William Ewart Gladstone négyszer volt Nagy-Britannia miniszterelnöke, de a politika mellett volt ideje hobbijának, a favágásnak is hódolnia, a kortársak szerint egy tölgy sem volt biztonságban, ha a közelben járt. De más is érdekelte, például a klasszika-filológia, amivel egyetemi évei alatt foglalkozott behatóbban. Már ellenzéki képviselő volt, amikor megjelent háromkötetes, Tanulmányok Himéroszról és koráról cím szösszenete, amiben azt meglepő kijelentést tette, hogy az ókori görögök színvakok voltak. Az elsőre furcsa állítást a 19. század közepén forradalminak számító elemző módszerrel támasztotta alá: megszámolta, hogy a homéroszi eposzokban milyen színek nevei hányszor fordulnak elő. A feketét 200-szor említi a szöveg, a fehéret 100 alkalommal, 15-ször van megnevezve a vörös, tízszer a sárga és a zöld, a kék viszont egyáltalán nem szerepel. Gladstone következtetése az volt, hogy „a színérzékelés szerve és képessége még csak részlegesen alakult ki a görögöknél az archaikus korban”.
Elsőre meglepőnek hangzik, de akkoriban nem sokan vonták kétségbe a dolgot, főleg azért, mert nem csak arról van szó, hogy Homérosz és kortársai egyáltalán nem utalnak a kék színre, de bizonyos kifejezéseket a kék dolgok jellemzésére használtak, amitől csak még érthetetlenebb lett a helyzet. A tenger jelzője például többnyire a Devecseri által borszínűnek fordított οἶνοψ πόντος, szó szerint valami olyasmit jelent, hogy borarcú és az eposzokban a tengeren kívül az ökrökkel kapcsolatban fordul elő, amik a Milka csokoládé megjelenése előtt semmiképpen sem voltak kékséggel vádolhatók. A filológusok arra is rámutattak, hogy ez a borszínű jelző mindig a háborgó tengerre vonatkozik, tehát sokkal inkább fejezhet ki egy állapotot, mint egy konkrét színt.
Glaukosz az ég és zöld a fű
Homérosznál két további, a kék színnel kapcsolatos szó is előkerül, a küaneosz (κυάνεος) és a glaukosz (γλαυκός), az előbbi a sötétkék (ebből jön a ciánkék elnevezés), az utóbbi a világos. A gond csak az, hogy a szövegekben küaneosz Zeusz szemöldöke, a delfin bőre, a gyászolók ruhája és a föld is, szóval a kék helyett sokkal inkább jelenthet ez egyfajta sötétet. A galukosz pedig inkább világosat, fénylőt jelent, például Athéné szemét jellemzi így Homérosz. A tengeren kívül más kék dolgokra is használ leíró szavakat az eposz, de ezek a mai olvasónak éppen olyan zavarba ejtőek, mint a borarcú tenger, az ég például bronz vagy vas.
Gladstone később pontosította az elképzelését, hogy nem feltétlenül biológiai értelemben vett színvakságra gondolt, hanem arra, hogy az ókori görögök másképpen értelmezték a színeket. Nem az árnyalatok mentén, valamilyen kvalitatív skálán helyezték el azokat, hanem a fényesség skáláján. Mivel a miniszterelnökség eléggé lekötötte, később nem folytatta a vizsgálódásait a témában, de voltak sokan, akiket érdekelni kezdett, hogy hogy is jelennek meg a színek az ősi szövegekben. A német Lazarus Geiger kitágította a vizsgált szövegek körét és arra a megállapításra jutott, hogy a kék szín nincs megemlítve védikus himnuszokban, a Koránban, korai kínai szövegekben és az izlandi sagákban sem. Úgy tűnt, az ősi nyelvek közös tulajdonsága, hogy nincsen bennük szó a kék színre.
