A londoni hidakról, sok embernek jó eséllyel a neogótikus tornyokkal felcicomázott, felnyitható Tower Bridge jut eszébe, de ha véletlenül nem, akkor tutira a Cityt és Southwarkot összekötő London Bridge. Tudják, a híres London Bridge is falling down kezdetű angol gyerekdalban is feltűnő híd, aminek kulturális jelentősége akkora, hogy II. Erzsébet királynő magántitkárának is úgy kellett értesítenie kódnyelven a miniszterelnököt az uralkodó haláláról, hogy „London Bridge is down”. Mindez érthető is, mert a híd a 13. század eleje óta ott van a Temze fölött – igaz, a mostani már a harmadik változata.
Az első verzió több mint 600 évig húzta, 1831-ben rombolták le, amikor kész lett az akkor már évtizedek óta tervezgetett és épített utódja. A jelenlegi London Bridge-et pedig 1973-ban adták át, miután a második hídról kiderült, hogy hiába vészelt át két világháborút is, a modern járműforgalommal nem tud megbirkózni, és a korszerűsítés is túl macerás lenne. A híd viszont nem lett az enyészeté – az angolok úgy döntöttek, hogy eladják, egy amerikai üzletember pedig le is csapott rá, aztán újraépítette az arizonai sivatag kellős közepén, ahol azóta is áll.
Na, de hogy jutottunk el idáig? Az egész a 19. század közepén kezdődött, amikor a London Bridge az angol főváros legforgalmasabb helye volt, emiatt ki is szélesítették, és a következő években kiderült, hogy a híd vészes tempóban süllyed. A rengeteg áthaladó gyalogos és főleg autós miatt 1924-re a keleti oldala már durván 9 centivel volt mélyebben a nyugatinál. Így az a döntés született, hogy le kell cserélni, amin el is kezdtek dolgozni. Egy londoni tanácsos, Ivan Luckin eközben állt elő azzal, hogy sima rombolás helyett inkább adják el a régi hidat az amerikaiaknak.
Luckin később a Watford Observernek azt mondta, eleinte mindenki azt gondolta, hogy megőrült, és miután a kollégáin átverte az ötletet, nem is tűnt úgy, hogy lesz belőle bármi. Érdeklődés ugyan volt a hídra, de konkrét ajánlat még pár héttel a határidő lejárta előtt sem érkezett, úgyhogy Luckin fogta magát, és személyesen ment ki Amerikába. Ahol egy sajtótájékoztatón olyan meggyőzően érvelt amellett, hogy a második London Bridge is magában hordozza több ezer év történelmi örökségét, hogy a hídnak hamarosan lett is vevője Robert McCulloch személyében.
Ő ekkoriban elég sikeres vállalkozó volt az Egyesült Államokban – az első cégét egymillió dollárért adta el a negyvenes évek elején, aztán mindenféle dolgokat gyártott a repülőgép-hajtóművektől az elektromos szerszámokig. Utóbbiban elég jó is volt, különösen a láncfűrészei voltak népszerűek a negyvenes évek végén, a McCulloch márkaként ma is létezik ezen a piacon, a céget a Husqvarna vásárolta fel még 2008-ban. Az üzletember az olajiparban is érdekelt volt, és nem mellesleg 1963-ban alapított egy várost Arizonában Lake Havasu City néven.
McCulloch elég extravagáns személyiség volt, és ezt nem is titkolta. Egy újságírónak egyszer azt mondta, a sikerét a nőknek és a piának köszönheti. Így máris érthető, hogy miért pont ő csapott le a London Bridge-re, de az is vastagon benne volt ebben, hogy Lake Havasu Cityből nagyon szeretett volna turistaparadicsomot csinálni. Oda is reptetett egy csomó embert ingyen a saját légitársaságával, de a város híján volt bármi olyan látványosságnak, ami miatt az emberek maguktól is odalátogattak volna. A London Bridge-nél jobb attrakciót pedig nehezen talált volna.
McCulloch végül durván 2,5 millió dollárt fizetett a hídért, amit aztán darabokra szedve átszállított Lake Havasu Citybe, ahol szépen ráépítették egy már álló híd alapjaira. Ja, és hogy a hídnak legyen is értelme, ástak alá egy csatornát, ezzel szigetté alakítva a Havasu-tó (pontosabban víztározó, mert amúgy ez is csak a Coloradóra épített Parker-gát miatt létezik) egyik félszigetét. Azt, hogy a London Bridge-et így rakták be az arizonai sivatagba, még McCulloch is röhejesnek nevezte, és végül rengeteg pénzt és időt emésztett fel a projekt.
Már csak azért is, mert a szállítás és az építkezés után McCulloch az 1971-es átadót sem aprózta el: ejtőernyősökkel, tűzijátékkal, rezesbandával, hőlégballonokkal és grandiózus vacsorával ünnepelt.
Utóbbin a menü természetesen megegyezett azzal, amit IV. Vilmosnak is felszolgáltak, amikor 1831-ben, még az eredeti helyén átadták a hidat. Az egész viszont így is megérte: Lake Havasu Cityre sikerült felhívni a figyelmet, 1974-ben kétmillióan látogattak oda a híd miatt, és McCulloch minden ráköltött pénzét visszaszerezte belőle.
Ő maga végül nem sokáig élvezhette mindezt, mert 1977-ben meghalt, de a híd még ma is ott van, a rajta átvezető sugárút pedig máig McCulloch nevét viseli. És így még most is lehet mondani, hogy Arizona állam legnagyobb turistalátványossága a Grand Canyon, de a dobogón ott van mögötte a London Bridge is.
Felhasznált források: Arizona Highways, History
