1957 szeptemberében a chicagói Természettudományi Múzeum herpetológusa, Karl Patterson Schmidt nekiállt megvizsgálni egy kígyót, amit a helyi állatkertben találtak. A 67 éves, amerikai születésű Schmidt elismert név volt a szakmájában, több évtizednyi kutatómunka, expedíciókra járás, kurátori és szerkesztői munka állt mögötte.
Schmidt elkezdte nézni az állat jellemzőit, a pikkelyek alakját, a fej formáját, az állaton végighúzódó színes mintát. Minden jel arra mutatott, hogy egy afrikai mérges falakó kígyót tart a kezében, annak is egy fiatalabb példányát, de nem volt ebben teljesen biztos. Nem teljesen szakszerűen fogta meg a kígyót, ahogy később a vizsgálat során jelenlévő kollégája nyilatkozta a helyi sajtónak, hanem a fejétől az ajánlottnál messzebb, az állat pedig a hüvelykujjánál belemart a herpetológus tenyerébe.
A mérges falakó kígyók hátsó méregfogasak, azaz a szájüregük hátsó felében találhatók azok a fogak, amik a különösen veszélyes mérgüket tartalmazzák. Ezek közül a hátsó fogak közül az egyik pár milliméterre bele is hatolt Schmidt kezébe, és befecskendezte a mérget. Az orvos vadul szívogatta a vérző sebhelyet, de abban a hitben volt, hogy a kígyó nem felnőtt példány, azaz nem mérgező annyira, hogy súlyos problémát okozzon.
Schmidt tévedett, és a kígyómarás következtében huszonnégy órán belül meghalt. Ez önmagában csak egy hetven évvel ezelőtti halálhír lenne, ha a herpetológus nem döntött volna úgy, hogy részletes naplót vezet arról, mi történik vele, miközben a méreg hatni kezd, és megállíthatatlanul, szörnyű kínok között elpusztítja őt.
Schmidt a kígyóharapás után nem hívott orvost vagy mentőt, hanem egyszerűen hazament – mivel nemhogy Chicagóban, de az egész kontinensen nem volt ellenszer a falakó kígyó mérgére. A naplója szerint délután fél öt és fél hat között erős émelygést érzett a dél-chicagói otthona felé tartó vonaton, de nem hányt. Egy órával később már rázta a hideg, remegett, és 38 fokos láza lett. Nagyjából ekkor a fogínye vérezni kezdett. Ez nem akadályozta meg, hogy egyen egy kis édes, tejben áztatott pirítóst, pontosabban két falatot.
Este kilenckor lefeküdt aludni, és egészen éjfél után húsz percig jól is aludt a naplója szerint, ami egészen szép teljesítmény azok után, hogy napközben megharapta egy afrikai mérges kígyó. Schmidt éjjel felkelt pisilni, de csak egy kevés vért sikerült. Hajnali fél ötkor ivott egy pohár vizet, majd azonnal rosszul lett, és kihányta azt a két falat pirítóst. Ezután sokkal jobban lett, és egészen reggel fél 7-ig aludt.
Egy kis kitérő: a mérges falakó kígyó Afrikában őshonos, nevéhez híven fákon él. Kisebb gyíkokat, madarakat, más kígyókat eszik, néha még a saját fajából is fogyaszt. Amikor harap, 170 fokosra nyitja a száját, hogy a hátsó fogai könnyebben célba tudjanak találni. Ha pedig célba találtak, akkor a méreg nem viccel. Lassan hat, ami miatt az áldozatok simán azt gondolhatják, hogy gond egy szál se, csak egy karcolás az egész. Ha viszont hatni kezd, akkor megbolondítja a szervezet véralvadását, az apró vérrögök eltömítik a kisebb ereket, miközben több szövetből is dől a vér. Ez a folyamat zajlott éppen Schmidt szervezetében, amikor utólag azt írta a naplójában, hogy jól aludt.
Reggelre lement a láza, és megjött az étvágya, gabonapelyhet, buggyantott tojást, pirítóst, almakompótot és kávét fogyasztott élete utolsó reggelijére. A naplójában az utolsó bejegyzés abból állt, hogy még mindig vérzik a szája és az orra, de nem erőteljesen.
Schmidt még ekkor sem hívott orvost, bár egy idő után elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb látni fogja egy. A Chicago Tribune utólag arról írt, hogy azért nem akart orvoshoz menni, mert „az megzavarná a tüneteket”.
A múzeumba már nem ment be dolgozni, és ebéd után újra rosszul lett. A feleségét még felhívta, de nem sokkal később már nem tudott beszélni. A légzése megbénult, és délután három órára meghalt. Két fiú maradt utána.
Robert Inger volt a múzeum másik herpetológusa, aki a saját szemével látta, hogy a mérges falakó kígyó megharapja Schmidtet. Inger 2019-ben halt meg, 98 évesen.
