Soha ekkora kegyelettel nem húzta ember Aligán a nadrágját, mint ezek a hónapos retkek

„Volna csak másutt e tó, amarra nyugat felé, s virító városok körítenék, s fürge gőzösök ünnepelnék rajta az emberész diadalát, nálunk hacsak egy bogarászó fecskecsoport nem röpked fölötte, élettelen, s henye, mint egy roppant sír” – írta Kossuth Lajos a Balatonról 1842-ben. A reformkori magyar értelmiség többnyire osztotta a nézeteit: úgy gondolták, a Balatonnak remek adottságai vannak, de mivel a kormány nem fejleszti, a helyiek pedig nem törődnek vele, a tó lehetőségei kihasználatlanok.

Kossuth-nak abból az egy szempontból igaza volt, hogy amikor gondolatait leírta, Füreden kívül tényleg nem volt értelmezhető idegenforgalmi haszna egyik balatoni településnek sem. Pedig Kossuth és elvbarátai a tó mellett kikapcsolódó nemesekről és polgárokról, vonatokról, gőzösökről, építkezésekről, színházakról, kávéházakról, sétányokról és fürdőkről álmodoztak. Arról, amit az ausztriai és svájci tavak mellett tapasztaltak.

Kovách László ügyvéd például így írt az Életképek című lapban: „Ki csak a felső-austriai tavakat is látá, mindig gyönyörrel emlékezendik vissza ezek kecses és életteljes partvirányai- s tükrére. Itt az emberek a természet kecseihez szépítő s zajló életet alkotó mesteri kezekkel járulnak. – És micsoda a mi Balatonunk?! Tán elátkozott holt tenger, melynek színére és körébe szállani rettegnek?!? E tó vidéke paradicsom, de csinosítás és zsibongó élet nélkül itt szinte minden azon vad állapotában tenyészik, mint a természet önkényesen felvirítá…”

Nyugat-Európa nagy tavai mellett ekkoriban már valóban olyan szép és gyorsan modernizálódó városok magasodtak, mint Genf, Lausanne vagy Gmunden. Ehhez képest a Balaton partján szigorúan véve még települések sem voltak, leszámítva az északi part magaslatain Szigligetet vagy a Kazinczy által „kiesen rút borzas leánykához” hasonított halászfalut, Tihanyt.

A települések, amiket ma balatonparti településeknek gondolunk, vagy nem léteztek akkoriban, vagy csak a ma ófalunak nevezett részük állt – és ezek egyike sem közvetlenül a vízparton.

A reformkori látogatók nem értették, miért nem építkeztek a helyiek a tóparton, amikor nyilvánvalóan így lenne esztétikus, és nyugaton is így csinálták. Azt hitték, ez is annak bizonyítéka, hogy a balatoni embereket egyáltalán nem érdekli a tó, nem fürdenek benne, a partot nem fejlesztik. Ez a hozzáállás volt a balatoni turizmusfejlesztés alaptévedése.

A tóparti fürdőtelepek alapítói és fejlesztői a reformkortól kezdve úgy gondolták, hogy itt ők teremtik meg a kultúrát, előttük és az idegenforgalom előtt itt semmi nem volt. „Ez millió változatban olvasható. Sajtóban, visszaemlékezésekben, fürdőegyesületi jegyzőkönyvekben, hogy itt egy élettelen vidéken teremtenek kultúrát. Ez egy hibás kiindulópont. Nem rosszindulatú, nem szándékos, hanem a meg nem értésből és a megismerés hiányából fakadó téves kiindulópont. És innen nagyon nehéz csatát nyerni” – mondta két éve a 444-nek Schelicher Vera néprajztudós, aki Kultúrfürdő című, kibővített doktori értekezésében több szempontból is vizsgálta a balatoni nyaralónépesség és az őslakosok kapcsolatát.

Az őslakosok valójában igenis használták a Balatont, halásztak rajta, ivóvizet vettek belőle, állatokat itattak és csutakoltak benne, mostak, kendert áztattak, a partjain pedig legeltettek, szőlőt, nádat és gyékényt termeltek. A közelébe pedig azért nem építkeztek, mert a Füreden kikapcsolódókkal ellentétben ők valóban ismerték a tavat.

