és egy új típusú fényérzékeny lemezt is kifejlesztett Paul Goddard segítségével. Az ezüstözött lemez előkészítésénél brómot és jódot használtak, ami érzékenyebbé tette a lemezt és jelentősen lerövidítette az expozíciós időt: negyedóra helyett már elég volt fél, legfeljebb egy percen át beengedni a lencséken át a fényt. Ezzel az újítással a portréfotózást is forradalmasították.
A kevésbé érzékeny lemezeknél a fotográfusok azzal próbálkoztak, hogy a képek alanyait mozdulatlanul ültették, sőt volt, hogy merevítő eszközökkel, vasalatokkal segítették a fejük mozdulatlanságát. Arra is volt példa, hogy direkt becsukatták az alanyok szemét, vagy liszttel hintették be az arcukat, hogy kontrasztosabb legyen a fekete-fehér kép. Ezek a megoldások aztán ijesztő megjelenésű, természetellenes figurákat hoztak létre a képeken.
Cornelius szelfije nem ilyen, egy nagyon is valóságos fickót mutat egy, a korhoz képest meglepően éles fotón. A képet a családi boltjukban készítette el, levette a fényképezőgépéről az objektívsapkát, aztán gyorsan beszaladt a képmezőbe, ahol körülbelül egy percig ült, majd letakarta az objektívet. Amikor elkészült a dagerrotípia, a hátára azt írta: „Az első fényfelvétel. 1839.”
Hogy valami nagy dolgot tett, annak tudatában is volt. „Készítettem egy képet magamról, és egy másikat néhány gyerekemről a házam nyitott udvarán, ragyogó napfényben, és teljes mértékben az a benyomásom, hogy én voltam az első, aki emberi arcot ábrázolt” – írta 1839-ben.
Miután sikeresek voltak a kísérleteik, Corneliusék 1840 májusában létrehoztak egy fotóstúdiót, ahová két kívül elhelyezett nagy tükör irányította be a fényt. Egy-egy képet öt dollárért készítettek el, ami megfizethető ár volt abban az időben, a töredéke egy festett portré árának. A fényképek a festők dolgát is megkönnyítették, többen úgy dolgoztak, hogy dagerrotípiák nyomán készítették el a megrendelőik portréját, így nem kellett órákig egy helyben ültetniük őket.
A kezdeti népszerűség ellenére Cornelius nem sokáig foglalkozott fotózással, 1842-ben bezárta stúdióját és visszatért a családi cégbe, ahol bálnaolajjal működő lámpák fejlesztésén dolgozott, és több szabadalmat is kidolgozott. Cégük hatalmas, hivalkodó csillárokat és lámpákat is készített, a girandole típusú díszes lámpáik világszerte népszerűek lettek, és még a Fehér Ház is vásárolt belőlük.
Felhasznált források: Historynet | Wikipedia | Snopes |
