A pesti luxuskurtizán, akinek a lába előtt hevert az arisztokrácia, ő mégis egy pocsék író miatt lőtte át a tüdejét
„Megöltem magamat!” – idézi a Budapesti Hírlap 1894. március 13-i száma Pilisy Róza fővárosi háztulajdonost. A cikk érdekes asszonyként írja le őt, „a kit jól ismernek a budapesti viveur-világban” és amint a tudósításból kiderül, Magyar utcai otthonában öngyilkosságot kísérelt meg és halálos sebesülést ejtett magán. „Egész nap idegesnek és szomorúnak látszott, hét órakor este egy látogatójával beszélgetett közömbös dolgokról, midőn hirtelen félbeszakította a beszélgetést, átment a szomszédos szobába és az íróasztalon fekvő revolverrel keresztüllőtte magát.” A pisztoly elsütése után azonban állva maradt a lap beszámolója szerint, a vendégéhez sietett és ahogy arról már az imént szó esett, közölte vele, hogy meggyilkolta magát. Csakhogy, amint a szavai is bizonyították, végül életben maradt.
Az esethez riasztott orvos konstatálta, hogy a baloldali második borda alatt hatolt a testébe a lövedék, átfúrta a tüdőt és megakadt a lapocka alatt. Pilisy Róza egész éjjel eszméleténél volt, ám a kívánságára papot hívtak hozzá, aki feladta neki az utolsó kenetet.
„Állapota nagyon súlyos, orvosai azonban bíznak benne, hogy megmenthetik életét. Tette okául szerelmi bánatot emlegetnek. Rendezett viszonyok között élt, újonnan és nagy kényelemmel berendezett háromemeletes házában lakott, melynek szalonjában szívesen látta a jókedvű és elmés embereket. Az irodalmat különösen kedvelte, sőt maga is megpróbálkozott e téren” – zárul a híradás. De ki volt ez a „viveur-világban” jól ismert alak és ki lehetett a titokzatos látogató? Miféle eseményeknek adott otthont a hatalmas, Magyar utcai ingatlana és vajon tényleg ő húzta-e meg azon a végzetes estén a ravaszt?
Senki sem tudta, kicsoda voltaképp
Krúdy Gyula szerint a Schumayer Rozália néven, Pilisen anyakönyvbe vett lánygyermek „atyját ama hetyke dragonyostisztek között kellett volna keresni, akik a múlt században, az elnyomatás éveiben a császár hatalmát jelentették Pest megyében”. Az író azt feltételezi, a szóban forgó udvarló gróf Stádion főhadnagy, a birodalom miniszterelnökének fia lehetett, aki könnyű szívvel fordított hátat a családnak, amikor új állomáshelyre vezényelték. A megesett anya pedig világgá bujdosott a szégyen miatt, úgyhogy a kislányt a nagyapja nevelte a pilisi Schumayer-kúrián.
Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című, 1905-ben megjelent kötetében azt írta, Schumayer Ignácz 1848–49-es honvédszázados és Láng Borbála lányaként született. Völgyi Réka levéltáros Pilisy Róza halotti anyakönyvi bejegyzése alapján pontosította az adatokat. Eszerint Schumayer Ignác és Langfolder Róza voltak a szülők, vagyis a kis Róza származásával kapcsolatban mindkét kortársa tévedett.
Arról sem tudunk sok biztosat, hogy Pilist mikor hagyta maga mögött és mikor indult a főváros felé. Az Ujság 1931. július 19-én megjelent, Pletykálkodás című cikke úgy fogalmaz: „Senki sem tudta, kicsoda voltaképpen, honnan bukkant fel, egyszerre csak itt volt Budapesten, az érdeklődés, a csodálat központjában, egyik napról a másikra ő lett a legirigyeltebb, neki voltak a legszebb toilettjei, fogatai, milliókat érő ékszerei és állandóan olyan választékos vendégsereg az asztalánál, melynek tagjai Rudolf trónörökös baráti köréből kerültek ki.”
Krúdy szerint 16 éves volt, amikor elszöktette a nagyapai házból egy katonatiszt. „Ezekben az években a Szervita téri virágüzletben egy barna, csillagszemű, nagyon finom arcú új kiszolgálóleány kezdi tűzdelni a virágokat a gavallérok kabátjainak gomblyukába” – folytatja az író. A kor divatja szerint minden valamirevaló úriember virágot viselt a felhajtóján, és Podmaniczky Frigyest, Károlyi István grófot, Szemere Miklóst, Batthyány Elemért, valamint gróf Apponyi Albertet is Róza kisasszony rajongói között említi a szöveg. Utóbbi Lourdes-ba is elvitte, elsősorban a vallásos lelkület elsajátításában igyekezett őt segíteni, emellett egy földszinti lakást bérelt neki, és a főváros „legjobb francia és német nyelvmestereit”, valamint egyetemi tanárait bízva meg az oktatásával. Arra pedig angol társalkodónő vigyázott, hogy
„komolyabb következményei ne legyenek az éjjeli zenéknek, amelyeket Gullner alispán vezetésével a pestmegyei gavallérok a rejtélyes kisasszony ablakai alatt rendeznek.”