A Balaton hatalmas kiterjedése ellenére nagyon sekély: a mai, 592 négyzetkilométer területű medencéjében mindössze 1,9 köbkilométernyi víz van. A Genfi-tó medencéje közel ugyanekkora területű, 580 négyzetkilométeres, és majdnem 47-szer annyi víz van benne, mint a Balatonban. A medence sekélységéből egyenesen következik, hogy a Balatonnál egy kis vízszintemelkedés is a tó területének jelentős növekedésével jár.

Márpedig a Balaton vízszintje minden évben erősen ingadozott. Hagyományosan novembertől áprilisig tart az úgynevezett feltöltődési időszak, amikor több csapadék esik a Balaton vízgyűjtőjére, mint amennyi elpárolog, ilyenkor a környező patakok és legfőképpen a Zala folyó felduzzasztja a tavat. Áprilistól novemberig a párolgás a nagyobb, ezért nyáron rendszerint csökkent a tó vízszintje. Emberi beavatkozással a XIX. századig ebbe a váltakozásba nem lehetett belenyúlni, a Balatonnak ugyanis nem volt természetes kifolyója: befelé folyt a víz a Zalán és a patakokon keresztül, kifelé viszont csak akkor, ha átlépte a Siót elzáró turzás szintjét. Ilyenkor a mai Somogy megye északi része volt gondban, a Sió ugyanis a XIX. század második feléig szabályozatlan volt, a víz ki-kiöntött belőle.

Mindezek miatt a tó minden évben amőbaként változtatta az alakját. Az ilyen idők emlékét őrzik Somogy megye mocsarai, az úgynevezett berkek, valamint az, hogy a déli parton ma is több olyan település áll, aminek nevében benne van a Balaton- előtag, de már rég nem érintkezik a tóval. Kőröshegy nevében ugyan pont nincs benne, de ez a község is remek példa: Kőröshegy Balaton-parti településnek számított, a mai Balatonföldvár pedig csak egy Kőröshegyhez tartozó puszta volt, ahová a vízjárás miatt nem érte meg építkezni. Aztán a terület földbirtokosa, Széchényi Imre gróf 1894-ben kiparcellázta a földet, két év múlva megnyitott a fürdő, megjelentek a nyaralók, és idővel annyira megromlott a viszony a balatonföldvári villatulajdonosok és a kőröshegyi őslakosok között, hogy 1948-ban Balatonföldvár önálló településsé vált, elzárva Kőröshegyet a tótól.

Ez már a Sió szabályozása és a Sió-zsilip 1863-as megnyitása után történt, amivel szakértők szerint rögtön kb. két métert csökkent a Balaton vízszintje. Lényegében ez tette lehetővé a déli part nagy részének beépítését. A Balaton mai átlagos vízállása is 104 méteres tengerszint fölötti magasság körül van, a déli parton pedig a tó és a 7-es főút közti – ma már sűrűn beépített – földsáv tengerszint fölötti magassága szinte sehol nem haladja meg a 106 métert. Két méterrel magasabb vízállás ezt a sávot teljesen elárasztaná, de az északi parton is víz alá kerülne minden strand, kemping, és az összes partmenti hotel telke.

A vízszintszabályozással lehetővé vált a déli parti vasút fejlesztése, így még többen fedezhették fel a tópartot: a XIX. század utolsó évtizedeiben sorra alakultak a fürdőtelepek a Balaton körül. Az egyre szaporodó villatulajdonosok és a nyaralónépesség pedig elkezdte uralma alá hajtani a tavat. Nem csak azt várták el, hogy az őslakosok éljenek úgy, ahogy nekik megfelelő, de azt is, hogy a Balaton élővilága váljon olyanná, ami nekik kényelmes.

A helyiek eleinte nem tudták mire vélni a partmenti építkezéseket, nem értették, miért építenek a jövevények óriási villákat és palotákat olyan földekre, amikről ők pontosan tudták, hogy időszakosan víz alatt állnak, ezért leginkább csak bivalylegelőnek jók. Szigorúan véve igazuk is volt: ahogy a partot felparcellázták és megszűnt a legeltetés, elkezdett kifelé terjeszkedni a nádas. Szemesen a part felszántásával védekeztek a nád ellen, emiatt viszont kidőltek a parti sétány platánjai. Siófokon a korabeli újságcikkek szerint annyira hangosan kuruttyoltak a békák, hogy a hangjuk miatt nem tudták időben megnyitni a kaszinót.

