2024. február 4. – 15:25
Az Amerikai Egyesült Államok híres arról, hogy az ország jelentős kulturális és gazdasági központjai a két partján találhatóak, olyan városokban, mint New York, Los Angeles, vagy San Francisco. Az underground kincsek azonban hajlamosak arra, hogy már a származási helyük is némileg indokolatlan legyen, így eshetett meg, hogy a kevesebb, mint 5000 lelket számláló New Hampshire-i Fremont városából származó, 1965-ben alakult, tragikus sorsú zenekar a The Shaggs máig sokak, kedvence, annak ellenére, hogy azt, amit előadtak, jóformán zenének sem lehet hívni.
A tenyérjós nagymama és az abuzív apa
A Shaggs-t három lánytestvér, Dorothy, Betty és Hellen Wiggin alapította, de az ötlet az apjuktól, Austin Wiggintől származott. Vagy hát, „ötlet”, idézőjelben, Austin eljárása ugyanis a legkevésbé sem volt demokratikus, sőt, akár őrültségnek is nevezhetjük. A történet szerint Austinnak gyerekkorában az édesanyja egy tenyérjóslás alkalmával a következő próféciával állt elő:
- Austin egy vörösesszőke nővel fog összeházasodni,
- születik két fia, miután az anyja elhunyt,
- a lányai pedig sikeres zenekart fognak alapítani.
Miután az első két jóslat bejött, Austin kézenfekvőnek látta, hogy beteljesíti a harmadikat is. Lányait kivette az iskolából, hangszert nyomott a kezükbe, bozontos hajuk miatt elnevezte őket The Shaggs-nek, és zene-, valamint szolfézsórákat tett kötelezővé számukra. Mivel a lányokat nem nagyon érdekelte a zenélés, az apjuk pedig cseppet sem értett a dologhoz, a végeredmény erősen kérdőjelesre sikeredett, ez azonban nem tántorította el Austint a tervétől.
A Shaggs első fellépésére egy 1968-as tehetségkutatóban került sor, amit aztán rövidesen egy másik követett a helyi idősek otthonában. Mindkét fellépés kudarcba fulladt, a közönség hangosan kiröhögte az enyhén szólva is képzetlen lányokat, Austin mégis elintézte, hogy a zenekar minden héten fellépjen a fremonti városházán, hol trióban, hol pedig a többi testvérükkel kiegészülve. A rekció itt is hasonló volt, a környéken hamar elterjedt a komikus produkció híre, aminek csodájára jártak az emberek, főleg a helyi fiatalok, akik rendszeresen meg is dobálták a zenekart. Csodával határos módon egy 1972-es felvétel fennmaradt az egyik fremonti fellépésről, ami egyébként arról is árulkodik, hogy a lányok eddigre már egész vállalhatóan megtanultak zenélni.
A Wiggin-lányok élete és zenekaruk története azonban még szomorúbb, hiszen az apjukról közismert volt, hogy abuzív, és erős kontroll alatt tartja családját. A lányok már a Shaggs megalakulása előtt sem járhattak el sehova, nem lehettek udvarlóik, és gyakorlatilag alig volt kapcsolatuk a külvilággal. A szegény családból származó Austin egy malomban dolgozott segédmunkásként, az ottani fizetéséből kellett eltartania hat gyermekét. Dorothy, a Shaggs gitáros-énekese egy 2016-os interjúban így fogalmazott apjukról, mikor a jóslatról, és annak beteljesítéséről kérdezték:
„Azt gondoltuk, bolond. De ezt persze nem mondtuk a szemébe.”
„Az anyja volt a mindene, és nem akartunk neki semmi olyat mondani, amiből azt gondolná, hogy lenézzük őt. Én nem igazán hittem a jóslásban, meg az ilyesmikben, de ő azt hiszem, tudta, mit csinál.” A dolgon csak rontott, hogy a Shaggs koncertjei rendszeresen nevetség tárgyává tették a lányokat, akiket emiatt rendszeresen zaklattak, ráadásul az a pletyka járta, hogy előfordult, hogy az apjuk „illetlenül viselkedett velük intim helyzetben”.
