2024. április 23. – 05:02
Emerson Romero az 1920-as években csak rövid ideig kóstolhatott bele a hollywoodi magas életbe. Komolyan vette a filmszínészi pályát, tanulmányozta Charlie Chaplin módszereit, és olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint W. C. Fields és Janet Gaynor. Amikor azonban a mozikban megjelentek a hangosfilmek, az ígéretes színész pályafutása rögtön véget ért. Romero ugyanis siket volt, ami csak a némafilmek forgatásánál nem jelentett hátrányt.
Romero 1900. augusztus 19-én született Havannában, és ott süketült meg hatévesen, a szamárköhögés szövődményeként veszítette el a hallását. A fiú jómódban élt (családja cukorexportból gazdagodott meg), ezért apja megtehette, hogy a kis Emersont speciális általános iskolába írassa be Amerikában. Ez volt a New York-i Wright Oral School, ahol többek közt olyan fogyatékos gyerekek tanultak, mint az élettörténetével később híressé vált Helen Keller. Romero további tanulmányait is Amerikában folytatta, és főiskoláin mérnöknek tanult, de diplomát már nem tudott szerezni, mert a család elszegényedett, és nem tudta tovább fizetni a gyerek tandíját. Ekkor egy New York-i bankban kezdett dolgozni, amíg 1924-ben bátyja, Dorian rá nem beszélte, hogy menjen vissza Kubába.
Dorian Romero akkor indított saját céget, a Pan-American Film Corporationt, ami a kubai kormánynak készített játékfilmnek álcázott turistacsalogató országimázsfilmeket. A báty meglátta a lehetőséget a jóképű, sportos testvérben, és rávette, hogy szerepeljen a filmjeiben. Emerson rögtön meg is kapta az Egy jenki Havannában címszerepét, de a film megbukott. Arra viszont jó volt, hogy Richard Harlan rendező felfigyeljen Emersonra, és munkát ajánlott neki.
Romero a következő években több mint két tucat filmben játszott Tommy Albert néven (a filmforgalmazók kérték meg, hogy válasszon valamilyen egyszerűbb művésznevet), és karrierje szépen ívelt felfelé. Jellemzően kisebb stúdióknak dolgozott, ahol a vágásba és a némafilmjeleneteket kísérő párbeszédpanelek feliratozásába is besegített. Később azt is elérte, hogy egy siketnéma honfitársa, Carmen de Arcos is szerepet kapjon, három filmben játszottak együtt. Romero a forgatásokon természetesen nem hallotta a rendezői instrukciókat, de írásban, illetve mutogatva előre megbeszélték a tudnivalókat, és a színész az operatőr mozgását figyelve látta, hogy mikor kell elkezdenie az éppen felvett jelenetet.
Romero legnagyobb sikerei 1927-ben születtek – épp abban az évben, amikor Hollywood nagy szenzációja volt A jazzénekes, az első olyan film, ami már részben hangos volt. A „talkie” filmek hamar kiszorították a némafilmeket a mozikból, és Romero többet nem kapott munkát. Karrierje nagyjából akkor ért véget, amikor a nagy világgazdasági válság elkezdődött, ráadásul hamarosan meghalt Dorian, és ezzel a családi filmcég is lehúzta a rolót. Romero visszament a bankba dolgozni, majd pár év múlva új munkára jelentkezett, ahol mérnöki tanulmányait is hasznosíthatta. A Republic Aviation repülőgépgyárban kapott állást, többek közt a P–47 Thunderbolt gépek fémlemezeinek gyártásán dolgozott. A férfinak 1965-ös nyugdíjazásáig ez a cég maradt a munkahelye.
Az egykori némafilmes a munka mellett szenvedélyesen fáradozott azon, hogy a színészet élvezetét eljuttassa siket sorstársaihoz. 1934-ben két barátjával színházat alapított, ahol siketek és hallók is élvezhették a darabokat. Romero maga is rendezett színdarabokat, több mint húsz siket színésze volt. A filmekhez is visszatalált: mivel fájlalta, hogy a filmipar a hangosfilmek megjelenése után nem törődött a hallássérültekkel, 1947-ben kitalált egy sufnimegoldást.
Romero gyakorlatilag visszahozta a némafilmes jeleneteket kísérő, egész képet betöltő feliratokat. Saját pénzén több filmet vett, majd azokat a megfelelő dramaturgiai pontoknál darabokra vagdosta. A jelenetek közé illesztette az elhangzott dialógusok leiratait és egyéb szükséges feliratokat. Egy ilyen módszerrel feliratozott film természetesen sokkal hosszabb lett, mint az eredeti alkotás, és halló nézőnek nehezen élvezhetővé vált, mert a feliratok képkockái folyton megszakították például a filmzenét is. Mégis, Romero volt az első, aki komolyabban próbálkozott ilyesmivel: munkája nem volt jó minőségű, de feliratozott filmjeire volt igény, egy ideig bérbe is adta azokat siket iskoláknak és kluboknak.
Mivel azonban ez a munka pénz- és időigényes volt, a filmipartól pedig nem tudott támogatást szerezni, Romero néhány film után abbahagyta a feliratozást. De ennyi is elég volt, hogy felhívja Edmund Brunke Boatner figyelmét, aki az Amerikai Siketek Iskolájának vezetője volt. Boatner akkortájt szerzett tudomást arról is, hogy egy belga cég kísérletezik azzal, hogy a jelenetekkel párhuzamosan jelenítsen meg feliratot a filmszalagon. Ez és Romero munkája arra sarkallta őt, hogy megalapítsa a Captioned Films for the Deaf nevű nonprofit vállalkozást.
A CFD kifejezetten a siketeknek akart elkészíttetni minél több feliratos filmet. A cég 1949 és 1958 között 29 filmet feliratozott és juttatott el siketekkel foglalkozó intézményeknek, munkáját olyan hírességek támogatták, mint Katherine Hepburn. 1958-ban aztán életbe lépett a Captioned Film Act nevű törvény, ami állami forrásokat juttatott a CFD-nek, és ezután megugrott a siketeknek készült feliratos filmek száma.
Romerót ekkor már más foglalkoztatta, hétköznapi tárgyak siketekre szabott verzióin dolgozott. 1959-ben kifejlesztett egy rezgő ébresztőórát Vibralarm néven, de készített siketeknek ajtócsengőt, füstjelzőt és bébiőrt is. És ha pihent, valószínűleg néha megnézte a tévében unokatestévét, César Romerót, aki a hatvanas évekbeli Batman-sorozatban Jokert játszotta. Emerson Romero nyugdíjas éveire a coloradói Boulderbe költözött, ott halt meg 1972-ben – amikor a feliratos film már egyáltalán nem számított kuriózumnak.