A Sió-zsilip hiába volt kész 1863-ra, az első zsilip még fából készült, és másodpercenként mindössze 8-10 köbméter vizet engedett át. Ez nagyon kevés volt, ezért még a zsilip átadása után is bőven volt akkora vízszintingadozás a Balatonon, hogy a nyaralók a panaszkodjanak. Hol arra, hogy sárdagonya van a fürdőkben, hol arra, hogy víz alá kerültek sétányok és rengeteg a szúnyog. Miközben a kuruttyolás visszaszorítása érdekében nagy erőkkel irtották a szúnyogokat élvezettel fogyasztó békákat.

Ázsiai állapotok

Mivel a balatoni idegenforgalom fejlesztői egyszerűen nem tudták, hogy a helyiek hogyan használják a tavat, nem szándékosan, de fokozatosan elkezdték kiszorítani az őslakosokat a Balaton használatából. Füreden már a reformkorban, 1836-ban megtiltották, hogy a füredi és arácsi állattartók a fürdő közelében itassák és mossák az állataikat. „Nem szabad a lovakat a' Promenade mellett a' Balatonra itatni vinni, annál inkább szarvasmarhát arra hajtani” – állt a szabályzatban.

Akkor ez még nem okozott nagy problémát, hiszen rengeteg más lejáró volt a tóhoz, a XIX. század végére, és a XX. század első felére viszont annyira megnőtt a part beépítettsége, hogy a helyi állattartók egyre többször kerültek összetűzésbe a fürdőzőkkel. Mivel a fürdőtelepek alapítói általában nem egyeztettek a helyiekkel, a fürdőket ott jelölték ki, ahol a tó a legkönnyebben megközelíthető volt. Csakhogy éppen emiatt ugyanezekre a helyekre hordták a helyiek az állataikat is itatni és füröszteni.

Az újságok „ázsiai állapotokra” panaszkodtak, megírták, ha bivaly támadt a fürdőzők napernyőjére, vagy hogy a nyaralók nem voltak hajlandók úgy bemenni a vízbe, hogy közben nem messze tőlük disznókat úsztatnak. Néha az jelentett gondot, hogy a helyiek hiányos öltözetben hajtották vízbe az állatokat, amivel megbotránkoztatták a fürdővendégeket.

A disznók, lovak és szarvasmarhák fürösztése természetesen nem valami hóbort volt a helyiek részéről: a balatoni állattartásban bevett gyakorlat a nyári melegben így hűsíteni az állatokat. A Balaton enyhén lúgos vize ráadásul arra is alkalmas, hogy az állatokról és a szekerekről egyetlen tóbahajtással lemossa az aratás porát. Eötvös Károly is említi, hogy az aratások után távolabbról is a tó köré sereglettek a földművesek, lovastul, ruhástul belehajtottak szekereikkel a Balatonba, megszárítkoztak, beszélgettek, aztán hazamentek.

A helyiek ismerték a balatoni víz kiemelkedő tisztítóhatását, ezért előszeretettel mostak és áztattak kendert a tóban. Még azokról a településekről is lejártak a Balatonhoz, amiken patak folyt keresztül, hiszen tudták, hogy a tó vize jobb a mosáshoz, mint a pataké. A fürdővendégeknek természetesen ez sem tetszett, a kenderáztatást büdösnek találták, a mosásról pedig úgy tartották, mérgezi a vizet. Előbbit ezért a XIX. század végére szinte minden nagyobb fürdőhely környékén betiltották, a mosást pedig egységesen, 1936-ban tiltották be mindenhol a Balatonban.

A helyieknek az sem tetszett, hogy a fürdőtelepeken a víz jobb megközelíthetősége és láthatósága érdekében irtották a nádat, hiszen a nádvágás számukra komoly bevételt jelentett, a nádvágást akkoriban második aratásnak is nevezték a környéken.

Bottal beléjük verni

A Horthy-rendszerben, miután a trianoni békével a monarchia legkedveltebb fürdőhelyeinek többsége nehezen elérhetővé vált, a Balaton idegenforgalmi fejlesztése még több figyelmet kapott, és ezzel párhuzamosan a nyaraló- és villatulajdonosok, valamint a szállóvendégek száma is tovább nőtt. A turizmus még több területet vett birtokba, még több helyen szorították háttérbe az őslakosok tájhasználatát.