A világ filozófiája
Minden aggasztó körülmény, és a teljes sikertelenség ellenére Austin meg volt győződve arról, hogy a Shaggsnek lemezt kell felvenni és kiadni, a projektet pedig véghez is vitte. 1969-ben fogta a család minden megtakarítását, plusz a botcsinálta zenekart, és bevonultak a közeli Fleetwood Studiosba, hogy rögzítsék a Shaggs egyetlen lemezét, a Philosophy of the Worldöt.
Az eredmény nem meglepő: az album gyakorlatilag hallgathatatlan. Az egyetlen nap alatt, minden bizonnyal egy nekifutásból rögzített, tizenkét számos anyag egy igazi szörnyszülött, Dorothy, Betty és Helen nemhogy egymást, de legtöbbször saját magát sem találja, a hangok, a hangszerek pedig teljesen külön életet élnek, leginkább véletlenszerű zörejek összességének nevezhető a produkció. A gitárok talán be sincsenek hangolva, de igazából mindegy is, mert egyértelmű, hogy a két lány nem tud rajtuk játszani, az ének kimerül annyiban, hogy kiabálnak a mikrofonba, Helen pedig szintén olyan teljesítményt nyújt, mintha először ülne dobok mögött.
A Philosophy of the World végig esik-kel, egy árva pillanat nem sok, annyi sincs rajta, ami tempóban, vagy szerkezetileg egyben lenne, a kettő együtt pedig pláne kizárt. A szövegek a legnagyobb jóindulattal is csak naivnak nevezhetőek, és a lányok életének ismeretében különösen nyomasztóak, kiolvasható belőlük, hogy a három testvérnek nem sok kapcsolata volt a külvilággal.
A felvételen jelen lévő hangmérnökök és a stúdió munkatársai állítólag lenémították a felvételi helység mikrofonjait, mert a földön fetrengtek a röhögéstől. Austint természetesen még ez sem tántorította el, biztos volt benne, hogy a Shaggs végül be fog futni. A stúdió egyik munkatársának volt is egy kiadója, akivel zszerződést kötöttek, ezer példányban akarták kiadni a Philosophy of the Worldöt.
A lemezborító belső oldalán található jegyzetben Austin úgy fogalmaz a zenekarról, hogy ők egy igazi, tiszta, külső hatásoktól nem befolyásolt produkció, akiknek zenéje csak a sajátjuk: hisznek és élnek benne. „A világ összes előadója közül talán csak a Shaggs teszi azt, amit egyébként mindenki más is szeretne, hiszen csak azt adják elő, amiben hisznek, amit éreznek, és nem azt, amit mások szerint a Shaggsnek hinnie, éreznie kellene. Ők testvérek, egy nagy család tagjai, egy családé, ahol a kölcsönös tisztelet és szeretet uralkodik egymás iránt. Olyan légkörből jönnek, amely arra ösztönözte őket, hogy külső hatásoktól mentesen fejlesszék zenéjüket.”
„Boldog emberek, és szeretik, amit csinálnak. Azért csinálják, mert szeretik.”
– írta.
A nagy szeretet és tisztelet azonban mit sem ért, ugyanis a lemezekből végül csak száz példány jutott el a családhoz, ennek okai tisztázatlanok. Wigginsék szerint a kiadó, vagy az ottani kontaktjuk meglopta őket, és eltűnt a maradék kilencszáz lemezzel. Ezzel ellentétben a kiadó szerint éppen Austin volt az, aki csak száz lemezt vett át tőlük, mert félt, hogy ha túl sok helyre jut el a Shaggs zenéje, az emberek lemásolják azt, így ők még hosszú ideig próbálták ingyen rásózni a stúdióba látogatókra a nyakukon maradt kópiákat.
A felvétel és a kétes sorsú lemezek kiadása után minden visszatért a normális kerékvágásba, a Shaggs továbbra is hetente fellépett Fremontban, és a kiadójuk azonban attól tartott, hogy az emberek inkább egy bizarr cirkuszi produkcióként tekintenének a lányokra, ezért inkább meg sem próbálta folytatni a közös munkát.
