Az ókori fogamzásgátló, vágyfokozó, ízbomba csodafűszer, amit a teljes kipusztulásig zabáltak fel a rómaiak

Néhány éve Ács Bori bemutatott itt a Telexen néhány ókori római receptet, amiket meg is főzött. A cikkben elmesélte, hogy a rómaiak mennyire máshogy gondolkodtak az ízekről, mint amit ma az olasz konyhától megszoktunk, és megemlítette, hogy sok fűszer, amit használtak, ma már nem is létezik.

Ilyen például a silphium, amit olyan gyorsan szétkapkodtak, mintha ókori influenszerek szórták volna fiatalok közé a fórumon. A növény gyakorlatilag minden elképzelhető felhasználási módban remekelt, amit egy vadvirágtól el lehet várni:

• a szárát megfőzték, sütötték vagy párolták;
• a gyökereit nyersen ették, ecetbe mártogatva;
• remekül tartósította a lencsét;
• a birkák húsa sokkal puhább volt, ha silphiummal etették őket;
• a virágait be lehetett vetni parfümkészítéskor;
• a nedvét megszárították és az ételekre reszelték; és
• afrodiziákumként is működött.

A gyógyászatban is használták. Idősebb Plinius feljegyzései alapján egy igazi csodaszerről volt szó:

• a leveleiből készült főzet megtisztította a méhet, tehát fogamzásgátlónak és terhességmegszakításra használhatták;
• a gyökér a fájó torok ellen volt hatásos, bár böfögést és szellentést okozott;
• borral és olajjal keverve jót tett a zúzódások, duzzanatok ellen;
• jó volt megfázás és légúti panaszok enyhítésére;
• és ha a füstjével kezelték az ánusz körüli szemölcsöket, azok leestek. Elvileg.

Ezek alapján talán nem csoda, hogy ma már nem silphiumalapú a gyógyászat, hiszen olyan jó volt, hogy a korabeliek az utolsó cseppig mindent kisajtoltak szegény vadvirágból. Persze nem a rómaiak voltak az elsők, akik elkezdték használni, az isteneikhez hasonlóan ebben is a görögöktől merítettek inspirációt.

A fekete eső után terjedt a vadvirág

A silphium olyan népszerű volt a régióban, hogy a minószi civilizációban és az ókori Egyiptomban is saját írásjelet kapott, mint például a kutya, a kígyó, a sáfrány vagy a gabona. Mivel úgy tudjuk, hogy ma már nem létezik, sajnos lehetetlen pontosan megmondani, honnan is származik, de a feljegyzések szerint Líbia keleti partvidékén, Cyrenaicában lehetett őshonos.

Plinius Theophrasztoszra, a görög filozófusra és botanikusra hivatkozva azt írta, hogy a silphiumot i. e. 617 körül találták meg először Cyrenaicában, méghozzá egy fekete eső után. Bár Theophrasztosz azt írta, hogy gyakorlatilag az egész régióban elterjedt, legjobban a Sidra-öblöt övező dombos, erdős-mezős területen érezte magát. Ez sokkal nagyobbnak hangzik, mint amilyen valójában volt, a silphium csak egy kb. 200×50 kilométeres sávban nőtt.

Theophrasztosz leírása szerint a silphiumnak rendkívül hosszú, majdnem fél méter hosszú gyökerei voltak, amit fekete kéreg takart. A szára üreges volt, a levelei pedig aranyszínűek voltak, mint a zelleré. A növény pénzérmékre is felkerült, és azok alapján a silphium virágzata úgy nézett ki, mint egy öntözőkanna locsolófeje, azaz mintha egy korongot helyeztek volna egy tölcsérre. A magja vagy a termése hasonlíthatott a stilizált szívformára, amit manapság használunk, bár lehet, hogy csak a vágyfokozó tulajdonsága miatt kötötték össze a szimbólummal.

Amikor a rómaiak átvették az uralmat a régióban, azonnal beleszerettek a növénybe, és szabályozták ugyan, hogy milyen mértékben lehet gyűjteni, teljesen kipusztították a silphiumot. Gyakorlatilag szó szerint aranyárban ment, így a feketepiacon kereskedőket és az orvgyűjtögetőket nem igazán érdekelték a szabályok.

A helyi uralkodók rendkívül gazdagok voltak, hiszen monopóliumuk volt, és a görögök még a pénzükre is rárakták. Julius Caesar állítólag mindig tartott egy 680 kilós silphiumkészletet a kincstárában, Catullus és Petronius pedig még a verseikben is megemlítették a csodafűszert.

Amikor kiderült, hogy a birkahúsnak is jót tesz, a helyi juhászok rendszeresen ráengedték a nyájaikat az elvileg oltalom alatt álló silphiummezőkre. Emiatt volt, hogy kerítést húztak köréjük, de ezeket gyakran lebontották, hogy a birkák szabadon legelhessenek.

Tehát mindenki silphiumot akart, de a növény nem bírta jól ezt a népszerűséget. Ezt csak tetézte, hogy nem sikerült háziasítani, fogságban nem termett, vagy csak sokkal rosszabbul, sok jótékony hatás nélkül. Ezt már Theophrasztosz is megjegyezte.

A silphium az első élőlény, amiről feljegyzéseink vannak, hogy az emberek a kihalásig üldözték. Remek példaként szolgál, és nem is ez volt az utolsó: a korai bálnavadászat is több fajt a kihalásig vagy annak szélére sodort. Az azonban nem egyértelmű, hogy ez pontosan hogy is történt. Az egyik elmélet szerint túl sok birka legelt rajta és túl gyakran szüretelték (aratták?), így egyszerűen elfogyott. De azt sem szabad kizárni, hogy a régió elsivatagosodása vezetett ahhoz, hogy eltűnt. Mondjuk Cyrenaica egyes részei a mai napig majdnem annyi esőt kapnak, mint Anglia, szóval ez sem egy sziklaszilárd elmélet.

Az is lehet, hogy a silphium rendkívül érzékeny volt a talaj kémiai összetételére, és ahogy a rómaiak megpróbálkoztak a termesztésével, az megváltozott, ami így már nem kedvezett a növénynek. Az is lehet, hogy a mag volt kényes (bár feljegyzések szerint ha elég gyökeret hagytak a földben, akkor újra kinőtt), de előfordulhat, hogy egy olyan hibrid volt, aminek az első generációja egy szupernövény volt, de az újabb generációk elvesztették a jó tulajdonságokat. Ez, mondjuk, sok vadnövénynél nem probléma, mert van, amelyik aszexuálisan szaporodik, a gyökerein keresztül, de mivel nem tudjuk megvizsgálni a silphiumot, ez egyelőre rejtély marad.

Bárhogy legyen is, a vége az lett, hogy a növény eltűnt a Föld színéről. Plinius szerint az ő idejében (23–24-től 79-ig) már csak egyetlen szár silphiumot találtak, amit elküldtek Nero császárnak, mint valami kuriózumot. Noha a kutatók egyelőre nem adták fel, és még mindig abban bíznak, hogy valahol Észak-Afrikában megtalálják az évszázadokig rejtőző virágot, a hétvégi rendszeres flamingógrillezéseken egyelőre nem fogjuk tudni bevetni.