Az idegenforgalmi érdekeket képviselő Balatoni Szövetség már az 1910-es években birtokba vett és kitisztíttatott több, az északi part dombjai és hegyei között eredő forrást, hogy az arra túrázók számára kellemesebb látványt nyújtsanak. Arra azonban nem gondoltak, hogy a helyiek – ha már a tónál egyre kevésbé fogadják őket szívesen – ezekből a forrásokból állatokat itatnak. A híradások szerint a gyenesdiási, vonyarci és györöki források körül élő állattartók ellenálltak: csak azért is újra behajtották az állatokat a vízbe.

A Keszthelyi Hírlap szerint „csak közigazgatási karhatalommal lehetett rájuk erőszakolni a források okszerű rendezését”, azaz az állam erőszakkal tartotta távol a helyieket az itatóhelyektől. „Sajnos ilyen a mi magyar népünk sok helyen, hogy saját javát is úgy kellett ráerőszakolni, majdnem bottal beléjük verni” – írta a Keszthelyi Hírlap, és a hangnem megmutatja, mennyire nem értették egymást a vendégek és az őslakosok. Előbbiek természetesnek vették, hogy az őslakosok érdeke is az, hogy minél szebbek legyenek a források, fel sem fogták, hogy ők itatásra használják őket.

Ugyanerre a sorsra jutott a Balatonarács fölötti Koloska-forrás is, végleg a turistáké lett. A települési önkormányzat ugyan a ‘40-es években már észlelte, hogy gond van, ezért elhatározták, hogy a Koloska Csárda alatt itatóvályút alakítanak ki a patakon, de mire ezt az ’50-es években meglépték volna, a turizmus térnyerése és a háború pusztításai miatt nem nagyon volt már állat, amit itatni kellett volna.

A libák tóra eresztése ellen a két világháború között megjelenő sporthorgászok tiltakoztak, mivel a madarak folyton belegabalyodtak a horgászzsinórokba. A horgászok emellett a balatoni halászat visszaszorulásához is hozzájárultak, hiszen előszeretettel jelentették fel a főleg helyiekből álló orvhalász bandákat. A balatoni halászat az 1860-as években kezdett átalakulni a nagybérleti rendszer bevezetésével, emellett a helyieknél hatékonyabb, tiszai halászok is megjelentek a tavon. A XIX. század második felében a balatoni halászat egyre több pénzt termelt, de egyre kevesebb ember számára. A helyiek jelentős része korábban is illegálisan halászott, a XIX. század végén azonban ezt egyre keményebb kézzel üldözték. Emiatt az őslakosok lassan kiszorultak a balatoni halászatból, és ez látszott az étrendjük átalakulásán is: a korábban tömegélelemnek számító balatoni hal fogyasztása csökkenni kezdett a körükben, miközben az ország más területeire egyre több balatoni hal jutott.

A törpeharcsa betelepítése már csak a kegyelemdöfés volt: ez a hal ugyanis a halikrák és az ivadékok egyik legveszélyesebb ragadozója. Korabeli sajtóértesülések szerint azért telepítették be, hogy megegye a békapetéket, és majd kevesebb lesz a kuruttyolás, csak aztán kiderült, hogy nem csak a békapetéket ette meg, hanem mást is. A törpeharcsa elszaporodása miatt drasztikus csökkenésnek indult a balatoni halállomány.

Mindennek ellenére Schleicher Vera szerint a nyaralónépesség még a két világháború között is anakronisztikus romantikával tekintett a balatoni halászokra, nem is voltak tisztában a valós helyzetükkel. 1937-ben például a kultuszminisztérium „a balatoni népnek” ajándékozta a füredi mólónál ma is látható halász-révész szoborpárt, miközben „a szobrok egyike ‒ a szigonyos halász ‒ olyan tevékenység heroizálására vállalkozott, amely nemcsak tiltott volt már az 1888-as halászati törvény óta, de életterei, környezeti feltételei is folyamatosan szűkültek be, éppen a turizmusnak köszönhetően” – írta Schleicher a doktori disszertációjában.

A kakas mellőzze a kukorékolást

Az idegenforgalom érdekében hozott szabályok az őslakosok településeit is kezdték átalakítani. Többfelé csendrendeleteket vezettek be a nyári szezonban, a fürediektől például este 10 és reggel 8, valamint délután 2 és 4 között kértek nyugalmat, külön hangsúlyozva, hogy ez az utcai hangos beszédre és a tejeskannákkal csörömpölésre is kiterjed.