Néhány évvel később aztán a helyi politika közbeszólt, a zenekar nem játszhatott többet a városházán, és apjuk hiába fizette be a lányokat egy újabb felvételre a stúdióba, a felvett anyagot ki sem adták, Austin pedig néhány év múlva szívrohamban meghalt. A Shaggs feloszlott, a család eladta a hangszereket és a házukat. Utóbbit a vevő hamarosan tovább értékesítette, mert félt, hogy Austin szelleme kísérti az épületet, a házat végül a fremonti tűzoltóság vette meg, és később egy gyakorlat során leégett.
Kívülállók zenéje
A Shaggs és egykori tagjai tehát szinte nyom nélkül eltűntek, de a lemezek fennmaradtak, és egyre több zenész fedezte fel magának a fremonti testvérek egyetlen albumát. Frank Zappa egy rádióműsorban is lejátszotta a Wiggin lányok két számát, és többször is úgy hivatkozott a zenekarra, hogy az jobb, mint a Beatles. Az NRBQ nevű zenekar két tagja annyira lelkesedett a Shaggsért, hogy megkeresték a lányokat és nem csak azt érték el náluk, hogy újra kiadhassák a lemezüket, de még a ‘69 és ’75 között rögzített felvételeiket is megjelentették Shaggs' Own Thing címen. A lemez címadó dala elég nyomasztó, ezen ugyanis Austin és az egyik fia hallható egy duettben, ami arról szól, hogy az apa rajtakapja fiát a nőjével.
Aztán ahogy a kilencvenes években egyre népszerűbb lett az úgynevezett outsider music, azaz „kívülálló zene”, úgy lett egyre inkább komolyan véve a Shaggs is. Olyannyira, hogy Kurt Cobain egyenesen az ötödik helyre tette őket a top 50 kedvenc lemezét összegző listáján, megelőzve például a Sex Pistols, David Bowie, vagy a Beatles albumait. Az outsider music jelzőt arra a zenére használják, amit formális zenei képzésben nem részesült előadók játszanak, ösztönből, a műfaj népszerű képviselője például Daniel Johnston.
A Shaggs zenéje azóta sem hasonlítható semmi máshoz, akkoriban pedig pláne extrémnek számított. A lehetetlen ritmusban kalimpáló dob, a naív szövegek és a behangolatlan, rossz hangokon megszólaló gitárok egy olyan kakofón egyveleget alkotnak, amik teljesen egyedivé teszik, emiatt is lehet az, hogy évtizedekkel szomorú megalakulások, és még szomorúbb eltűnésük után találtak rájuk a vájtfülű zenekedvelők. Bár széles körű elismerést, vagy éppen kasszasikert így sem értek el soha, hatásuk egyértelműen érzékelhető, sokan az outsider music keresztanyjaiként emlegetik őket, mások a twee pop hullám megalapozását tulajdonítják nekik. Kultuszukat jól mutatja, hogy a Philosophy of the World egy 1969-ben kiadott példánya jelenleg 10 000 euróért keresi gazdáját.
Az NRBQ egy rövid fellépést is biztosított nekik egy 1999-es koncertjükön, ekkor írt róluk a The New Yorker is. Erről később Dorothy azt mesélte, bennük is itt tudatosult, hogy vannak emberek, akik komolyan rajonganak értük. A kétezres évek elején először Better Than the Beatles címmel egy olyan válogatáslemez jelent meg, amin különböző zenekarok játszották a Shaggs dalait, később egy másik válogatást is kiadtak az eredeti felállástól. 2006-ban Helen Wiggin meghalt, Dorothy és Betty viszont folytatta a zenélést, többször is eljátszották a dalokat, amiket hívtak már minden idők legrosszabbjainak, és mesterműnek is. Dorothy ráadásul egy New York-i zenész-producerrel megalapította a Dot Wiggin Bandet, amivel a Dorothy Shaggsnek írt, de soha fel nem vett dalait játsszák.
