Kétszáz évbe telt, mire kiderült, a priznic nemhogy nem használ a lázas betegnek, de még árt is neki

A halhatatlanság biztos jele, amikor valakinek a neve köznévvé válik. A brit angolban még mindig néha birónak a hívják a golyóstollat a feltaláló Bíró László után, és Joseph-Ignace Guillotin családneve is jóval ismertebb kisbetűvel írva, a hírhedt kivégzőeszköz neveként. Hasonló dicsőség jutott az egyszerű sorból származó Vincenz Prießnitznek is, akinek a nevéből a lázcsillapításra használt priznic kifejezés származik.

Prießnitz az akkor éppen Ausztriához tartozó Sziléziában született a 18. század legvégén, apja egyszerű paraszt volt. Nyolcéves volt, amikor apja megvakult, így a családi gazdaságban rá hárult a munka nagyja. Ekkortájt látta meg, hogy egy szarvas a hideg patakba rakja a megsérült lábát, hogy meggyógyuljon. Amikor nem sokkal később favágás közben megsérült az ujja, követve a szarvas példáját, hideg vizes kötést rakott rá és azt tapasztalta, hogy rendbe jött. Tizenhét évesen egy szekérről leesve törte bordáit, ami a helyi orvos szerint végzetes sérülés lett volna, ő azonban hideg vizes kötéssel és nagy mennyiségű víz fogyasztásával egy év alatt teljesen rendbe jött.

Innentől fogva már csodájára jártak a környéken, és doktornak nevezték: kezdetben állatokat kezelt hideg vízzel, majd nem sokkal később már embereket is. Egyre többen érkeztek a faluba, Gräfenbergbe (1947 óta a település neve Lázně Jeseník), 1822-ben az ifjú doktor átépítette apja házát, hogy abban tudja fogadni és elszállásolni a betegeket. A fantasztikus gyógymód híre hamar eljutott az arisztokráciához is, amelynek tagjai előszeretettel keresték fel a hideg vizes gyógyfürdőt és töltöttek akár hosszabb időt is Prießnitznél. A páciensek között volt Ferenc József apja, Ferenc Károly főherceg, és az akkor már híres orosz író, Nyikolaj Gogol is.

Ahhoz, hogy a sikert megértsük, tudnunk kell, hogy a kor orvostudománya nem volt éppen veszélytelen a betegekre nézve. A legelterjedtebb kezelés az érvágás volt, ami nem egyszer járt elfertőződő sebekkel, emellett még hánytató és hashajtó szerek voltak mindennapos használatban, a gyógyszerek között pedig elsődlegesen az ópium, az alkohol és a dohány. Nem meglepő, hogy ezek a kezelések gyakran sokkal többet ártottak, mint használtak. Ezekhez képest egy kis hideg víz kifejezetten kíméletes dolog volt. Az orvostörténészek szerint hasonló okokból volt sikeres ugyanebben az időben a homeopátia is: Hahnemann és követői ugyan csak vizet és cukorgolyókat adtak a betegeknek, amiben semmi hatóanyag nem volt, de ezzel legalább nem rontottak az állapotukon.

A homeopátia alapítójáról egyébként még Vörösmarty is írt verset, lelkendezve, hogy végre „szelíd nemtők kísérik az emberiséget”, de Prießnitz gyógymódja szelídnek azért semmiképpen sem volt nevezhető. Úgy vélte ugyanis, hogy a szervezet törekszik az egészséges működésre, de ebben a káros anyagok megakadályozzák, a hideg víz pedig segít a bőr pórusainak kitágításában, amin keresztül ezek az anyagok távozhatnak. De ez önmagában még nem elég, arra is szükség van, hogy ezeket az anyagokat minél jobban megzavarjuk, a testet minél hathatósabb eszközökkel rávegyük arra, hogy kilökje őket. Úgy vélte, erre éppen azért alkalmas a hideg víz, mert igen kellemetlen, ezáltal arra készteti a szervezetet, hogy lökje ki a káros anyagot. Természetesen a kellemetlenséget nemcsak hideg vízzel lehet elérni, hanem fizikai megterheléssel is: nem egyszer több méter magasról öntötték a betegekre a hideg vizet, hogy a szervezetük még jobban érezze, cselekednie kell. A rossz koszt is a terápia része volt, hiszen az elképzelés szerint ezzel is a változás irányába terelték a beteg testet. A hidroterápia sikere kitartott Prießnitz életében, sőt még utána is. Özönlöttek ugyan hozzá a betegek, de ő meg volt győződve arról, hogy a hatást csak és kizárólag a hideg víz fejti ki, a kezelést végző orvos személye nem számít, így a gyógymódot bárhol lehetne alkalmazni.

