A magyar fociválogatott kapusát elrabolta a baszk terrorszervezet, az ETA – ez volt a legvadabb pletyka a magyar közéletben 1979. augusztus végén. Vannak olyan visszaemlékezések, hogy nemcsak a kinti, de a hazai hírekbe is így került be. Holott csak annyi történt, hogy az Újpesti Dózsa cádizi túráján az egyszeres válogatott válogatott kapus, Tóth Zoltán disszidált. Mindez abból a könyvből derült ki, ami a kapusról az Egyesült Államokban jelent meg Freedom Keeper címmel, a szerzője Julieanna R. Ramirez.
Tóth dobbantását nem hirtelen ötlet szülte, amennyire lehetett, előkészítette az akciót. Az egyik, elsőre nehéznek tűnő akadályon gyorsan átjutott, viszonylag könnyen hozzájutott az útleveléhez, amit a hotel recepcióján elzárva őriztek. Nem lett volna szabad odaadni neki a személyzetnek, de ők nem gondoltak semmi rosszra, nem tudták, hogy mire készül.
Az összespórolt pénzéből bérelt egy kis FIAT-ot és Cordobába ment vele, ott állt meg aludni. Hosszan forgolódott, nem jött álom a szemére, végigpörgette magában, mi vár rá. Arra jutott, annál rosszabb nem lehet, mint otthon volt. Másnap Madridba ment, és három héttel később felszállt az Iberia légitársaság New Yorkba tartó járatára.
Amikor a spanyol újságok kérdezték, ki ez a Tóth, aki megpattant, miért nem ő véd a magyar csapatban, és egyáltalán hogy néz ki, a magyar menedzser, Östreicher Emil adott nekik egy fotót Szentmihályi Antalról, aki akkor már rég visszavonult. Így biztosan nem tudta beazonosítani senki Tóthot.
Tóth apja is válogatott kapus volt, tizenötször védte a válogatott kapuját, és az 1948-ban sorozatban harmadszor bajnokságot nyert Újpest alapembere volt. A következő szezon elején, amikor kereste a szerelését az öltözőben, azt látta, hogy neki nem készítette ki a szertáros. Így adták a tudtára, a jövőben már nem számítanak rá. 33 éves volt, még lehetett volna pár jó éve, ehelyett meg sem köszönték neki az addigi szolgálatot. Az idősebb Tóth egy évet aláírt az MTK-hoz, a megalázó helyzet után nem tette be a lábát az Újpest pályájára, a fiát csak idegenbeli meccseken, és persze a Népstadionban nézte meg.
Mint például 1977-ben, amikor a szezonnyitón az előző évben bajnok Vasassal csapott össze a Dózsa. Tóth bravúrjai jelentősen közrejátszottak abban, hogy az újpestiek nyertek 1-0-ra. Egy hét múlva megverték a Honvédot is, a harmadik pedig fordulóban a Fradi ellen parádézott, amikor hátraszólt az egyik társa: „kicsi, ne repkedj, eladtuk a meccset.” Döntetlenben állapodtak meg, az is lett a vége, 1-1.
Ez volt az első sokk, ami a karrierje alatt érte, de még jó sok megrázkódtatásban volt része a pályán kívül. Amikor be kellett vonulnia a seregbe, ízeltlábúnak szólították, ezt nehezen viselte. Amikor a Sportkórházban azt mondták, hiába készítették elő a műtétre, ott mégsem lehet megoperálni, félig kábultan akarták átvinni a Honvéd Kórházba. A szocialista viszonyok nagyon nem tetszettek neki, a pohárban folyamatosan gyűltek a cseppek, ő pedig tudta, hogy 1979-ben egy spanyol túra soha vissza nem térő lehetőséget kínál a lelépésre.
Az Újpest júniusban bajnok lett Zalaegerszegen, a csapat sztárja, Törőcsik András nem a csapatbusszal akart visszamenni a fővárosba, és útközben Zalacsánynál súlyos balesetet szenvedett, egy fának csapódott az autója. Tóth néhány héttel később bement hozzá a kórházba, a csatár pedig érezte, hogy egy ideig utoljára látja, mert Tóth nem állt el a disszidálástól a baleset hatására. A karrierje miatt, és nem utolsósorban az önmegvalósítás miatt.
A Népsport beharangozta az Újpest cadizi tornáját, az utazó csapat névsorát leközölték, ám az eredményeket már nem. Noha a Cadizt 3-1-re megverték, az összeállítást látva rögtön felmerült volna, mi történt a 24 éves Tóth-tal, miért nem ő állt a gólvonalon. A második meccsen, a brazil Flamengo ellen sem vallottak szégyent, csak 2-0-ra kaptak ki a világsztárokkal felálló csapattól, ráadásul a Tóthot váltó kapus, Erdélyi nagyon izgult, nem ilyen bemutatkozásra készült.
Amikor Tóth megérkezett New Yorkba, elsétált a Metropolitan múzeum előtt, sóvárogva nézte az épületet, lenyűgözte, de nem volt annyi pénze, hogy bemenjen. Amikor már jól ment sora, és a fociból valamint a vállalkozásaiból jól keresett, rendre visszatért a városba egy-egy koncertre.
Mivel az emigrálás után két évre eltiltotta a nemzetközi szövetség, a FIFA, Tóth a teremfoci felé fordult, mert arra nem volt érvényes a határozat. A San Diego Sockers játékosa lett, és nagyon gyorsan közönségkedvenccé vált, mert valósággal repkedett a levegőben.
„75 ezer dollár volt az első keresetem, aminek csak azért van jelentősége, mert Magyarországon 75 ezer forint prémiumot kaptam a bajnokságért. A dollárt és a forintot már akkor sem egy az egyben váltották”
– jegyezte meg.
Az amerikai teremfociban teljesedett ki, hatszoros bajnok lett, a bajnoki aranygyűrűket büszkén őrzi. San Diegóban az egyes mezt visszavonultatták vele együtt, így tisztelegtek előtte.
„Akárhányszor felteszem magamnak a kérdést, így hetvenéves fejjel, hogy úgy csinálnék-e mindent, ahogy a sorsomban teljesült. Igennel felelek. Lehet, hogy ha Törőt nem éri baleset, és velem tart, akkor Spanyolországban maradunk, mert keresettek lettünk volna. Törőt simán el tudtam volna képzelni a Barcelonában. De nemcsak én, mások is, neki ott lett volna a helye. Nem kizárt, hogy lehetett volna egy európai szintű karrierem, de mérnökként Amerikában tudtam csak kiteljesedni, ez a meggyőződésem. Sokat tanultam a foci mellett, és ennek hasznát is vettem.”
Megkérdeztem azt is tőle, ha választhatna egy napot, ahová vissza lehet repülni az időben, melyik lenne az. Mit szeretne még egyszer átélni? Meglepő módon nem az egyetlen válogatott meccsét mondta, amikor a szovjetekkel szemben 2-2-re végzett a magyar csapat Tbilisziben, és ahol a mezőny egyik legjobbja volt. „Viareggio. Oda mennék vissza. 1975 februárban voltunk ott az Újpesttel. Megnyertük a korosztályos tornát, négy tizenegyest fogtam meg. A másik oldalon volt Giancarlo Antognoni, az ő büntetőjét is kiütöttem. Ő később, 1982-ben világbajnok lett. De a családom, az életem nekem is világbajnok.”
