Mindegy, hogy az ember kutya- vagy macskapárti, azt azért valószínűleg nagyon kevesen szeretnék, hogy a macskákat teljesen kiirtsuk a bolygóról. Másképp gondolkodott erről IX. Gergely pápa, aki 1233. június 13-án kiadta első bulláját: a Vox in Ramát, ami kapcsolatba hozta a macskákat a boszorkánysággal, és ezzel megindult az állatok tömeges mészárlása.
A bulla a pápa inkvizítorának, Marburgi Konrádnak a németországi sátáni kultuszokról szóló elbeszéléseire reagált. Azt nem tudni, hogy Konrád miért gyűlölte tiszta szívből a macskákat, de számos olyan vallomásról beszélt IX. Gergelynek, amelyek arról szóltak: az ördögimádó eretnekek gyakran használják rituáléik során a macskákat, különösen a fekete szőrűeket. A kortárs vélemények szerint Konrád ezeket a vallomásokat mindenféle kínzással és fenyegetéssel erőszakolta ki az emberekből. A beszámolók az úgynevezett fekete miséket is leírták, amelyek az inkvizíció szerint a sátánimádók szertartásai voltak.
Marburgi Konrád beszámolói szerint minden ilyen szertartásban szerepet kapott egy macska: a fekete misén például az állat hátsóját kellett csókolgatniuk az eretnekeknek, a sötétben orgiát tartottak, majd gyertyákat gyújtottak, és egy félig ember, félig macska lényt imádtak. A pápai bulla részletesen leírta ezeket a szertartásokat, és a macskák üldözésére szólított fel.
A bulla hosszú távú hatása leginkább az volt, hogy átformálta a macskáról alkotott képet az európai társadalomban: korábban a pogányok, de még a korai keresztények is szent állatként tisztelték, most azonban a pokol ügynökévé változott. Ezt követi egyébként a középkori ábrázolásuk is: az állatokat általában gonoszként, emberi arckifejezésekkel festették és rajzolták, aminek hatására igencsak furcsa összkép született. A démonizálás különösen a fekete macskákat érintette, és az egészen erőszakos üldözésükhöz vezetett. 1233 és 1234 folyamán Európa számos területén macskairtás vette kezdetét a katolikus egyház támogatásával, és ezzel párhuzamosan lángolt fel a boszorkányüldözés is.
Egyes tudósok úgy vélik, hogy emiatt az 1300-as évekre Európa macskaállománya kellően kimerült ahhoz, hogy az állatok ne tudják hatékonyan szabályozni a patkány- és egérpopulációt, így IX. Gergely közvetve hozzájárult a bubópestis terjedéséhez. Ma már tudjuk, hogy a betegséget nem a patkányok, hanem a rajtuk megtelepedő bolhák okozhatták, de kevesebb patkánnyal kevesebb bolha élt volna túl, így valószínűsíthető, hogy ilyen méretű járvány nem söpört volna végig a kontinensen. Érdekes, hogy a 14. század nagy járványa előtti kisebb, lokális pestisjárványokat szintén sikerült a macskáknak, és ezzel közvetlenül az ördögnek tulajdonítani.
Persze IX. Gergelynek valószínűleg nem ez volt a legszörnyűbb intézkedése: ő alapította például a pápai inkvizíciót is, elfogadta a törvényt, amely az eretnekeket tűzhalálra ítélte, a bűnbánó eretnekeket pedig életfogytiglani börtönre. Ő volt az első pápa, aki inkvizítorokat nevezett ki az eretnekek felkutatására és kiiktatására.
A macskairtás IX. Gergely halálával alábbhagyott, de később újra és újra fellángolt, az elképzelés pedig, hogy a macskáknak közük van a sátánhoz, egészen sokáig fennmaradt. A 15. századi boszorkányüldözések során a boszorkányok familiárisainak tartott állatokat ismét tömegesen gyilkolták, aztán VIII. Ince pápa elrendelte a macskák kiátkozását is az egyházból.
Az ördöggel összejátszó macskák képe viszont annyira nem akart szűnni, hogy a macskaégetés szokása Európa-szerte megmaradt: Angliában I. Erzsébet királynő 1559-es koronázásán egy tucat macskát helyeztek a pápa alakját formázó szalmabábuba, amit aztán felgyújtottak, Franciaországban pedig minden évben Szent Iván éjszakáján szokás volt egy kosárnyi macskát a tűzbe vetni. Belgiumban Ypres városában 1955 óta tartják az úgynevezett „macskaünnepet” – most már csak plüssmacskát dobnak ki a templom tornyából, de a középkorban és nem sokkal utána még élő macskákkal tettek ugyanígy.
