Mindenkinek az életében van olyan dal, amit teljesen véletlenszerű pillanatokban kezd el dúdolni teljesen magától, miközben istenigazából fogalma sincs, mi a dal címe, ki az előadója, és időben sem tudja elhelyezni. Nekem a ‘74-’75 az egyik ilyen dal, aminek a refrénje valószínűleg a síromig követni fog. Biztos vagyok benne, hogy az Y generációtól fölfelé minimum minden második magyar ember hallotta már ezt a számot, és abban is biztos vagyok, hogy 99%-uknak elképzelése sincs, hogy kik a felelősek ezért a végtelenül nosztalgikus, introspektív de közben azonnal megjegyezhető dalért. A zenekart úgy hívják, hogy The Connells, és azon kevés amerikai együttesek egyike, akik úgy lettek Európa-szerte népszerűek, hogy a saját hazájukban éppen csak egy szűk kör ismerte őket.
A zenekart a ‘80-as évek közepén alapította az észak-karolinai Raleigh-ben Mike és David Connell testvérpár két barátjukkal kiegészülve. A ’80-as évek amerikai könnyűzenéje ekkoriban érdekes időszakot élt, gyakorlatilag ebben az évtizedben kezdett igazán szerteágazó alműfajokra bomlani a rockzene (heavy metal, hard és glam rock, alternatív rock), a punk is új irányokba indult (new wave, posztpunk, hardcore), a hiphopnak szintén megjelentek új leágazásai (Miami bass, ghettotech, G-funk), és persze a klubzene első komolyabb jelei, mint a house, a techno vagy a discóval átitatott R&B.
Különösen az alt-rocknak volt izgalmas időszaka ez, hiszen ebből a zeneileg nehezen kategorizálható színtérből nőtte ki magát vagy vált kultikussá a Hüsker Dü, a Replacements, a Nine Inch Nails, a Pixies, a Sonic Youth vagy éppen az R.E.M. Utóbbi azért különösen fontos, mert azon kevés zenekarok közé tartoztak, akik az USA egyik déli államából jöttek (Georgia), hiszen a konzervatívabb, folk, blues és country által dominált környéken kevés rockzenekar tudott igazán nagy karriert befutni. Aki igen, azok is főleg az amerikai piacon, mint Lynyrd Skynyrd, a Black Crows, az Allman Brothers vagy a ZZ Top. Az R.E.M. mellett viszont ott volt még a nagyjából egy időben alakult Connells, akiket annak ellenére ehhez az alt-rock színtérhez soroltak, hogy jóval folkosabb volt a hangzásuk (sokat merítettek a kelta népzenéből is).
A Connellsre alapvetően a Byrds és a Beatles, illetve a későbbi angol új hullám (Smiths, Echo and the Bunnymen) hatott, a korai zenéik pedig kifejezetten népszerűek voltak a helyi egyetemi rádiókban, különösen a második nagylemezük idején, amelynek a producere az a Mitch Easter volt, aki a korai R.E.M.-lemezekért is felelt, és ma már őt mondják a Connells védjegyének is számító jangle pop gitárhangzás alapjainak lerakásáért. A zenekar első lemezét Elvis Costello adta ki Angliában, de a másodikat hiába ajánlgatták a nagy lemezkiadóknak, végül egy kisebb cégnél, a TVT Recordsnél kötöttek ki, amelynek a legsikeresebb kiadványai tévéműsorok főcímzenéit tartalmazó válogatáslemezek voltak.
Az egyetemi rádiós sikereket meglovagolva a Connells kitartó új album – új turné munkamódszerrel folytatta a karrierjét, 1990-ben még Walesbe is elutaztak, hogy azzal a Hugh Jonesszal rögzítsék a lemezüket, aki az egész brit új hullám egyik fontos stúdiósa és producere volt, és dolgozott a Simple Mindstól a Damneden át a Siouxsie and the Bansheesig mindenkivel. Ez a befektetés továbbra is csak apróbb egyetemi rádiós sikerekre volt elég, és egy pár évre le is álltak a zenéléssel. Ebben közrejátszott, hogy hosszú ideig háborúztak a kiadójukkal, ami nem akarta elengedni őket, és persze az is, hogy az évek alatt kimerültek a folyamatos turnézásban.
Végül 1993-ban jelent meg a Ring című, ötödik nagylemezük, de az együttes csalódott a fogadtatásban és a feloszlás szélére kerültek. Aztán váratlanul felbukkant Európában az album második kislemeze, a ‘74-’75, ami szabályosan letarolta a svéd, norvég, német és brit rádiókat és slágerlistákat, és gyakorlatilag a semmiből Európa-szerte ismert zenekart csinált a Connellsből. Biztos sokan emlékeznek a magyar kereskedelmi rádiózás sötét éveire, amikor ez a dal gyakorlatilag kirobbanthatatlan volt a Danubius Rádióból. Miközben eurodance vagy Bon-Bon ment a rotációban, rendre felbukkant ez a teljesen más hangulatú, lassú, vonósokkal megtámogatott ballada, amelynek még az is értette a legfontosabb sorát, aki maximum számolni tudott angolul, de beszélni nem igazán.
A ‘74-’75 európai sikere váratlanul ért mindenkit. 1993-ban már javában tarolt a grunge, így a kiadó tempósabb dalokat szeretett volna kislemeznek az albumról, azonban egy régi ismerősnek hála meggondolták magukat. Mark Pellington régi cimborája volt a zenekarnak, és amikor elküldték neki a demót, Pellington hamar visszajelzett, hogy hadd rendezzen videóklipet a ‘74-’75 című számnak. Pellington akkor már keresett kliprendező volt, és olyanokkal dolgozott korábban, mint a Pearl Jam, a Public Enemy, az R.E.M. vagy a U2, így kiadó annyira belelkesedett, hogy végül odareptették a rendezőt Raleigh-be.
