A második világháborúban a szövetségesek és a nácik között az atomfegyverek elkészítéséért is igazi versenyfutás alakult ki. A háború közepén úgy tűnt, hogy a németek kerültek lépéselőnybe, amikor elfoglalták a világ akkori egyetlen nehézvízgyártó erőművét, a norvégiai Vemorkot, de kilenc szabotőr végül felrobbantotta az erőművet.
A nehézvíz jelentőségét az adta, hogy nélkülözhetetlen volt egy atomreaktor elindításához, egy reaktorral pedig már megkezdődhetett a plutónium gyártása, ami az atombomba-készítés előszobája lehetett volna. Norvégiát 1940-ban szállták meg a németek, és hamarosan ráálltak a nehézvíz előállítására is, fokozták a Rjukan nevű településen található Vemork teljesítményét, és 1942 elejére már havi 100 kilónyi nehézvizet tudtak előállítani, de még ennél is nagyobb mennyiségben gondolkodtak.
A szövetségesek tisztában voltak azzal, hogy két német fizikus az atommaghasadáson dolgozik, de azt nem tudták pontosan, hogy a nácik nukleáris programja milyen szintig jutott el. Igaz, az is éppen elég fenyegető volt, hogy rátették a kezüket a nehézvízre. Nem volt alaptalan az a feltételezés, hogy egy atomfegyver kifejlesztése meghatározhatja a háború végkimenetelét, így a britek és az amerikaiak azon voltak, hogy minden erejükkel megakadályozzák ebben a németeket.
A norvég fővárostól, Oslótól körülbelül 180 kilométerre található Vemork erőmű akár egy erődnek is beillett volna. Az egyik oldalról egy mély folyóvölgy határolta, csak egy keskeny függőhídon át lehetett bejutni, a többi oldalról pedig meredek hegyek és sziklás terep védelmezte. Felmerült, hogy a szövetségesek lebombázzák az egészet, de egy ilyen támadás túl sok civil áldozattal járhatott volna, amellett, hogy nem kecsegtetett teljes sikerrel. A nehézvizet előállító részleg az acél- és betonépítmény pincéjében volt, így ha porig bombázták volna az erőművet, akkor sem biztos, hogy elérték volna a céljukat. Ezek után nem maradt más, mint hogy egy különleges egység megpróbáljon behatolni az erőműbe.
Az akciót a brit hadseregnél tervezték meg, amihez több norvég is hozzájárult. A nehézvizet gyártó részleg egyik tervezőmérnöke, Leif Tronstand a német megszállás alatt a földalatti mozgalomhoz csatlakozott, és már ekkor igyekezett hasznos információkat eljuttatni a szövetségesekhez, majd emigrálása után is segítette őket. Egy másik mérnök, Jomar Brun pedig fényképeket és tervrajzokat adott át.
A Vemork elleni első műveletek felemás eredményeket hoztak. Az előőrsnek szánt négy norvég kommandóst 1942. október 18-án ejtőernyővel dobták le a célponttól jó messze a Grouse (nyírfajd) nevet viselő akció keretében. Elsődleges küldetésük az volt, hogy egy később érkező csapatnak készítsék elő a terepet, jelzőrakétákat kellett gyújtaniuk a Hardangervidda-fennsíkon, hogy kijelöljék vele a leszállási zónát. A leszállás után ők vezették volna az erőműhöz a csapatot.
Egy hónappal később a britek két vitorlázó repülőgéppel 15-15 mérnököt akartak az erőmű közelébe juttatni, de a rossz látási viszonyok miatt tragédiába fordult az akció. Az egyik, Halifax típusú vontató repülőgép egy hegynek csapódott, és a teljes hétfős legénysége odaveszett. Később az egyik vitorlázó repülő is lezuhant. A másik vontatógépnek sikerült a megjelölt zóna közelébe érnie, de a rossz minőségű radarjelek miatt nem tudta tökéletesen azonosítani, ezért több kör megtétele és az üzemanyag fogyása után a kapitánya úgy döntött, hogy visszatér a skóciai bázisra. A fordulás után viszont jegesedés miatt elszakadt a vontatókötelük, így a másik vitorlázó gép is lezuhant, és nem messze a másiktól ért földet. A túlélőket a német Gestapo fogta el, kínvallatás alá vetették, majd Adolf Hitler parancsára kivégezték őket. Az akcióban részt vevő 48 katona közül 41-en haltak meg. Ha a brit mérnökök nem is adtak át titkos információkat, a nácik meggyőződhettek arról, hogy a nehézvízüzem élénken érdekli a szövetségeseket is.