A rejtélyes kisasszonyt Ambrus Zoltán kaméliás hölgynek nevezte, a Nemzeti Kaszinóban „geniális teremtményként” hivatkoztak rá az urak, Batthyány Elemér Madame Rose-nak hívta, Albert brit trónörökös pedig Pest rózsájának mondta a legenda szerint. Mérget azért ne vegyünk ez utóbbira, az viszont kétségtelen, hogy Schumayer Róza nevét egyre többet emlegették a Kommerné vezette Újvilág utcai Arany Sasban, ahol nem adtak kosztot akárkinek. Maga Krúdy pedig azzal a metaforával fejezte ki a hölgy kiteljesedését, hogy a bábból pillangó lett.
Vénusz leghatalmasabb követségének vendégei
Méghozzá éjszakai pillangó. Mert bár a kortársak erre legfeljebb csak utalgatnak szemérmesen, Madame Rose luxusbordélyt működtetett a Magyar utca 20. alatt. A Károlyi kertet a Múzeum körút felől keretező házsor máig őrzi a középkori városfal romjait, ez a rész a település széle volt tehát hosszú ideig, és feltételezhetően régtől fogva működtek bordélyok errefelé. A 19. század első harmadától viszont nagy presztízsű építkezések indultak az egykori fal túloldalán: a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház, a Királyi József Műegyetem után az 1860-as évektől a Múzeum mögötti negyedben főúri paloták készültek egymás után. 1865-től ráadásul itt ülésezett a magyar parlament (a mai Olasz Kultúrintézetben), szóval a Magyar utca addigra kétségkívül a belváros része lett.
Schumayer Róza 1892-ben, 17 ezer forintért vásárolta meg a Bendik család Károlyi kertre néző földszintes ingatlanát, és még abban az évben kétemeletes bérházra kapott építési engedélyt. A háza el is készült rövidesen, Illés Gyula tervei szerint. Róza neve az 1896-tól 1907-ig kiadott címjegyzékekben bukkan fel a Magyar utca 20. lakójaként.
Az általa vitt műintézmény, ami híresebb volt a 29. szám alatti Maison Fridánál is, az első emeleti, balkonokkal büszkélkedő lakásban működött, a többi lakást pedig bérlőknek adta ki.
Krúdy „Vénusz leghatalmasabb követségének” tartotta a Magyar utcai házat, ahol külföldi politikusok, kormányzók és magas rangú katonák egyaránt ott hagyták a névjegyüket. Sőt, inkognitóban Pesten járó uralkodók is, akiket a melléjük beosztott „Nachtmeisterek” kalauzoltak Róza karjai közé. Megfordult a Magyar utcában Krúdy szerint a perzsa sah és Obrenovics Milán, szerb exfejedelem, sőt, a legenda szerint egy kávéra maga Ferenc József is felugrott. Bár ebben a nagyotmondás terén máskor jól teljesítő Krúdy Gyula is erősen kételkedett.
Akárhogy is, egyes politikusok itt tartották a parlamenti beszédeik főpróbáját, azonban nemcsak a neves vendégeiről, hanem az igényes berendezéséről is nevezetes volt a ház.
Az a Thék Endre faragta a bútorait, aki az Operaháztól, a budai királyi palotától és a Parlamenttől is kapott megrendeléseket, vagyis ugyanaz készítette az itteni híres, baldachinos ágyat, aki a miniszterelnök íróasztalát.
„Gyönyörű szép lakása volt. Azt hiszem, egymásba nyíló négy szoba volt, rengeteg értékes, márkás festménye volt, emlékszem rá, nagyon érdekelt a hálószobája. Azt is megmutatta. Volt egy hatalmas baldachinos francia ágya. Gondoltam még akkor: nahát, ez a nagy nő belefekszik ebbe a francia széles ágyba (nevet) a tetején tükör volt, az ágynak, négy oldalán függönyök... nagyon érdekes” – emlékezett egy 1960-ban adott interjúban Krúdy Ilona nevű húga, aki tizenévesen, fivére társaságában járt Rózánál.
