1967. november 28-án Jocelyn Bell Burnell, a Cambridge-i Egyetem asztrofizikus doktorandusza szokatlan anomáliát vett észre azon a végtelennek tűnő papírkötegen, amit akkor már három hónapja elemzett. A papírcsíkra rajzolt cikcakkos vonalakat az Interplanetary Scintillation Array (IPS Array) nevű berendezés produkálta, amivel a kutatócsoport, amelynek Bell Burnell is tagja volt, a kvazárokat akarta jobban megfigyelni. Ezeket a távoli galaxisokban található, nagy energiájú objektumokat (ma már tudjuk, hogy szupernagy tömegű fekete lyukak és a körülöttük keringő anyag) az ötvenes évek végén fedezték fel, vizsgálatuk izgalmas új kutatási terület volt akkortájt.
A kvazárok megfigyeléséhez különleges felszerelésre volt szükség, ami az általuk kibocsátott rádióhullámokat észleli. Erre szolgált az IPS Array, amit Anthony Hewish, a Cambridge professzora tervezett, a megépítésében pedig tanítványa, Bell Burnell is segített. A fiatal kutatónő ott volt, amikor Cambridge mellett egy bő másfél hektáros telken kihúztak több mint 150 kilométer rézdrótot és az IPS Array működtetésében is jelentős részt vállalt. És végül ő volt az, aki három hónap figyelmes kézi adatfeldolgozás után kiszúrta az anomáliákat az adatokban. A papírkötegben megbújó furcsa jelek pár évvel később Nobel-díjat értek – amit viszont Hewish kapott meg, nem Bell Burnell.
Mint Jocelyn Bell Burnell később elmondta, nőként eleve nehezen indult el a kutatói pályán. 1943-ban született Észak-Írországban, az ötvenes–hatvanas években pedig arrafelé (mint ahogy szinte az egész világon) teljesen szokatlan volt, hogy nők tudományos karrierbe kezdjenek. A csillagászat és a fizika is a férfiak dolga volt, a nőkkel szemben inkább az volt az elvárás, hogy jó feleségek legyenek és ügyesen vezessék a háztartást.
Bell Burnell viszont már gyerekként végigolvasta édesapja minden csillagászattal foglalkozó könyvét és megtanulta a szakkifejezéseket. Később szüleivel együtt kiharcolta, hogy asztrofizikát tanulhasson a Glasgow-i Egyetemen, ahol ő volt az egyetlen nő az egész szakon. Mire felvették a Cambridge posztgraduális képzésére, imposztorszindróma alakult ki nála: biztos volt benne, hogy valamilyen tévedés történt, nincs semmi tehetsége, és amikor erre rájönnek, ki fogják rúgni az egyetemről. De úgy gondolta, addig is mindent megtesz, hogy hasznos munkát végezzen. Ekkor került Hewish csapatába.
Az IPS Array a kozmoszból érkező rádiójeleket fogta be, és azokat folyamatosan papírra rögzítette, akár egy EKG-görbét. Hewish a kvazárok kutatására tervezte meg a szerkezetet, de a Bell Burnell által felfedezett anomáliák más forrásokból érkeztek: olyan objektumokból, amiket később pulzároknak neveztek el.
A pulzárok gyorsan forgó neutroncsillagok, amiknek erős a mágneses terük. Neutroncsillagok nagy tömegű csillagok halálakor keletkeznek, a szupernóva-robbanások után létrejött kicsi, de rendkívül sűrű maradványcsillagokat nevezik így. A neutroncsillagok létezését már az 1930-as években megjósolták, de évtizedekig nem sikerült bizonyítékot találni arra, hogy tényleg fellelhetők a kozmoszban. A pulzárok felfedezése többek között ezért is volt jelentős.
A neutroncsillagoknak csak egy része pulzár, ezek az objektumok viszont erős sugárzást bocsátanak ki rádiótartományban, két polarizált sugárnyalábban. A két nyaláb úgy forog a csillaggal, akár csak egy világítótorony fénykévéje, nem véletlenül nevezik a pulzárokat kozmikus világítótornyoknak is. Amikor egy-egy ilyen nyalábba éppen bekerül a Föld, megfelelő berendezéssel érzékelhetők a pulzár rádiójelei. Az ISP Array ilyen jeleket rögzített, a papíron is szemmel látható kilengéseket, eltéréseket a kozmikus háttérzajtól. Bell Burnell pedig hamar eljutott a következtetésig, hogy a műszerrel olyan új objektumot találtak, amit eddig még sosem sikerült megfigyelniük a csillagászoknak.