Emellett kézikönyveket is kiadtak azoknak, akik szálláskiadással akartak foglalkozni. Sági Ernő Miklós 1934-es kisokosa szerint például kerülni kell a kutyaugatást és a kakaskukorékolást, a maszatos gyereket pedig nem szabad kiengedni az utcára. Az 56 oldalas dokumentum modern környezetet követelt, azaz lepadlózott szobát, villanyvilágítást, vízöblítéses vécét, éjjeliszekrényt és kádat, másrészt viszont népies-parasztos hangulatot, muskátlit, pásztorfaragásos viráglétrát, népies, magyaros építészetet és „ízléses, helyi viseletet”. A vendégek többségét valójában nem érdekelte a szállásadóik élete, tisztaságot és skanzent akartak.

Az országos sajtó ennek ellenére évtizedeken át inkább szidta balatoni településeket, szegényesnek tartották a déli part vert falú házait, nem tetszett nekik az aratáskor felvert por, vagy egyszerűen lepukkantnak és koszosnak tartották a falvakat. A sokat szidott port egyébként jelentős részben szintén az idegenforgalom idézte elő: a vízszintszabályozással és a nádasok kiirtásával megjelent az úgynevezett „repülő homok”, ami lényegében a tómeder korábban nádasok által megkötött üledéke volt. A nyaralóknak néha még az sem volt elég, ha a szálláshelyük modern és kényelmes, és azon dohogtak, hogy onnan nem messze továbbra is szegényes települések sorakoztak.

A fürdőkultúrának az északi parton az Aszófő és Zánka között lévő települések, azaz Örvényes, Udvari és Akali ellenálltak legtovább, ezért ezt a partszakaszt még a két világháború között is pejoratívan Abesszíniának nevezték, ezzel utalva a települések visszamaradottságára. Margittay Rikárd újságíró például 1943-ban így korholta Örvényest: „érthetetlen, hogy ez a Tihanytól kőhajításnyira eső hely mért maradt el évtizedekkel a fürdőkultúra mögött, még ma is »kőkorszakbeli« mintáját mutatja be annak, hogyan nézhettek ki 50-60 évvel ezelőtt a ma már nyaralókkal népes s tornyos úrivillákkal ékes többi fürdőhelyek”.

Amit Abesszínia települései csináltak, az az idegenforgalommal szembeni helyi ellenállás egyetlen formája volt: egyszerűen nem adták el a földjeiket. A déli parton ez kevésbé volt opció, ott ugyanis a partszakasz többnyire nagybirtokokhoz tartozott, és akkor alakultak a fürdőtelepek, amikor a földesúr úgy döntött, kiparcellázza a partot. Ez az oka annak, hogy Balatonszemes, Balatonföldvár vagy Fonyód villanegyedeinek a mai napig elég egységes arculata van: a villák többségét ugyanakkor építették.

Északon viszont a parti földeken több kisbirtokos osztozott, ezért a fürdőfejlesztők is csak apránként tudták megszerezni a földeket, és az újonnan alakult fürdők vendégeit gyakran zavarta, hogy közvetlen mellettük még valakinek a legelője van, ahol rendszeresen hajtanak állatokat a vízbe.

A két világháború közötti középosztály továbbra is meg volt győződve arról, hogy ők viszik a kultúrát és a civilizációt a Balaton partjára. Zilahy Lajos 1932-es Aranka-lak című novellájában ezt a küzdelmet heroizálja, azt írta „lent a kopasz földön a konda, egy csaholó puli és a kondás, aki néha megforgatja és eldörrenti mélyhangú ostorát. (…) És ebben a pogány, ősmagyar, környezetben ott áll a parton, a sárban, vörös eternit tetejével az Aranka-lak (…) szívós ütközet folyik itt, amely lépésről lépésre tör előre a sáros parton, hogy kultúrát teremtsen a Balatonnak, kicsi ország mostoha gyermekének. (…) Az, hogy a Balaton partján egymás után épülnek mostanában az Aranka-lakok, Ida-lakok és a többi kis tisztviselői házacskák, nem azt
jelenti, hogy a középosztálynak rózsás a helyzete, de mindennél jobban bizonyítja, hogy a puszta akarat, a kitartás, az életkedv, a fantázia, és a hit (…) csodákra képes”.