A romantikus delhölgy és a Mesterek Mestere
„Saját otthona volt, ahol vendégeit mindig fehér ruhában, Blahánés kedvvel, pezsgő, franciás szellemességgel, alázatosan várta a lépcső följáratánál. Urnő volt és rabnő egyszerre. A szerelem rabnője, királyok urnője – amint a régi iskola szerint mondták” – ezt pedig Krúdy írta. Völgyi Réka úgy fogalmaz, amiatt érdemes kritikával kezelni a leírásait, mert a valóság ezekben gyakran az író képzeletével keveredik. A Budapesti Levéltári Mozaikok oldalán megjelent tanulmányban az áll: Róza életéről kevés első kézből származó információ áll rendelkezésünkre, úgyhogy forrásként az önéletrajzi ihletésű regényei mellett, ha készpénznek nem is vehetjük a szavait, leginkább mégiscsak a nő életét megörökítő Krúdyhoz fordulhatunk.
1896-ban ismerkedtek meg, ekkor Krúdy mindössze 20 éves volt, Róza már 40. Egy barátja vacsorameghívása révén kötött ki Rózánál az író. „Krúdy Gyula néhány alkalommal írt irodalmi hölgyismerőséről, Pilisy Rózáról – mondta a Telexnek Fráter Zoltán irodalomtörténész, író, aki monográfiát és színművet is jegyez Krúdyról. – A hölgy 1915 decemberében, fellelkesülve Krúdy egyik tárcájától, levélben sürgeti, hogy az író mielőbb látogassa meg. Nagyrabecsülése, sőt rajongása bizonyítékaként csak azért lenne kedve meghalni, hogy a »Mesterek-Mestere« írja róla a nekrológot.” Krúdy, aki addigra maga is vendége, bennfentese volt Róza belvárosi szalonjának, már ezt megelőzően meglátta a kalandos-fanyar témát a „romantikus delhölgy” történetében.
„A minden értelemben támogatásra szoruló ifjú költők, írók segélyezése mellett Róza asszony ugyanis a világ minden tájáról a Magyar utcába látogató külföldi államférfiak diplomáciai érzékenységgel megvalósított, minden igényt kielégítő rendszeres fogadásában ismerte fel élete feladatát – folytatta Fráter Zoltán. – Személyes élményei hatására Krúdy nem túl terjedelmes kisregényt, de mégiscsak egy egész, valós alapokon nyugvó igaz mesét szentel a Róza irányítása alatt álló barátságos ház eseményeinek Velszi herceg címmel.”
Hatpekár
Buzinkay Géza sajtótörténész kutatásai szerint nem bizonyítható, hogy Madame Rose tényleg találkozott Edward walesi herceggel. Igaz, Róza számára a magas rangú, befolyásos vendégeinél fontosabb volt, hogy a nyilvánosház klasszikusnak nevezhető funkciója mellett a Magyar utcában irodalmi szalont is működtetett.
A legnagyobb szerelme is az írók közül került ki. Úgy hívták, Pekár Gyula, és bár kétségtelenül atletikus volt a termete és kackiás a bajusza, a pályatársai nem voltak meggyőződve az írói kvalitásairól. Ady azt írta róla: „az ember kénytelen Herczeg Ferencet írónak elfogadni csak azért, mert Pekár Gyula is van.” Gábor Andor Pekár kapcsán azt fejtette ki, hogy „ebben a gyalázatos irodalomban a szándék egyáltalán nem fontos. A szándék lehet nemzeti, ugye maga mindig szép nemzetit akart írni, ugye? De azért az írás mégsem írás, hanem ízé. Nemzeti ízé.” Karinthy Frigyes pedig egyszerűen a hatpekár kifejezést használta a hatökör helyett. Pekár Gyula nem volt tehát népszerű a pályatársak között, persze ki tudja már, nem az irigység miatt mártották-e epébe a tollukat.
Azon a kis híján végzetes, márciusi estén, 1894-ben Pekár Gyula volt a Magyar utca 20. vendége. Madame Rose miatta ragadta tehát meg a revolverét, bár egyáltalán nem biztos, hogy a nő húzta meg a ravaszt. „A kiérkező sebészorvos nem hajlandó aláírni a jegyzőkönyvet, hogy öngyilkosság történt, hiszen a seb környékén lőpormaradvány nem található. A lövést így az »öngyilkos« önmaga nem adhatta le. Csakis távolabbról, egy idegen személy. Róza, aki végig öntudatánál marad, úrinő, ragaszkodik az öngyilkossághoz” – írja az esetről Lipp Tamás.
