Ha lajhárok lennénk, nagyobb vécét kellene építtetnünk a fürdőszobáink mellé – ezt minden lajhárkutató tudja, és ez az egyik tanulsága annak a tanulmánynak is, amit a kilencvenes évek közepén írtak francia és német kutatók. A tudósok a háromujjú lajhár (Bradypus tridactylus) hat példányát vizsgálták meg ellenőrzött étrend mellett, és arra jutottak, hogy a lajhár ritkán üríti a beleit, és emiatt elképesztő mennyiségű trágyát tárol magában.
A tanulmány nyomán el is terjedt a neten egy tévhit, ami cikkekben és videókban is visszaköszön: e szerint a lajhár testtömege harmadától is képes megszabadulni egy ültő helyében, amikor a nagydolgát végzi. Ez jól hangzik, de azért az állat ennyire nem nagy ganébajnok. A tanulmány részletes leírásából kiderül, hogy a vizsgálathoz megölték és felboncolták a hat példányt, és az állatok teljes béltartalma volt akár a harmada a testtömegüknek, egészen pontosan 17–37 százalék.
Ez így is sokkal több annál, mint amit a tudósok vártak egy ekkora állattól, és a többlet a végtermék méretén is meglátszik. Képzeljük el, hogy egy kiadós vasárnapi ebéd után 8-10 kilós matériával tiszteljük meg a fajanszot, és arányaiban már közelítünk a lajhárléthez. Aki még inkább lajhárnak akarja érezni magát, képzelje el azt is, hogy kábelfektetés közben ringatja a fenekét és retteg a közelben kószáló ragadozóktól.
A lajhárok szarása (elnézést, kifogytam a vállalható szinonimákból) sok szempontból ma is rejtély a biológusoknak. Nem a lajhárszéklet mérete vagy a gyakorisága, mert az nem meglepő, tekintve az állat lassú anyagcseréjét. A lajhár közmondásos lassúsága éppen a ráérős anyagcseréjével áll összefüggésben: így kevesebb táplálékkal is ellébecol, a kalóriákat lassabban égeti el, a magas fák lombjában passzívan lógva pedig a ragadozóktól is aránylag biztonságban van. Természetesen így vécéznie is ritkábban kell, átlagosan 5-7 naponta, de akár több hét is eltelhet két ürítés között. A lajhároknak a hasmenésük is inkább csak hascammogás.
A meglepő elem az, hogy a lajhár hol végzi el a dolgát. Azt gondolnánk, hogy a nem éppen kapkodó idegbetegként élő állat szívbaj nélkül lepottyantja a csomagot a magasból, de nem ez történik. Amikor a lajhárra rájön a szapora, hirtelen felélénkül, szédületes 4 méter/perces sebességgel lemászik egy fa tövébe és ott enged a természet hívásának.
Minden rendes emlősnek megvan a maga rituáléja ilyen helyzetben, van, aki újságot olvas, mások mobilos játékkal szórakoznak, vagy rágyújtanak. A lajhár táncol. Legalábbis a zoológusok így nevezték el azt, hogy az állat kulázás közben jobbra-balra mozgatja a csípőjét. Ilyenkor valójában kis gödröt ás a hátsó lábaival, majd amikor belepottyantotta a belepottyantanivalót, be is fedi. Egy lajhármentő alapítvány egyik alapítója, Sarah Kennedy szerint a lajhár mosolyog is, amikor végre megkönnyebbül. A lenti videóban megcsodálható ez, tényleg bele lehet látni valamiféle boldog elégedettséget, talán Yoda mester arca volt ilyen, amikor Luke végre kapiskálni kezdte az Erőt.
Ha nincs is meg az egyharmados súly, a lajhárkaki az állat méretéhez képest megdöbbentően nagy. Rebecca Cliffe, a Swansea Egyetem lajhárkutatója pár éve elmondta a Washington Postnak, hogy ő talált már félkilós lajhárganét is. Egy felnőtt lajhár tömege 4–8 kiló közötti, szóval ez így is elismerésre méltó méret. Cliffe szerint szabad szemmel is látni, ahogy a lajhár hasa kicsit összemegy ürítés közben.
Mialatt az ülés zajlik, a vadon élő lajhár halálos veszélyben van. Az állat nagyon ritkán hagyja el a fák lombjait és nem csak azért, mert kapaszkodásra kifejlett karmain nagyon esetlenül mozog a talajon. A lajhár mozgás közben, illetve a földön hívja fel legjobban magára a figyelmet, és számos ragadozója él a dzsungelben, például a jaguár, az ocelot vagy a hárpia. A vadonban a lajhárhalálok nagyjából fele vécétúra közben következik be.
Így különösen érthetetlen, hogy egy alapvetően a rejtőzködésre berendezkedett állat miért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy a földön végezze el a dolgát. Nemcsak sok energiát éget el így feleslegesen, de még életveszélyes kockázatnak is kiteszi magát ezzel. A kutatók a mai napig nem értik igazán a dolgot, két elmélet létezik a furcsa viselkedés magyarázatára, de egyik sem tekinthető igazoltnak.
Az egyik teória Jonathan Paulihoz fűződik, a Madisonban található Wisconsini Egyetem kutatójához, aki 2014-ben publikálta eredményeit. Szerinte a titok nyitja a lajhár bundájában élő organizmusokban rejlik. A háromujjú lajhár szőrzetében ugyanis mindenféle élőlények tenyésznek, például kisebb bogarak, molyok, gombák. Miért is ne tennék? Egy lajhárbunda csendes, nyugodt környék, jó a fekvése és ritkán van baj a szomszédokkal.
Pauli és kollégái úgy vélik, a leggyakoribb bundalakók a Trichophilus nemzetséghez tartozó algák és a Cryptoses nemzetségbe tartozó molyok. A talaj menti vécézésből mindkét élőlény profitál, mert a molyok például a lajhárürülékbe petéznek – ez a fáról lepottyantott trágya esetében sokkal nehezebben menne. Ráadásul egy lajhár sokszor ugyanazt a fát tiszteli meg, így a molyok tudnak ingázni a bölcsődéig, és vissza, sőt az új molygeneráció is beköltözhet a lajhárba. A molyok olyan tápanyagokat is magukkal visznek a talajról, amik segítik az algák szaporodását, ami pedig azért jó a lajhárnak, mert…
És itt áll meg a tudomány, mert nem tudni, pontosan miért jó a lajhárnak ez a szimbiózis (ha arról van szó egyáltalán). Pauli szerint a lajhárok elfogyasztják az algákat és ezáltal maguk is értékes tápanyagokhoz jutnak, de azt sem tartja kizártnak, hogy az algák zöldes színe valahogy az állat rejtőzését segíti, különösen a hárpiák elől, amik a lombkoronából is le tudják vadászni a lajhárokat. Pauli hipotéziseit sokat vitatták más lajhárkutatók, és jelenleg csak egy a lehetséges magyarázatok közül.
A másik elmélet, amire szintén nincs elegendő bizonyíték, a lajhárok szaporodásával hozza összefüggésbe az állat székelési szokásait. Az állatvilágban előfordul, hogy a fajfenntartásban szerepet játszanak a székletben vagy a vizeletben található feromonok is – a zsiráf nősténye például párzás előtt belevizel a hím szájába –, és talán a lajhároknál is ez a helyzet. Erre az utal, hogy míg az állatok nagyjából hetente vonulnak le a földre kakálni, addig párzási időszakban, amikor a nőstények tüzelnek, naponta megteszik ezt a nem veszélytelen utat. Elképzelhető, hogy az egyik nem így jelez a másiknak, hogy szabad a pálya.