Az emberi nyelv és értelem eredete és fejlődése című fő művében Geiger sokféle ősi szövegben követte végig a szín elnevezések megjelenését és nem függetlenül a vele kortárs Darwin evolúciós elméletétől azt állította, hogy a színérzékelés is egyfajta evolúción megy át. Szemben az uralkodó filozófiai irányzatokkal, Geiger szerint a gondolkodás tulajdonképpen a nyelv mellékterméke és ahogyan a nyelv fejlődik, úgy változik a gondolkodás is: kezdetben csak a világos és a sötét megkülönböztetésére képes, aztán jön a vörös, ami a vér, a veszély, az érett gyümölcs színe, majd ezt követően a többi szín, legutoljára a kék. Meg volt győződve arról is, hogy a kék hiányának oka, hogy a korai emberek nem rendelkeztek azzal a képességgel, hogy ezt a színt érzékeljék, az csak a biológiai evolúció során, később alakult ki.
Kékségek és kétségek
A biológusok nem voltak vevők Geiger nyelvi evolúciós ötletére, főleg, hogy idővel bebizonyosodott, hogy a kék színt érzékelő sejtek már az emberszabású őseinkben megjelentek, és a gorillák, csimpánzok is pont olyan színérzékelő sejtekkel rendelkeznek, mint mi magunk. Később a genetikai elemzések azt is feltárták, hogy a eredetileg csak kettő volt, az egyik génje megduplázódott és az egyik másolat kicsit megváltozott, így lett külön vöröset és zöldet érzékelő receptorunk. A kék érzékelése tehát kifejezetten ősibb, mint a zöldé.
A borszínű tenger és a színérzékelés evolúciójának problémája aztán sokáig feledésbe merült, részben szintén a természettudományok eredményeinek köszönhetően. Ahogy egyre többet tudtunk meg a fény természetéről, úgy lett bizonyos, hogy a színek egy spektrumon helyezkednek el, és az átmenet közöttük folyamatos. Az etnográfusok azt találták, hogy egyes népek, egyes nyelvek máshol húznak határokat a színek között, a kék és zöld határa például az arab nyelvben teljesen máshol van, mint az európaiakban. A színekről alkotott elképzelésünket szerintük a nyelv esetlegessége alakítja.
Ezt az elfogadott elképzelést kezdte ki két fiatal antropológus kutató a Berkeley Egyetemen. Brent Berlin a doktoriját a mexikói indiánok számfogalmaiból írta. Paul Kay eredetileg közgazdásznak tanult, így jól értett a matematikai elemzéshez és modellezéshez, de a gazdaságnál jobban érdekelte a társadalom. Ő különféle népek rokonsági mintázatait tanulmányozta a doktori értekezésében, de közben egyre jobban kezdte izgatni a nyelv működése és Berkeleyre már a nyelvtudományi Intézetbe ment kutatni. 1969-ben jelent meg közösen írt könyvük, a Basic Color Terms (Alapvető színelnevezések), amiben amellett érveltek, hogy a színek megnevezésének a nyelvekben biológiailag is meghatározott szabályszerűségei vannak. Különféle nyelveket beszélőknek mutattak színkártyákat és kérték arra őket, hogy nevezzék meg a színt, majd válasszák ki, hogy egy adott színre melyik a legjellemzőbb kártya. Azt találták, hogy míg a színek határai valóban eltérőek az egyes nyelvekben, de a jellemzőnek választott szín, a legtipikusabb vörös vagy zöld nagyon hasonló.