A férfiasan kezelt toll és a megnyugtató betűk
Ennél jobban talán csak ahhoz ragaszkodott, hogy egyszer ő is író lehet. „Mit nekem királyok barátsága, ékszer, pénz, palota, vagyon, én író szeretnék lenni” – idézi őt az Ujság. Azt pedig Szinnyei Józseftől tudjuk, hogy először verseket írt, amikről önkritikusan azt jegyezte meg, hogy nem az igaziak. Később Klarisz és Gentry asszony álnéven tárcákat publikált. Azt nem tudjuk pontosan, mikor lett Schumayer Rózából Pilisy. Hivatalosan nem változtatta meg ugyanis a nevét, hiszen az összes hivatalos iratban és cím- és lakásjegyzékben Schumayer Róza néven bukkan fel és ír alá.
Az első, Pity-Palaty! Című novelláskötete viszont már a felvett neve alatt jelent meg, 1887-ben. Ennek az előszavában leszögezi: „Nem lépek nagy igényekkel az olvasó elé, s hogy idejéből részt kérek, annak oka, mert van egy s más elmondani valóm s nem szeretném, ha beszédemet valaki a társadalom ellen emelt vádnak tekintené. A ki él, annak joga van az életet leirni, mert a betük nem csak ölnek, de meg is nyugtatnak.” És figyelmeztet a következőre is: „Az irónak nem lehet egyedüli czélja az, hogy nagy gyermekek számára mondjon el egy puszta mesét. Ne fogjon az tollat kezébe, ki az emberiség általános érdekeiért nem száll sikra, a ki csak azért ir, hogy irjon.”
A Pity-Palaty! után jelent meg a Csillagok: regény az életből (1893), a Réz István és egyéb elbeszélések (1896) és a A három kadét (1899).
A Magyar Hírlap kritikusa azt írta a Csillagokról: „Általán az egész kötet olyan dilettáns munkája, akit egyszer-egyszer szívesebben olvasunk, mint némely czéhbeli irót.” A Pesti Hírlap pedig a Réz István megjelenésekor jegyezte meg: „Pilisy Róza nevével már ismételten találkoztunk a könyvpiacon, és mindegyik könyve érdemes volt az elolvasásra. Különös írói egyéniség nyilatkozik meg elbeszéléseiben és a női írók közt kevés van, aki oly erőteljesen, hogy úgy mondjuk, férfiasan kezeli a tollat. Modern realisták hatása észlelhető… Réz István és egyéb elbeszélések c. legújabb kötetében is; nem frivol, de emancipálta magát az Írónőknél oly gyakran jelentkező édeskés, émelyítő iránytól.”
Pilisy Róza nem volt jelentős novellaíró, de pontos megfigyelő igen. Jó tárcanovellákat írt, melyekben önmagát rajzolta folyamatosan – értékelte Kovács József László.
Regényhős módjára élt és szeretett
Visszatérően attól félnek a novellahősei, hogy öreg korukra lecsúsznak anyagilag, és bánatukban a Dunába vetik magukat. 1890 és 1931 között Pilisy Róza tíz alkalommal készített végrendeletet. Az egyikben az áll, hogy pilisi házát a városra hagyományozza, a benne lévő bútoroknak és a szőlőnek viszont az eladásáról rendelkezik. Azt kéri továbbá: a házban rendezzenek be egy imaszobát, a másik három helyiségben pedig nyissanak szállást „átutazó legények számára”. Aztán a terv változott. Pár hónappal a halála előtt Róza örökbe fogadta ugyanis az akkor 40 éves Kreutzer Ferenc Kázmért, akire komolyabb összeget, több nagy értékű ékszert és berendezési tárgyat hagyott.
Addigra Róza már rég visszavonult a nyilvánosságtól, már az I. világháború előtt megtette ezt. Az Ujság értesülése szerint maláriája volt, Krúdy anekdotája pedig úgy szól, amikor Róza már nagybeteg volt, az orvosa egy kötőtűvel szúrta át a szívét. Egyik sem igaz: Róza halálának okaként gyomorrákot tüntet fel a halotti anyakönyv.
„Gyönyörű regény maradt utána, lezárult életévek. Egy soha vissza nem térő, patetikus, szerelmes, művelt korszaka Magyarországnak, amikor a férfiregényhősök mellett a nők is igyekeztek regényhősnők módjára élni, szeretni, meghalni. Senki se bánhatta meg, hogy ismerte” – így fejezte be a nekrológját Krúdy. Róza kívánsága teljesült tehát. A Mesterek Mestere temette el őt A Reggel hasábjain.
