Tavaly óta Magyarországon ismét egyre nagyobb problémát okoz a szifilisz. A Semmelweis Egyetem kutatói nyáron arról írtak, hogy tíz év alatt megduplázódott a betegek száma, a Szexuális Úton Terjedő Betegségek Társaságának elnöke pedig a Telexnek idén februárban „veleszületett szifiliszjárványról” beszélt, meg arról, hogy a helyzet súlyosabb, mint bármelyik másik európai országban. Pedig a szifilisz régóta megelőzhető, könnyen is kezelhető, szóval bőven nem ott tartunk már, mint annak idején, amikor a hírhedt és nem mellesleg szifiliszes kalóz, Feketeszakáll azért rohant le egy várost, hogy higanyt szerezzen, amit aztán a péniszébe fecskendezhet.
Nem ez volt ugyanakkor az egyetlen módja a szifilisz kezelésének (vagy legalábbis olyan dolognak, amivel kezelni próbálták az emberek), a 20. század elején évtizedekig kezelték úgy a szifiliszt, hogy a beteget egyszerűen megfertőzték maláriával. Igen, jól olvasták, és a legérdekesebb, hogy ez a módszer amúgy működött is, mert a maláriától olyan magas lázuk lett a betegeknek, hogy sokan valóban kigyógyultak tőle a szifiliszből. A maláriát pedig tudták kezelni, szóval a pácienseknek csak kis része halt bele a kezelésbe. Ez pedig annyira nagy eredménynek számított akkoriban, hogy a kezelést kitaláló osztrák orvos és pszichiáter,
Julius Wagner-Jauregg 1927-ben orvosi Nobel-díjat kapott érte, amivel ő lett az első pszichiáter, aki megkapta az elismerést.
Wagner-Jauregg Bécsben végezte a tanulmányait, ott is szerzett doktori címet 1880-ban, aztán még két évet húzott le az ottani Patológiai Intézetben, mielőtt a pszichiátria felé fordult volna. Már a 19. század végén végzett állatkísérleteket, ami akkoriban egyáltalán nem volt elterjedt, egyébként pedig főként idegrendszeri betegségekkel és pajzsmirigyhez köthető problémákkal foglalkozott. Fő kutatási eredménye a piroterápia volt, aminek a lényege, hogy lázkeltéssel kezelnek bizonyos betegségeket.
Wagner-Jauregg konkrétan a pszichózisra tartotta hasznosnak ezt a terápiás módszert, miután 1883-ban a saját szemével látta, hogy egy súlyos pszichózisban szenvedő nő egy bakteriális fertőzés és az ezzel járó magas láz után teljesen meggyógyult. Az osztrák tudós el is kezdett kísérletezni különféle baktériumokkal, de nem igazán járt sikerrel. Egészen 1917-ig, amikor sikeresen kezelte maláriával egy neuroszifiliszes beteg hűdéses elmezavarát. Ez pedig, akármilyen furcsán hangzik is, nagyon nagy eredmény volt, a neuroszifiliszt ugyanis egészen addig gyakorlatilag nem lehetett gyógyítani.
A tudós annyit csinált, hogy vért vett maláriás betegektől, azon belül is olyanoktól, akiket a Plasmodium falciparum nevű parazitánál kevésbé virulens Plasmodium vivax fertőzött meg, ezt beadta elmegyógyintézetekben kezelt neuroszifiliszes betegeknek, aztán elkezdte kezelni a maláriájukat a ma leginkább a tonikból ismert kininnel. A tudóstársadalom eleinte szkeptikus volt, de 1926-ra kutatások is bizonyították: a maláriás terápia az esetek több mint felében legalább részleges gyógyulást hozott. A páciensek durván 15 százaléka mondjuk belehalt a kezelésbe, de több mint negyedük teljesen felépült, ami addig elképzelhetetlen volt.
Arról, hogy ez az egész miért működött, néhány éve a kanadai McGill Egyetem oldalán jelent meg egy cikk. E szerint az egyik sarokban ott a szifiliszt okozó baktérium, a Treponema pallidum, ami emberről emberre terjed a szifilisz okozta fekélyek érintésével. Ez az, ami a megfertőződés után eljuthat egészen az agy-gerincvelői folyadékig, és ha az illető szervezete nem tudja idejében hatástalanítani, akkor kialakul a neuroszifilisz. A másik sarokban pedig ott vannak a maláriát okozó Plasmodium-fajok, amik ugyancsak súlyos megbetegedést okoznak, és persze magas, olykor 41 fokos lázat.
Ez a láz ahhoz még nem elég, hogy az éppen aktuális Plasmodium-fajt kiirtsa a szervezetből, ahhoz viszont igen, hogy a Treponema pallidumot szinte teljesen kiszorítsa, ez ugyanis 37 fokos testhőmérséklet fölött már nagyon nehezen tud túlélni. Azaz gyakorlatilag pont azért működik az egész, amit Wagner-Jauregg is gondolt, így visszatekintve teljesen jogosan ítélték oda neki az orvosi Nobelt 1927-ben. Az, hogy végül mégsem igazán emlékszünk rá, annak tulajdonítható, hogy Alexander Fleming durván egy évvel később felfedezte a penicillint, a 20. század közepére pedig széles körben elérhetővé váltak az antibiotikumok, és az orvosok azóta inkább ezeket használják a maláriát okozó paraziták és a magas láz helyett.
