A franciák visszautasíthatatlan ajánlattal döntötték be Haiti gazdaságát, ami a mai napig nem tudott lábra állni

A franciák már a saját forradalmuk előtt is lelkesen támogatták az amerikai telepesek függetlenségi háborúját. Persze nem puszta jószándékból, a nagy ellenség, a britek meggyengítése is fontos szerepet játszott abban, hogy rengeteg pénzzel, ellátmánnyal és fegyverrel támogatták a teapusztító amerikaiakat.

Ha volt is bennük együttérzés, az már nem terjedt ki a haitiakra, akik 1804-ben kiáltották ki függetlenségüket. Valószínűleg azért nem, mert a franciáktól próbáltak meg elszakadni, méghozzá rabszolgalázadás formájában. Bár sikeresek voltak, a franciák egy egyszerű, mégis hatásos húzással elérték, hogy az új ország szinte azonnal ellehetetlenüljön.

Az ország 1806-ban két részre szakadt, és mindkét felét a korábbi felkelés egy-egy vezéralakja irányította: délen Alexandre Pétion, északon pedig Henry Cristophe. Bár elüldözték a franciákat, a nagyhatalom nem volt hajlandó lemondani a szigetről, ezért XVIII. Lajos 1814-ben három képviselőt küldött Haitire, hogy felmérjék, nem húz-e a helyiek szíve a királyságához.

Északon hamar kiderült, hogy nem, ugyanis Cristophe három évvel korábban királlyá koronáztatta magát. A francia király egyébként nem is csak a szigetre és az ott található nyersanyagokra és ültetvényekre vágyott. A három ügynök egyik feladata az volt, hogy „megtisztítsák a szigetet minden olyan feketétől, akit nem lenne helyénvaló a szabadok közé fogadni, és akit veszélyes lenne az ültetvényeken dolgozók között hagyni”.

A terv az volt, hogy a tisztogatás után újabb rabszolgákat hurcolnának a szigetre Afrikából. A napvilágra került tervre Cristophe egyik minisztere, De Vastey báró csak annyit mondott:

„A szabadságunkat a bajonettjeink hegye szavatolja majd.”

Az ügynökök délen valamivel barátibb fogadtatást kaptak: Pétion abban bízott, hogy meg tudja vásárolni Franciaországtól, hogy elismerjék önálló nemzetként az országát. Ez nem lett volna teljesen példátlan, hiszen Napóleon alig tíz évvel korábban 15 millió dollárért eladta Louisianát az amerikaiaknak. Pétion abban reménykedett, hogy ugyanennyiért ő is meg tudja venni hazája függetlenségét. Lajos azonban továbbra is szökött rabszolgaként gondolt a haitiakra, ezért nem volt hajlandó egyezkedni.

Ezzel egyébként nem volt egyedül. Az egykori rabszolgák országát a nemzetközi közösség hamar kizárta soraiból, ugyanis a gyarmatosításból elképesztő vagyonokat felhalmozó nagyhatalmak féltek attól, hogy a behurcolt rabszolgák esetleg inspirációt merítenek a Haiti függetlenségét kiharcoló sorstársaiktól.

Pétion 1818-ban meghalt, és utódja, Jean-Pierre Boyer tovább alkudozott ugyan a franciákkal, Cristophe nem volt hajlandó kártérítést fizetni a korábbi rabszolgatartóknak. Haiti első és egyetlen királyának 1820-as halála után Boyer egyesítette a két országrészt, de se Lajossal, sem az ő utódjával, X. Károllyal nem sikerült dűlőre jutnia.

Egészen 1825-ig, amikor is a francia király kijelentette, hogy hajlandó elfogadni Haiti függetlenségét, és ezért csak 150 millió frankot kért, amiből állítólag az egykori ültetvényeseket kárpótolta volna, amiért a rabszolgáik fel mertek lázadni.

Az összeg óriási volt, mindenki tudta, Haiti (vagy sok európai ország) képtelen lett volna kicsengetni – már csak azért sem, mert az éves költségvetés tízszeresének felelt meg, de még a francia költségvetésnek is ötszöröse volt. Erre egy épeszű ember valószínűleg nemet mondana, hiszen végül is kit érdekel, mit gondol valami palotában élő fickó az óceán túloldalán. A probléma csak az volt, hogy a fickó az óceán túloldaláról 14 hadihajót küldött az ajánlattal, összesen 500 ágyúval megpakolva.

Így nehéz volt nemet mondani a zsarolásra nagyvonalú ajánlatra, ezért Boyer 1825. július 11-én megpecsételte a dokumentumot és országa sorsát.

A mai napig érezni a hatását

A kormány az első két részlet kifizetéséhez kénytelen volt felvenni 30 millió frank hitelt francia bankoktól, amit aztán nem is tudtak visszafizetni. Károly utódja, I. Lajos Fülöp 1838-ban 12 újabb hadihajót küldött ösztönzésként, és az új Traité d’amitié-vel, azaz barátsági szerződéssel nagyvonalúan 60 millió frankra csökkentették a kártérítés még ki nem fizetett részleteit. Ez persze továbbra sem volt fair, és Haiti újabb hitel felvételére kényszerült.

Mindennek az volt a következménye, hogy a kormány óriási adókat vetett ki a népességre, és gyakorlatilag csak a nélkülözhetetlen dolgokra tudtak bármit is költeni. Bár Cristophe korábban elindította a közoktatás kiépítését, az és az ahhoz hasonló szociális projektek mind mentek a kukába. Kutatók szerint az első, 1825-ös hitel nagyban hozzájárult az ország egészségügyének és infrastruktúrájának jelenlegi állapotához is.

A hitelt végül csak 1947-ben fizették vissza, de kamatokkal együtt Haiti végül több mint kétszer annyit fizetett Franciaországnak, mint amennyit az egykori gyarmatosítók követeltek. Thomas Piketty francia közgazdász szerint Franciaországnak minimum 28 milliárd dollárt kellene jóvátételként fizetnie Haitinek. Ehhez a francia elnökök közül a legközelebb François Hollande került 2015-ben, amikor látogatásakor azt mondta, hogy országának törlesztenie kéne adósságát. Nem sokkal később azonban pontosított, hogy valójában morális adósságra gondolt.