Halász János talán sosem gondolta volna, hogy egyszer a CIA bábja lesz. Az 1912-ben született Halász dolgozott együtt Macskássy Gyulával, Pál Györggyel, Moholy-Nagy Lászlóval, volt plakátfestő, reklámkészítő is, majd a harmincas években Londonba költözött, hogy ott dolgozhasson animációs filmeken. A londoni kiküldetése szakmailag mérsékelt, de személyes okokból maximális sikerrel járt: megismerte ugyanis a forgatókönyvíró Joy Batchelort, későbbi feleségét.
Halász Jánosból John Halas lett, a negyvenes években pedig Batchelorral együtt, egy saját stúdió égisze alatt világháborús propagandafilmeket készített a brit királyságnak. A stúdiót amerikai munkákra hívták, ahol szintén hasonló anyagokat készítettek, miközben a saját művészeti ambíciójukat is kiélték különböző kísérleti filmekkel.
Az ötvenes években aztán az ölükbe hullott a lehetőség: az amerikai Louis de Rochemont producer felkérésére elkészíthették George Orwell világhírű regényének, az Állatfarmnak az animációs változatát. A film volt a Halas & Batchelor stúdió legnagyobb projektje.
Louis de Rochemont viszont a hírszerzés egyik szimpatikus embere volt, aki már korábban is dolgozott filmhíradók elkészítésén. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a CIA-nak dolgozott. Azok dolgoztak a CIA-nak, akik őt megkeresték, hogy finanszírozza az Állatfarmot.
Az egyik ilyen ember a Paramount Studiosnál beépített Carleton Alsop, a másik pedig Finis Farr író volt, mindketten a kulturális befolyáson ügyködő Psychological Warfare Workshop (azaz pszichológiai hadviselés műhelye) szolgálatában. Amikor Orwell 1950-ben meghalt, Alsop és Farr is meglátogatta az író özvegyét, Soniát, és megvásárolták az Állatfarm megfilmesítési jogait. Többek között azzal is segítették nyélbe ütni az üzletet, hogy megígérték Soniának: személyesen találkozhat Clark Gable-lel. A találkozás nemcsak ígéret volt, hanem valóban megtörtént.
Louis de Rochemont feltehetőleg azért választotta az brit gyártást az Állatfarmhoz, mert olcsóbb volt az amerikaihoz képest, és állítólag a producer ideológiailag nem különösebben bízott az Egyesült Államok animátoraiban. Mint a filmiparban gyakran, a kapcsolati háló is segített, a magyar-brit házaspárral dolgoztak már olyanok, akik megbíztak bennük. Például az Állatfarm forgatókönyvírói, Philip Stapp is Lothar Wolff.
A forgatókönyvnek legalább nyolc különböző változata készült. Az Állatfarm kiadója, Fredric Warburg rendszeresen jelentett az ügynökségnek arról, hogyan áll a szöveg, és erről jelentés is készült még 1952-ben. A CIA rendes kritikusként felrótta egy ügynökségi memóban, hogy nem teljesen világos a történet fő témája, a rajzfilmes megoldás sem túl egyértelmű, és az üzenete is zavaros.
Orwell történetének úgy van vége, hogy a disznók és az emberek megkülönböztethetetlenek lesznek – ez a filmváltozatból teljes mértékben kimaradt, amivel sikerült is kihúzni az értelmezés méregfogát, csak elnyomók és elnyomottak maradnak a film végén. Az Orwell-filmográfiában nem ez volt az egyetlen módosítás, az 1954-ben készített 1984 megfilmesítésében szintén sikerült megváltoztatni a befejezést. Az amerikai RKO gyártásában készült változatba állami pénz is belekerült, a forgatókönyvet pedig az államhoz köthető kultúrbizottság egyik feje is megvétózta, vagy bizonyos esetekben megjegyzéseket tett hozzá – legyen sokkal nagyobb a párhuzam a szovjet totalitárius rendszerrel, az elnyomók hordjanak karszalagokat, a befejezés pedig legyen sokkal, de sokkal reménytelibb.
Végül az 1984 két változatban került moziba, a brit változatban a főszereplő Winston Smith az utolsókig ellenáll a rendszerrel szemben, ami kivégzi őt. Nem egészen úgy, ahogy a könyvben szerepel, ahol Smith szelleme teljesen megtörik, és beismeri magának, hogy szereti a Nagy Testvért. Az Állatfarmot 1954-ben, az 1984-et 1956-ban mutatták be. Az animációt jelölték BAFTA-díjra, a hagyománya pedig még mindig életben van – idén tavasszal Budapesten is vetítették moziban, a magyar animációról szóló retrospektívben.
Az kérdés, hogy Halas és Batchelor mennyire volt tisztában azzal, hogy a CIA titokban részt vállalt az Állatfarm készítésében. Lányuk, Vivien azt nyilatkozta, hogy az ötvenes években még nem volt az ügynökségnek olyan rossz renoméja, mint most, ezért nem biztos, hogy a szülei tudtak róla. Azt elmondta, hogy a nyolcvanas évekre – amikor Halas többször is hazalátogatott – már egészen biztosan hallottak róla. Édesapja nem törődött vele, de az édesanyját határozottan zavarta.
Források:
Egy halhatatlanságra vágyó animátor (Filmkultúra)
The cartoon that came in from the cold (Guardian)
Frances Stonor Saunders: The CIA and the Cultural Cold War