Nem volt azonban egészen biztos a dolgában, főleg miután Hewish azt mondta, vélhetően csak valamilyen interferencia zavart be a mérésekbe. Az anomáliát mindenesetre viccelődve elnevezték LGM-1-nek, a marslakók, azaz kis zöld emberkék (Little Green Man) után, mert még az is szóba került, hogy esetleg űrlények küldik a rádiójeleket. Aztán három hét múlva találtak még egy hasonló anomáliát és rövidesen két újabbat. Ekkor már kizárták a véletlen lehetőségét, később pedig egy másik mérőeszköz is megerősítette az eredményeket. A pulzárok felfedezéséről 1968-ban a Nature közölt publikációt, aminek az első szerzője Hewish volt, Bell Burnell pedig a második.
A pulzárokat azóta is kutatják az asztrofizikusok, a jelnyalábok rendszeressége (pulzálása) pedig más kutatási területeken is jól jött. Pulzárok szolgáltattak például új bizonyítékokat arra, hogy Einstein általános relativitáselmélete igaz, de a fekete lyukak és a sötét anyag kutatásában is hasznosnak bizonyultak.
1974 őszén Bell Burnell már a University College Londonban dolgozott, amikor egy kollégája feldúltan rontott be a szobájába. A kutató tőle tudta meg, hogy abban az évben kik kapták a fizikai Nobel-díjat: Martin Ryle és Antony Hewish. Ryle Hewish mentora volt, forradalmi újításokat vezetett be a rádióasztrofizika terén, többek közt az apertúraszintézist, vagyis azt az eljárást, amivel több kisebb távcsövet, mérőállomást lehet összekapcsolni egyetlen rendszerré. Ryle ezért kapta meg a díjat, Hewish esetében pedig az indoklás ennyi volt: „a pulzárok felfedezésében játszott meghatározó szerepért”.
Hogy mindkét tudós megérdemli a díjat, azt senki nem vitatta. Viszont azt igen, hogy ha Hewish Nobelt kapott, akkor Jocelyn Bell Burnellnek is járt volna az elismerés, hiszen ténylegesen ő fedezte fel az első pulzárt, az elejétől a végéig részt vett a kutatásban, és következetesen érvelt amellett, hogy az anomália forrása nem mérési hiba, hanem valamilyen korábban ismeretlen objektum. A feldúlt kolléga azt várta, hogy a nő majd bosszankodni fog, amiért mellőzték, és az asztrofizikus közösségben voltak, akik máris „No Bell” díjként emlegették a díjat.
Bell Burnell viszont nem húzta fel magát. 24 éves doktorandusz volt, amikor ráakadt az első pulzárjelekre, és a kutatócsapatban rajta kívül dolgoztak más diákok is, így nem gondolta, hogy járt volna neki az elismerés. „Úgy vélem, lealacsonyítaná a Nobel-díjat, ha azokat PhD-hallgatóknak ítélnék oda, a nagyon kivételes eseteket kivéve – és nem hiszem, hogy az enyém ilyen eset lenne” – jelentette ki 1977-ben. Felháborodás helyett inkább örült annak, hogy olyan kutatási terület kapta a díjat, amihez ő is hozzájárult, ez volt ugyanis az első alkalom, hogy a fizikai díjat asztrofizikusoknak ítélték oda.
A kutatónő sokkal inkább bosszankodott azon, ahogyan a brit sajtó hírt adott a felfedezésről. Az újságírók Hewishnél firtatták a tudományos részleteket, vele magyaráztatták el az olvasóknak, mik is azok a pulzárok és hogyan sikerült felfedezni őket. Amikor Bell Burnelltől kérdezhettek, inkább arra voltak kíváncsiak, hogy van-e barátja és hogy hányas melltartót hord. Egy fotós még arra is megkérte, hogy kicsit gombolja ki a blúzát a fényképekhez.
Jocelyn Bell Burnellt a következő évek kárpótolták a meg nem kapott Nobel-díjért. Jelentős asztrofizikai kísérleteknek és műhelyeknek lett a meghatározó tagja, pályafutása során számos egyéb elismerésben részesült. „Szinte minden évben partit rendeznek a tiszteletemre” – viccelődött, amikor 2018-ban megkapta a hárommillió dollárral járó Breakthrough Prize-t. Ez körülbelül háromszor annyi pénz, mint amennyit a Nobel-díj mellé adnak, de Bell Burnell nem magára költötte: a pénzt egy alapítvány kapta meg, ami fizikusi pályára készülő nőknek és alulreprezentált kisebbségeknek ír ki ösztöndíjakat.