Ahogy az idegenforgalom egyre nagyobb területeket hódított meg, a nyaralók egyre gyakrabban érintkeztek a környékbeli települések paraszti életmódot folytató lakóival is. Viszont míg a villatulajdonosokhoz a Zilahy novellájából is kiolvasható pozitivitással állt az országos sajtó és a közvélemény, a másik csoporthoz inkább lenézéssel és gúnnyal. A szabadfürdők ritkulásával egyre gyakoribbá vált például az, hogy a helyi parasztság kénytelen volt a fürdőtelepi strandokat használni, ha meg akartak mártózni a Balatonban. 1933-ban a Pesti Hírlap tudósítója, Maróthy Jenő megörökítette, ahogy egy enyingi gazda szekéren vitte fürdeni a gyerekeit az aligai strandra. Az újságíró a gazdát nagydarab, bohókás parasztemberként ábrázolta, kedves leereszkedéssel, de leereszkedéssel áll hozzá. Azt pedig, hogy a gyerekek mennyire megilletődtek a nekik kirendelt előkelő deszkakabin láttán, így írta le: „Soha ekkora kegyelettel nem húzta ember Aligán a nadrágját, mint ezek a hónapos retkek. Még a kabin falán mászkáló legyeket se merték elhessegetni, jaj mert hátha megharagszanak.” Mindezt úgy, hogy annak a bizonyos enyingi parasztcsaládnak régebb óta és több köze volt a Balatonhoz, mint a Nógrádból származó és Pesten élő Maróthynak, aki maximum a fürdőkultúrát ismerte jobban, mint az enyingiek.

Ez a kulturális tapintatlanság és meg nem értés látszik azon is, ahogyan a Balatoni Szövetség a helyi népművészeket kezelte. A szövetségben felismerték, hogy a például a pásztorfaragók faragványait értékesíteni lehetne a magyar népművészet iránt érdeklődő nyaralóknak, ráadásul ezzel a turizmussal szembeni ellenségeskedésben hangadó pásztorokat akár az idegenforgalom szövetségeseivé is tehetik. De akárhogy próbálkoztak, egyszerűen nem tudták rávenni a pásztorokat, hogy keresetkiegészítésként faragjanak. „Nehéz a somogyi pásztorfaragó gondolataihoz hozzáférni (…) akkor farag, ha megszállja az alkotás vágya, különben nehéz munkába állítani. A rendszeres munkára nevelni kell őket” – panaszkodott a szövetség titkára, aki ugyanúgy nem értette, miért faragnak a pásztorok, ahogyan a pásztorok nem értették, hogyan is lehetne pénzért folyamatosan faragniuk.

Később, az 1930-as években már találtak olyan pásztorfaragókat, akik hajlandók voltak pénzért faragni, velük viszont az volt a szövetség baja, hogy amint eleget kerestek, abbahagyták a faragást. A sérsekszőlősi Bognár Károly például amint elég pénzt gyűjtött össze, fűszeresüzletet nyitott Tabon, és esze ágában nem volt faragni. A Balatoni Szövetség tehát ugyanúgy lehetetlent követelt a pásztorfaragóktól, ahogyan Sági Ernő Miklós kézikönyve a szállásadóktól: hogy egyszerre legyenek modernek és maradjanak naiv helyi emberek. Először nem értették, miért nem érdekli annyira a pénz a pásztorokat, hogy folyamatosan faragjanak érte, amikor meg elkezdte érdekelni őket a pénz, nem értették, miért akarnak többet összegyűjteni belőle, mint amennyit faragással lehet keresni.

A kulturális ellentétek mellett a fürdőtelepek erősödésével megjelentek politikai ellentétek is a helyiek és a villatulajdonosok között, több településen is vita robbant ki azon, hogyan és mire használják a település erőforrásait, mit és hogyan fejlesszenek. A fürdőtelepek lakói úgy gondolták, ők hozták ide a kultúrát, a nyaralók is a fürdőtelepekre érkeznek, azaz több bevételt hoznak a településeknek, ezért a fejlesztési forrásokat is nagyobb arányban kell rájuk költeni. A települések régi magterületén élők viszont abból indultak ki, hogy a fürdőtelepek eleve sokkal fejlettebbek, jobb lenne inkább a település többi részének felzárkóztatására költeni.

