Az 50-es évek végén, amikor a tradicionális budapesti klubok mellett a gazdag ipari és a bányászvárosok csapatai adták a hazai foci élvonalának színe-javát, akkor emelkedett fel először a komlói labdarúgás is. A Komlói Bányász SK 1957 nyarán jutott fel az NB I.-be.
„Ha titokban reménykedtünk is, ki hitte volna, hogy ez a szürke nevekből álló csapat megelőzve Sztálinvárost, Győrt, az NB I-be jut… A szív, a lelkesedés diadala volt. A csapat, a szurkolók szerető támogatásával együtt nőtt a várossal; ahogy az egykori faluból város lett, úgy erősödött és vált képessé mind nagyobb feladatok megoldására”
– számolt be a klub sikeréről a Dunántúli Napló 1957-ben. Baranya és Komárom megyének is volt akkor már egy-egy csapata (a Tatabánya és a Dorog) az akkor 14 csapatos élvonalban, a Salgótarján és a Diósgyőr is ott volt a ligában a nagy iparvárosok képviseletében.
1957. szeptember 1-je duplán számított nagy ünnepnek Komlón. A hagyományosan szeptember első vasárnapján megtartott bányásznapon játszotta az első hazai NB I.-es meccsét a Komlói Bányász. Természetesen úgy irányították a sorsolást, hogy hazai pályán játszhassanak, és ha a legnépszerűbb magyar csapatot, a Ferencvárost nem is, az Újpesti Dózsát vendégül láthatták az ünnepélyes stadionavatón. A kökönyösi városrészben akkor adták át a tízezer nézőt befogadó, domboldalba épített új stadiont. (Ma is erdő szegélyezi a létesítményt, olykor a vadak is tesznek egy kört a pályán.)
A meccs előtt az akkori ipari miniszter, Czottner Sándor is beszédet mondott egy rögtönzött légi bemutató után. „1955–56-ban Komló részére 272 millió forint beruházást tett lehetővé népi demokráciánk. E beruházások eredményeképpen a szegényes bányaviskók helyett itt az ország déli részén új szocialista bányaváros létesült” – mondta.
Czottner azt is kifejtette, hogy az első ötéves tervben több mint négymilliárd forintot biztosított a kormány a szénbányák fejlesztésére.
Ebből csak a komlói tröszt 1,275 milliárdot kapott, a munkavédelmi, egészségügyi, szociális és kulturális célokra 230 millió forintot fordítottak.
Na de vissza a focihoz! Az újonc Komló az első fordulóban a Népstadionban, a Ferencváros ellen debütált, és kikapott ugyan 3:1-re, de a tudósítások szerint jó benyomást keltett. A Göröccsel és Várhidivel felálló Újpesttel szemben pedig 1:1-re végzett, így megszületett a csapat első pontja is. Az edzőjük a Brassón született Bodola Gyula volt, aki a magyar mellett játszott a román válogatottban is.
A stadion átadásával egyidőben négy, a szocialista-realista időszaknak megfelelő, alumíniumból öntött szobor is beköltözött a pálya négy sarkába. Monumentálisat akartak, nem bízták a véletlenre, ezért az időszak legnevesebb alkotóit bízták meg a munkával.
A futballistát Ungvári Lajos alkotta meg, a teniszező lányt Kocsis András, a kalapácsvető és a gerelyvető Kerényi Jenő, valamint Jálics Ernő munkája. (Ma már a gerelyhajítás az elfogadott alak, de akkoriban még a gerelyt is vetették.) Mind a négy szobor ott áll ma is az ütött-kopott stadionban, és igen sok mindent láthattak az elmúlt hetven évben.
Kerényi neve sokaknak ismerős lehet, mert ő formázta az M1 és M7-es autópálya közös kivezető szakaszán álló Osztapenko-szobrot is. Kerényi 1955-ben Kossuth-díjat kapott, a kitüntetéssel egyidőben teljesítette a felkérést. A munkásságáról megemlítik még, hogy 1958-ban a brüsszeli világkiállításon Somogyi Józseffel együtt készített Táncoló című szobrával Grand Prix díjat nyert.
Ungvári 1953-ban kapta meg a Kossuth-díjat, ő nemcsak Komlónak adott egy labdarúgószobrot, hanem Dunaújvárosban megtekinthető a szobor ikertestvére is, azt pár évvel később formázta.
Kocsis is Kossuth-díjas 1953-ból: a szovjet repülősök emlékművét ő készítette el a háború után, amit 1956-ban, a forradalomban leromboltak. A Mechwart téren ma is megtekinthető a Mechwart Andrásról készített alkotása.
A Művészet című folyóirat 1963-ban nem győzte méltatni ezeket a szobrokat:
„Nem célunk minden munka számbavétele, ám a kökönyösi Sporttelep alumíniumszobrainál időznünk kell. A pálya négy sarkán álló egyalakos kompozíciók a budapesti Népstadion csoportjainak szellemét idézik. Ungvári Lajos futballistájának groteszk naturalizmusát kissé oldja Kocsis András derűs teniszező lánya, Jálics Ernő gerelyvetője szép íveivel, sikló felületeivel ismét egy lépést jelent, de feltétlen megállásra csak Kerényi Jenő kalapácsvetője késztet.
A kék égre rajzolódó figura nem az aktivitás pillanatában, hanem a készülődés feszített nyugalmában magasodik előttünk,
mint Michelangelo Dávidjának egy késői leszármazottja. Feje humánus szépséggel telített, a test őrzi a sportoló frissességét; az alak egésze a magabiztos értelem és energia harmóniáját a nemes plasztikai eszközökkel fejezi ki.”
A Komló az 1957-es szezon végén nem tudott megkapaszkodni az élvonalban, 1963-ban viszont visszajutott, és az akkori őszi, az átszervezés miatt teljes értékűnek tekinthető bajnokságban a negyedik helyen végzett, egy ponttal lemaradva a Győr mögött.
A ’64-es, tavaszi–őszi rendszerű bajnokságban a 12. helyen még éppen meg tudott kapaszkodni az első osztályban, de 1965-ben kiesett, utána oda-vissza liftezett egy ideig a két osztály között, és végül 1970-ben a klub elérte a legnagyobb sikerét: bejutott a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjébe. Ott az Újpesttől 3:2-es vereséget szenvedett ugyan, de a csapat így is kiléphetett a nemzetközi porondra, mert az Újpest abban az évben megnyerte a bajnokságot is. A komlói stadionban ekkor vendégeskedett a Crvena Zvezda, és magabiztosan 7:2-re győzött, a visszavágón azonban a magyar csapat 2:1-es sikert ért el Belgrádban.
A Komló aztán 1973-ban újra kiesett, és utána többet már nem is jutott fel – pillanatnyilag a megyei első osztály középmezőnyében foglal helyet –, a kézilabda viszont még sokáig élvonalbeli maradt, most is az.
A szobrok a mai napig hűen őrzik egy korszak jól körülírható felfogását, stílusát, és még most is van bennük valami megkapó – vonzzák a tekintetünket a finoman kimunkált részletek –, noha az idő mellett az ember is pusztította. A gerely már hiányzik a gerelyvető kezéből, és a teniszező lány teniszütője is rég eltűnt, a kalapácsnak pedig már csak a golyója van meg.