Természetesen nem a gräfenbergi volt az első gyógyfürdő, de a tiszta, hideg víz mint gyógymód a sziléziai gazda nevéhez kötődik. Ahogy a 19. század második felétől az orvostudomány a sterilizálással, védőoltásokkal és az érzéstelenítéssel, majd az antibiotikumokkal elkezdte valóban meggyógyítani a betegeket, a hideg vízbe vetett bizalom is mérséklődött. Tartósan csak két helyen maradt használatban. Az elmebetegek kezelésének már régóta bevett módja volt, hogy a tengerbe vagy tóba dobták őket, de Prießnitz eljárása, hogy hideg vizes lepedőbe tekerje szorosan a pácienseket, sokkal szélesebb körben tette használhatóvá az eljárást. Valódi gyógyhatása természetesen semmi nem volt, de abban az időben a pszichiátria is gyerekcipőben járt, nem volt sok különbség a tébolydák és a börtönök között.

A másik állapot, aminél a hideg vizes lepedőbe tekerés, a „priznic”, megdöbbentően sokáig gyakorlat maradt, a láz csillapítása volt. A lázra egészen a legutóbbi időkig úgy tekintettek, mint a betegség egy tünetére, így természetes volt a gondolat, hogy a gyógyítás részeként a lázat csillapítani kell. Sokáig az egyetlen erre használt hatékony gyógyszer az aszpirin volt, ami nem segít minden esetben, így a priznic népszerűsége is töretlen maradt.

Modern kutatások viszont igazolták, hogy a hideg vizes hűtés rövid távú hatása kicsit jobb ugyan, mint a lázcsillapítóké, de 20-30 perc elteltével már a gyógyszerek csökkentik jobban a testhőmérsékletet – ugyanakkor a priznic még növelheti is azt, mivel a vacogás hőt termel.

Több hiedelem is élt azzal kapcsolatban, hogy miért lehet veszélyes a láz, egyesek azt vélték, hogy ezen a hőmérsékleten denaturálódhatnak a fehérjék, de a valóság az, hogy az emberben a láz sosem olyan magas, ami ehhez vezetne. Természetesen, ha a külső hőmérséklet magas, vagy vastag, hőszigetelő ruházatot visel valaki, akkor extrém esetben előfordulhat ilyesmi, de ekkor is hatékonyabb a szellőztetés, mint a hideg vizes lepedőbe tekerés.

Mások a lázat összekapcsolták a főként gyerekeknél előforduló, az epilepsziás rohamhoz hasonló tünetekkel járó lázgörccsel, és azért tartották fontosnak a láz csökkentését, hogy ezt megelőzzék. A valóságban azonban a félrevezetően elnevezett állapotot nem a láz okozza, előfordulhat normális testhőmérsékleten is, a hátterében az immunrendszer egyik, a sejtek közti kommunikációban szerepet játszó anyaga áll. A lázgörcs viszonylag gyakran fordul elő (25 gyerek közül egynél legalább egyszer kialakul 5 éves koráig), de nincs súlyos következménye – bár az igaz, hogy a szülőnek és a gyereknek is nagyon ijesztő lehet.

Ma már tudjuk, hogy a láz általában a természetes immunválasz része, kialakulásáért az agyban a hipotalamusz hőmérséklet-szabályozó központja felelős. A láz megnehezíti a baktériumok és vírusok dolgát, mivel ezek fehérjéi 37 fokra vannak kalibrálva, és efölött kevésbé hatékonyan működnek. Olyannyira, hogy vannak olyan baktériumok, amik el is pusztulnak a magasabb testhőmérsékleten. Ilyen például a szifiliszt okozó Treponema pallidum – ezért az antibiotikumok megjelenése előtt az egyetlen hatékony terápia az volt erre a betegségre, hogy az előrehaladott vérbajban szenvedő betegeket szándékosan megfertőzték maláriával, és az annak következtében kialakult magas láz elölte a szifiliszt okozó baktériumokat. Ezért a módszerért, az úgynevezett piroterápiáért kapott Nobel-díjat az osztrák Julius Wagner-Jauregg, akitől egyébként sem álltak távol a drasztikus módszerek, a túlzott maszturbálást például kasztrációval gyógyította, saját bevallása szerint sikeresen.

A láz azonban csak a kórokozóknak rossz, ennél valószínűleg fontosabb, hogy az immunrendszer sejtjeinek kifejezetten jó. Gyorsabban mozognak, fürgébben osztódnak, hatékonyabbak az egymás közötti kommunikációt végző anyagaik és azok is, amikkel a kórokozókat pusztítják el.

A sikeres lázcsillapítással tehát kifejezetten a gyógyulás ellen dolgozunk. Vagyis a priznic azon kívül, hogy rettenetes élmény, másra nemigen jó. Tudta ezt már Hašek is: a Švejkben a szimulánsokat üldöző Grünstein doktor ezzel és beöntésekkel akarta visszaterelni a betegeket a frontra.