Ahhoz, hogy rendet vágjanak a színek elnevezésében, azonosították az alapvető színneveket és a továbbiakban ezekre koncentráltak. Alapvető színnév az, ami nem összetett megnevezés (például nem sárgásbarna vagy világoskék), nem képzett szó (mint a zöldes), nem csak egyfajta dolog színére használt (mint a szőke), és széles körben használt. 98 nyelvet vizsgálva azt találták, hogy a nyelvekben legalább két és legfeljebb tizenegy ilyen megnevezés van, de ami igazán meglepő, hogy ezek megjelenése szigorúan hierarchikus. Minden nyelvben van szó a feketére és a fehérre (ami világosat és sötétet is takar), és ha egy nyelvben csak három alapvető színelnevezés van, akkor a harmadik mindig a vörös. A negyedik és az ötödik a zöld és a sárga (ezek sorrendje változhat), majd a hatodik a kék, ezt követi a barna, és azután a többi, a lila, narancs, szürke, rózsaszín. A megjelenésnek ez a sorrendje nagyon kötött: ha egy nyelvnek van alapszava a zöldre, akkor biztosan van a vörösre is, és ha van a barnára, akkor biztosan van a kékre is. Elképzelésük szerint mindennek a színérzékelés biológiájában megtalálható okai vannak, a legtöbb receptorunk a sötét-világos érzékelésére képes, ezt követi a vörös és zöld érzékelését végző, majd a sárga-kék érzékelő – nem véletlen tehát, hogy a nyelvekben is ilyen sorrendben jelennek meg a színek.
Érdekes módon a könyvükben a magyar nyelvet a szabály alóli kivételnek tekintették, mivel magyarul ugyanarra a színre két alapvető elnevezés is van, egyszerre használatos a vörös és a piros, és mindkettő megfelel az alapvető színelnevezések kritériumainak. Emiatt a magyar az egyetlen olyan nyelv, amiben tizenkét ilyen szó van. Később egyes kutatók a vörös szót lefokozták le, mondván, az csak bizonyos dolgokra (vér, zászló, haj, bor) használatos.
Berlin és Kay könyvének hatását az is bizonyítja, hogy milyen sokan kezdték kritizálni. Sokan vonták kétségbe, hogy jól használható, elég objektív-e az alapvető színelnevezések definíciója. Mások azt mondták, hogy a technika, ahogyan a kártyákról kell a színeket felismerni kifejezetten a nyugati világban használatos, így a saját gondolkodásukat kényszerítették rá a kísérletben résztvevőkre, ráadásul a vizsgálatuk során főleg olyan nyelvekkel dolgoztak, amik írásban is léteznek. Arra is felhívták a figyelmet, hogy több olyan nyelv is van, például a kelta nyelvek, vagy egyes afrikai törzsek nyelvei, ahol a színek megnevezése nem annyira az árnyalattól, mint sötétségtől-világosságtól függ. Sőt, a szín neve utalhat a dolog más tulajdonságára is, a gael nyelvben például a glas jelenti a zöld színt, ha valamilyen természetes dologról van szó, míg az uaine a zöldre színezett dolgokra használt szó.
De miért?
Berlin és Kay ezután egy sokkal alaposabb vizsgálatba kezdett, önkénteseik 110, írást nem használó nyelv beszélőit vizsgálták, az eredményeket 1997-ben megjelent könyvükben foglalták össze. Az új eredmények hatására már nem arról beszéltek, hogy valamilyen színeknek nincs neve egy nyelvben, hanem arról, hogy az adott nyelv hány nagy kategóriába sorolja a színeket. Ha csak két kategória van, akkor az egyikbe tartozik a fekete, a kék és a zöld, a másikba a fehér, a piros és a sárga. Ha három, akkor a fehér és a vörös-sárga válik két kategóriává, ezt követően pedig már több út is van arra, hogy hogyan válnak szét a kategóriák. Ez azonban nem történhet akárhogyan, bizonyos útvonalakat lehet csak bejárni. Továbbra is tény például, hogy a kék csak akkor jelenik meg külön, ha már legalább öt kategória van.
A modern antropológia szerint a színmegnevezések elsődlegesen a praktikumhoz kötődnek: olyan dolgoknak lesz külön kategóriája, amik valamilyen szempontból lényegesek, fontosak. Ebből a szempontból nem véletlen, hogy a kék nem olyan lényeges, kék festéket például kifejezetten nehéz előállítani. Homérosz idejében ilyet csak az egyiptomiak tudtak, a hsbd-iryt nevű anyagot homok, szóda, mész és réz hevítésével nyerték és nagy becsben tartották, talán nem is véletlen, hogy nekik volt külön szavuk erre a színre, a görögök számára viszont egyszerűen nem volt annyira lényeges a kék, hogy külön szót használjanak rá.