A brit második hullám tragédiája az először ledobott norvégokat tétlenségre ítélte, leszámítva azt, hogy az állandóan fagyos, kietlen fennsíkon az életben maradásukért küzdöttek. Mohákat és zuzmókat ettek, nagy ritkán sikerült elejteniük egy-egy rénszarvast, ezeknek nemcsak a húsát, hanem gyomortartalmát is elfogyasztották. A Grouse csoport négy kemény téli hónapot húzott ki, mire megérkezett a segítség. 1943. február 16-án a Gunnerside művelet keretében még hat norvég kommandóst dobtak le, akik néhány napnyi síelés után megtalálták társaikat. Ezután megkezdték a február 27-re tervezett szabotázsakció előkészítését.
Az erőműbe három módon hatolhattak be: vagy átkelnek a függőhídon, vagy a hegyek felől közelítve átvágnak az aknamezőn, vagy leereszkednek a szurdok aljára, átkelnek a félig befagyott folyón, és megmásznak egy 150 méteres sziklafalat. A lehetőségek közül utóbbi kecsegtetett a legnagyobb sikerrel, erre szavaztak a legtöbben. Így kívül maradhattak a pásztázó reflektorok hatókörén, és helyiektől olyan információt kaptak, hogy a szurdok másik oldalán egy vasúti pálya is fut, amit alig őriznek a németek. Azért az akció így sem volt sétagalopp, a csapatot vezető 23 éves Joachim Rønneberg azt mondta, hogy úgy érezték, lehetetlen megmászni a sziklát.
Miután a szurdokon átjutottak, és a vasút mentén elértek az erőműig, a szabotőrök két csoportra oszlottak: négyen kerültek a robbantó egységbe, öten pedig azt vállalták, hogy fedezik a többieket. Rønneberg és egyik társa, Fredrik Kayser egy kábelaknán át hatolt be az erőműbe. Miután két másik társuk nem követte őket, mert nem találták meg a bejáratot, úgy döntöttek, hogy maguk hajtják végre az akciót. Elhelyezték az elektrolízist végző kamrákon a robbanótölteteket, amik gyújtózsinórja eredetileg két perc alatt égett volna végig. Rønneberg túl hosszúnak találta ezt az időt, ezért megkurtította azokat, hogy elég legyen nekik fél perc, biztos akart lenni abban, hogy bekövetkezik a detonáció. A zsinórokat meggyújtották, majd futásnak eredtek, bízva abban, hogy eddigre a fedezőcsapat már kiiktatta a német őröket.
A robbanás nem járt akkora robajjal, mint amire számítottak, de a hangokat az erőmű zajai is elnyomták. Emiatt a németek sem észlelték egyből a szabotázst. A norvégok az erőműben szándékosan otthagytak egy Thompson géppisztolyt, ezzel jelezve a németeknek, hogy a britek műve volt a szabotázs, és nem a helyi ellenállásé. Így próbálták megvédeni a helyieket a megtorlástól.
Miután kimenekültek az erőműből, a két csoport újra egyesült egy rövid időre, de ahogy felértek a fennsíkra, megint kétfelé váltak. A robbantásos csapat egyenruhában és teljes fegyverzetben sílécre állt, és több mint 350 kilométert tettek meg így Svédországig. A fedezőcsoport tagjai szétszóródtak a fennsíkon, és ott húzták meg magukat. A németek persze próbálták elkapni a szabotőröket, több ezer katonát vezényeltek ki a kutatásukra, de egyiküket sem tudták elkapni vagy megölni. Amikor a németek a károkat mérték fel a Vemorkban, még a Norvégiában állomásozó német erők vezetője is elismeréssel adózott, az ellenük végrehajtott akciót a legnagyszerűbb puccsnak nevezte.
A veszélyes küldetés a filmkészítőket is megihlette, Telemark hősei címmel a hatvanas években Kirk Douglas főszereplésével dramatizálták az akciót, majd később A nehézvízháború címmel egy, a Netflixre is felkúszó, hatrészes norvég minisorozat tisztelgett a kommandósok emléke előtt, számtalan dokumentumfilm mellett.
A szabotázsakció körülbelül 500 kilónyi nehézvizet semmisített meg, és visszavetette a németek termelését, persze csak ideig-óráig: a nehézvizet gyártó üzemet újjáépítették, és májustól működött is, mígnem 1943. november 16-án 140 amerikai bombázó szórta meg és pusztította el teljesen a Vemork erőművet, ami sok ember halálával is járt.
(Források: Imperial War Museum | National Geographic | Hydro | BBC)
