Miért nem kérte Magyarország az adósságai elengedését a rendszerváltáskor, ha Lengyelország simán megkapta?

Lengyelország a szemünk láttára válik Európa egyik meghatározó hatalmává, nemcsak katonailag, de gazdasági értelemben is. December közepén hosszabb cikkben foglalkoztunk a lengyel gazdaság felemelkedésével: az ország az elmúlt harminc évben gyakorlatilag megtorpanás nélkül növekedett, az IMF becslése szerint idén bekerülhet a világ húsz legnagyobb gazdasága közé.

A lengyel növekedés okait nem lehet egyetlen tényezőre visszavezetni, de szinte mindegyik elemző kiemeli a rendszerváltáskori sajátosságokat. Például a Leszek Balcerowicz akkori pénzügyminiszterről elnevezett sokkterápiát, vagy épp azt, hogy a lengyeleknek sikerült kiegyezniük a hitelezőikkel, akik az ország államadósságának jelentős részét elengedték. De hogyan fordulhatott elő, hogy a szovjet blokk nominálisan legeladósodottabb országa le tudta tárgyalni az adósság elengedését, és főleg: a magyarok miért nem kérték ugyanezt?

Lengyelország több mint 40 milliárd dolláros külföldi államadóssággal vágott neki a rendszerváltásnak. Addigra már egyértelműen megmutatkoztak az adósságcsapda jelei: az 1990-es évekre az államadósság a GDP 95 százalékát tette ki, amiből 87 százalék még a hetvenes évekből származott. Nem csoda, hogy Lengyelország már a nyolcvanas években megkezdte a tárgyalást a hitelezőivel, ez kétféle tárgyalássorozatot jelentett:

• a nagy állami hitelezőket képviselő Párizsi Klubot, amivel 1991-ben egyeztek ki;
• illetve a magánhitelezőket összefogó Londoni Klubot, velük 1994-ben jött össze a megegyezés.

Az állami hitelezők, azaz a Párizsi Klub Lengyelországgal és Egyiptommal egyszerre egyezett meg az adósságok rendezéséről. A két ország a standard feltételeknél sokkal kedvezőbb feltételeket kapott, az érintett jogosult kétoldalú állami adósságállomány 50 százalékos csökkentését hagyták jóvá. Lengyelország esetében ez két lépésben, egy azonnali, 30 százalékos, majd három év elteltével egy további 20 százalékos csökkentéssel történt. A magánhitelek rendezését az 1989-ben elfogadott Brady-terv teremtette meg, ami Lengyelország mellett még 11 másik országnak tette lehetővé a hitelek átütemezését és részleges elengedését. A konkrétumokban végül 1994-ben állapodtak meg. A két klub hitelezőivel kötött megállapodások eredményeként a lengyel külföldi adósságok jelentősen, 9,7 milliárd dollárral csökkentek.

De miért érte meg mindez a hitelezőknek? A magánhitelezőknek azért jött jól az adósság részleges elengedése, mert a Brady-tervvel a régi, bizonytalan banki hiteleket hosszú lejáratú – általában amerikai államkötvényekkel fedezett – kötvényekre cserélték, így csökkent annak a kockázata, hogy egy adott állam egyáltalán nem tud fizetni. Az állami hitelezőknek szintén előnyére vált a hitelek átütemezése: egy instabil lengyel gazdaság senkinek nem lett volna érdeke, minden hitelező azt szerette volna, hogy minimalizálják a fizetésképtelenség kockázatát, cserébe Lengyelország vállalta, hogy biztosan visszafizeti a fennmaradó tartozásokat, és bevezeti a szükséges gazdasági reformokat.

1995-ben Árva László közgazdász a Közgazdasági Szemlében megjelent cikkében összehasonlította a lengyel és a magyar államadósság kezelésének különbségeit. Árva arról is részletesen írt, hogy mi vezetett oda, hogy Magyarország, noha vizsgálta a kérdést, végül nem kérte bruttó 21 milliárd dollárnyi külföldi államadósság elengedését. Magyarország és Lengyelország versenghetett akkoriban a blokk legeladósodottabb államának címéért: nominálisan a magyar érték volt az alacsonyabb, de az egy főre jutó államadósság a teljes szovjet blokkban Magyarországon volt a legmagasabb.