Pellington az egyik helyi középiskola 1975-ös végzős diákjaira építette a videót, amelyben az egykori diákok tablófotói után megmutatták, hogy az illető hogyan néz ki közel 20 évvel később. A koncepció maga nem volt úttörő, mégis remekül működött a dal azzal, ahogy a kopott, fekete-fehér tablófotók után vágják két évtizeddel későbbi másukat színesben, mozgóképen. Mike Connell később el is árulta, hogy eredetileg a dalban a számok nem konkrét éveket jeleznek, hanem csak az idő múlását és a döntések következményét szerette volna azzal a nem túl bonyolult költői képpel illusztrálni, hogy ha 74-ről 75-re jutunk, már nem mehetünk vissza 74-ig. Connell később azt is elmondta, hogy gyűlölt dalszövegeket írni, és az egész folyamatot foghúzáshoz hasonlította. Az elején vonakodott Pellington ötletétől, hogy a klip teljesen átértelmezze a szöveget, de ez végül annyira bejött, hogy később megköszönte neki. 2015-ben egyébként újraforgatták a videóklipet ugyanazokkal a szereplőkkel.
Persze ekkor még Pellington sem tudhatta, hogy ennyire bejön majd minden. Az EMI stuttgarti leányvállalatának egy embere hallotta a Ringet, és megkereste a zenekar kiadóját, hogy hadd adják ki a lemezt Németországban is. Végül 1995-ben, két évvel az amerikai megjelenés után, az 1996-os Weird Food and Devastation albumuk írásakor jelent meg az újrakiadás Németországban, és a ‘74-’75 utána letarolta Európát. Összesen tizenegy európai ország slágerlistájának top10-ébe került be a dal, Svédországban és Norvégiában az első helyig jutott.
Mike Connell ezt a dalt egyébként egy reggeli gyakorolgatás közben írta 1991 környékén, és a 74-es és 75-ös számot is csak azért találta ki a refrénhez, mert a szavak angol kiejtése szépen illett az éppen kitalált dallamvezetéshez. „Igazából ez csak még egy dal az elrontott párkapcsolatokról” – mesélte Mike később, aki elmondta, hogy több hétbe telt, mire a dal rendesen formát öltött, de a szöveggel az utolsó pillanatig szenvedett. A dal sikere azért különösen szép a zenekar történetében, mert ebben is érezni némileg a kelta népzenei hatást, ami annyira jellemző a Connellsre. Nem véletlenül, mert ugyan hivatalos adatot nem találtam arról, hogy ír felmenőkkel rendelkeznének a testvérek, az biztos, hogy a Connell egy ősi, ír-kelta eredetű családnév, szóval valószínűleg kicsit a vérükben is van ennek a zenének a hagyatéka.
A váratlan sikernek köszönhetően a Connells szétkoncertezte magát Európában, és volt olyan időszak, amikor tényleg rocksztárnak érezhették magukat az óceán másik oldalán. Azonban a siker pont annyira késve jött, hogy a hatodik nagylemezükre már épp szakítani akartak azzal a hangzással, ami jellemző volt rájuk addig. Ez az album nem is váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és a zenekar nem tudta meglovagolni az európai sikert. Kihoztak még utána két lemezt, de 2001-ben az addig hozzájuk éveken át ragaszkodó TVT Records dobta őket, a zenekartagok pedig szétszéledtek. Az utolsó megjelent zenéjük egészen bizarr módon egy nagyon fura Cypress Hill-feldolgozás.
Ezután hosszú évekig csak jótékonysági és kisebb helyi fellépésekre álltak össze, a tagok nagy része civil szakmát választott. Hivatalosan ugyan sosem oszlottak fel, de a testvérek közül Mike munkaügyi jogász lett, David pedig elismert festő. Ugyan a zenekar alapító-dobosa, John Schultz már 1985-ben otthagyta a zenekart, később filmrendezőként lett valamennyire ismert. Első filmjét, A nagy turnét (Bandwagon) a zenekarral töltött ideje ihlette, később aztán B-kategóriás családi vagy romantikus vígjátékokat csinált, mint az Ufók a padláson, az Őrjítő szerelem vagy a Féktelen balfékek. Ezeknek a filmeknek a nagy részében kisebb-nagyobb szerepekben rendre felbukkan a Connells énekes-gitárosa, Doug McMillan is.
Aztán a 2010-es évekre megint aktivizálták magukat: a zenekar katalógusát megszerezte egy független kiadó a TVT-től, így mindenhol elérhetővé vált az életművük. Később pár új dalt is rögzítettek, majd az utolsó lemezük 20. évfordulóján kiadták a Steadman's Wake című új albumukat, rajta pár dallal a 20 évvel korábbi lemezről kicsit áthangszerelve. A zenekar azóta is fellép hébe-hóba, és hivatalosan még mindig aktívak, ráadásul a négy alapítóból hárman (a Connell testvérek és Doug McMillan énekes-gitáros) máig tagjai a zenekarnak. Sokszor megkérdezik tőlük a mai napig, hogy miért tudott ez az egy dal ilyen sikereket elérni Európában, miközben Amerikában alig-alig ismerik őket, de a Connell testvérek mindig csak annyit mondanak erre, hogy fogalmuk sincs, mindenesetre máig nagyon szerencsésnek érzik magukat miatta. Ezt viszonylag kevesen vallják be az egyslágeres előadók közül.
Források: The New Wave Music Podcast, Ticketmaster Discover, Songwriting Magazine, Los Angeles Times