A nyaralóknak és a helyieknek eltérő elvárásaik voltak például a postahivatallal szemben is. Alsóörsön abból volt vita, hogy a helyi posta nem a faluban, hanem a fürdőtelephez közelebb eső vasútállomáson nyílt meg. A helyiek igazságtalannak érezték, hogy nekik kell többet gyalogolniuk egész évben csak azért, hogy nyáron a fürdőzők kényelme nagyobb legyen, ezért úgy döntöttek, bosszúból nem járulnak hozzá a postai kézbesítő fizetéséhez. Ezen viszont a fürdőtelep ingatlantulajdonosai akadtak ki. Füreden és Arácson nem a posta helyével volt a gond, hanem a nyitvatartásával. A helyiek ugyanis nappal nyitvatartó postát szerettek volna, ahogyan minden településen megszokott, a nyaralók viszont inkább este akartak telefonálni, hogy nappal pihenhessenek.

Gyakori volt a szűkös ivóvíz okozta ellentét is, hiszen a tiszta vizű kutak többnyire a Balatontól távolabb, az anyatelepüléseken voltak, nem a fürdőtelepeken. A fürdőtelepek vizet kértek ezekből a kutakból, a helyiek viszont attól tartottak, hogy ha adnak, akkor nekik nem marad elég. Főleg miután tapasztalták azt, amit a világ minden táján minden turizmusantropológiai kutatás is kimutat: hogy a vendégek több vizet használnak, mint az őslakosok. Néhol a bosszús nyaralók az őslakosoktól látott módszerrel megpróbáltak a Balatonból is inni, csak arra nem figyeltek, hogy az őslakosok nem a part közeléből, hanem a parttól messzebbről vesznek vizet (ahol már nem olyan magas a víz bemosott szervesanyag-tartalma), majd azt ivás előtt kancsóban ülepítik.

A Horthy-rendszerben nagyívű tervek születtek a Balaton fejlesztéséről, de természetesen ezek elkészítésébe sem vonták be a helyieket. Réti Gyula egy 1940-es cikkében például azt javasolta, hogy a Balatont egyfajta „Kárpát-medencei skanzenná” lehetne alakítani, az egyes településeken egy-egy magyar tájegységre jellemző építészeti stílust honosítanak meg, a kiszolgáló személyzet pedig az adott tájegység népviseletébe öltözne. A revizionista korszellem miatt egyébként is szaporodtak a székelykapuk a Balaton körül, több településen pedig kalotaszegi motívumokkal díszített épületeket emeltek. Az senkit nem érdekelt, hogy a tájegységnek volt saját népművészete is, csak azt a XIX. század második felétől egyre inkább elnyomta az idegenforgalom modernizáló hatása.

A XX. század elején népdalgyűjtők és kultúravédők megrökönyödve tapasztalták, hogy a balatoni emberek gyakran Blaha Lujza vagy Dankó Pista balatoni témájú műdalait éneklik „rendes” balatoni népdalok helyett. 1925-ben a Balatoni Kalauz már „a valódi balatoni kultúra” eltűnésén siránkozott, és korholta a helyieket, hogy „elvesztették a naivságukat, és megszűntek dalolni”.

Cholnoky Jenő azt vetette fel, hogy Tihanyban kellene egy magyar tematikájú szórakoztatóparkot építeni mindenféle „magyar vonatkozású” dologgal, szélmalommal, székelykapuval, turáni sátorral és alföldi pásztorépítményekkel. Hasonló ötletet vetett fel az 1920-as években Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, Tihany fejlesztésének elkötelezett híve is. A halászfalu rezervátummá alakításával az volt az egyetlen gond, hogy Tihany lakosai ellenállnának. Erre válaszul még az is felmerült, hogy akkor egyszerűen ki kellene telepíteni a tihanyiakat, de Cholnoky szerint ez sem megoldás, mert a skanzenhoz a falura is szükség van, az is a park része lenne.

Ebből végül csak annyi valósult meg, hogy a tihanyi ófalu több háza is műemléki védelem alá került, ez viszont gátolta a lakosokat abban, hogy csinosítsák, fejlesszék a házaikat. Igaz, ezzel párhuzamosan az ingatlanárak is megugrottak, így az őslakosok jelentős része egyszerűen eladta a házát, majd új házakat építettek, szinte felhúztak egy új falut a régi mellett.