Árva tanulmánya alapján Magyarországnak több oka is volt arra, hogy nem kért engedményt: hitt a gyors gazdasági felzárkózásban, meg akarta tartani, hogy „jó adós” hírében áll, és végső soron sokkal jobban félt a hitelességének elvesztésétől, mint az adósság hosszú távú terheitől. A magyarországi elemzők reménykedtek a rendszerváltás után érkező külföldi bevételek és a privatizáció hozadékában, amik fedezhették volna az adósság visszafizetését, így sem Németh Miklós, sem Antall József miniszterelnök nem kérte az államadósság könnyítését a nyugati hatalmaktól. Utólag bebizonyosodott, hogy mindez túlzott optimizmusnak bizonyult. Árva a tanulmányban arról is írt, hogy a külföldi adósság elengedése, átütemezése nem volt minden problémára gyógyírt jelentő közgazdasági csodaszer, de „végromlásba sem viszi az országot”, azaz nem jelentett akkora kockázatot, mint amitől a magyarok tartottak.

A magyar államadósság átütemezését nehezítette, hogy az adósság jelentős része államkötvényekben volt, „[...] de ez a tény a tapasztalatok szerint egyáltalán nem teszi az átütemezést lehetetlenné. Ugyanakkor látni kell, hogy az adósságátütemezésnek, illetve elengedésnek erős politikai vetülete is van, mert – pőrén fogalmazva – az a kérdés, lehet-e valakit találni, aki hajlandó külföldi hitelezőinknek kifizetni helyettünk a számlánk egy részét” – írta a közgazdász.

Árva egy érdekes ellentmondásra is felhívja a figyelmet: szerinte a tapasztalat az, hogy a hitelezők csak akkor voltak hajlandók egyeztetni az adósságcsökkentésről, ha az adós ország korábban hosszabb ideig „meglehetősen rossz fizető volt, nem, vagy csak részben törlesztett”. Magyarország viszont pontosan fizető adós volt. „Rossz adóssá válni viszont több szempontból is kellemetlen állapot, mert igen nehéz külföldi hiteleket felvenni ezen időszak során; politikai nyomásnak vannak kitéve az ország vezetői; nem lehet megállapodni az IMF-fel, stb.”

Magyarországnak komoly, és akkoriban racionálisnak tűnő félelme volt az is, hogy politikai következményei lesznek, ha megpróbálja kiharcolni az adóssággal kapcsolatos engedményeket. Árva szerint az akkori álláspont az volt, hogy nem lehet egyszerre törekedni a fejlett piacgazdaságokat tömörítő szervezetekhez (OECD, Európai Unió) való csatlakozásra, és közben adósság-átütemezést előkészíteni vagy kérni. „Egy jelentősebb magyar adósság-átütemezést követően több éven keresztül valószínűleg még csak gondolni sem lehetne az Európai Unióval való szorosabb kapcsolatok kiépítésére” – írta 1995-ös tanulmányban. Utólag látszik, hogy ez a félelem túlzónak bizonyult, Lengyelország Magyarországgal egyszerre csatlakozhatott az EU-hoz.

Mit nyert Lengyelország az adósság elengedésével? Az engedményeknek köszönhetően jelentősen csökkent a fizetési mérleg nyomása, Lengyelország kevésbé volt kiszolgáltatva a hitelezőinek, és nem utolsósorban felszabadultak források potenciális beruházásokra és gazdasági modernizációra. Végső soron tehát nem jött ki rosszul az adósság elengedésének letárgyalásából, erről és más szempontokról, amik a Lengyelország felemelkedését segítették, részletesen írtunk az ország gazdaságáról szóló komplex cikkünkben.