A helyi kultúra vége

Az idegenforgalom második világháború utáni átalakulásával és végül a téeszesítéssel lényegében befejeződött a balatoni őslakos kultúra felszámolása. A paraszti kultúra fenntarthatatlanná vált, az idegenforgalmon kívül nem maradt szektor, ahol a helyiek elhelyezkedhettek volna. Igaz, volt néhány régió, ahol megjelent a nehézipar is, és Pálos István 1974-es tanulmánya szerint az is mutatja a balatoni emberek turizmussal szemben ellenállását, hogy ahol csak lehetett, inkább gyárakban vállaltak munkát, és nem a vendéglátásban.

Mivel az elmúlt közel 200 évben a balatoni őslakosságnak sem sajtója, sem érdemi politikai képviselete nem volt, a régió példátlanul gyors és szinte kizárólag idegenforgalmi szempontokat figyelembe vevő modernizációja idején elszenvedett sérelmeiket valójában ma sem ismerjük teljes egészében. A vidéket vizsgáló szociológiai kutatások azonban még a 80-as években is kimutatták, hogy a balatoni őslakosok kisebb közösségei komoly mentális problémákkal küzdenek a XX. század második felében tapasztalható anyagi gyarapodás ellenére is. Sok volt körükben az öngyilkosság, elterjedt az alkoholizmus, és az elvándorlás is az országos átlagnál nagyobb arányban sújtotta ezt a népességet.

Schleicher Vera a 444 Balatonnal foglalkozó magazinjának azt mondta, hogy „a hagyományos közösségek feloldódását leginkább az idézte elő, hogy – jórészt a turizmussal érkező modernizációs nyomás miatt – nemzedékről nemzedékre kellett új döntéseket hozniuk, méghozzá úgy, hogy nem voltak meg azok a kiszámítható tendenciák és távlatok sem, melyek alapján egy-egy nemzedék fel tudta volna készíteni a következőt a boldogulásra”. Mindez persze Magyarország legtöbb vidékére igaz, főleg a XX. század történelmi viharai miatt, a balatoni őslakosok életformája viszont „az ország más vidékeinél lényegesen hamarabb került jóval erősebb nyomás alá”.

Ugyanakkor a balatoni települések jelentős részének önképében komoly zavar uralkodik, nem tudják, hogyan viszonyuljanak saját fürdőkultúrájuk történeti előzményeihez. Ahogyan a Balaton az ezredfordulón – Jankó János nyomában című kutatás zárójelentése is írja: „A Balaton-parti települések kiállítóhelyeinek, tájházainak és múzeumainak vizsgálatával arra a kérdésre kerestük a választ, vajon melyek e települések identitásának fő elemei, összhangban van-e a muzeális intézmények szűrőjén keresztül láttatott kép az egyéb identitást megfogalmazó fórumok (közösségi ünnepek, fesztiválok, kiadványok, köztéri szobrok stb.) által sugallt képpel. Tapasztalataink szerint a legnagyobb zavar a fürdőélet szerepének és hatásainak megítélésében van. Bár a (ma is vízjoggal bíró) települések mindegyike gazdasági szempontból a turizmust tarja megélhetése fő pillérének, e turizmus történeti előzményeivel nehezen tud azonosulni, s csak elenyészően kevés példát találtunk arra, hogy egy-egy kiállításban a település hagyományos kultúrái – így többes számban: vagyis a népi kultúra és a fürdőkultúra – egyforma hangsúllyal kapnának helyet.” A dokumentum megjegyzi azt is, hogy az anyatelepülésükről leváló fürdőtelepek, mint például Balatonföldvár turizmusra alapozott önképe viszonylag stabil, az igazán nagy zavar a ma is anyaközségből és fürdőtelepből álló települések önképében uralkodik.

Persze tény, nem is könnyű azonosulni azzal a múlttal, hogy magyar elit nyaraló tagjai az elmúlt 200 évben lényegében gyarmatosították a Balatont. Nem azért, mert rosszat akartak – sőt, kifejezetten jót akartak –, csak nem figyeltek az őslakosokra.

------

Aki bővebben szeretne olvasni a témáról, megteheti Schleicher Vera Kultúrfürdő című könyvében vagy a 444 két évvel ezelőtt kiadott magazinjában.