2024. január 4. – 04:59
„Ha a Telex megírta, hogy rossz, akkor már megyek is a moziba!” – szól a klasszikus mondat az összes telexes filmkritika alatti hozzászólásoknál, függetlenül attól, hogy pontosan mi szerepel a szövegben. Ez persze nem is olyan meglepő: a kritika szubjektív műfaj, és nyilván nem tetszhet mindenkinek ugyanaz, de azt azért hozzá kell tenni, hogy sokkal kellemetlenebb, amikor egy kritikus mindenről ujjongva ír.
Ennek több oka is lehet a hozzá nem értéstől a lekenyerezésig, de extrém esetben még az is előfordulhat, hogy az illető igazából nem is létezik, csak a forgalmazó találta ki, hogy flancos sajtóesemény se kelljen ahhoz, hogy minden filmjük agyon legyen dicsérve. Na jó, ez utóbbi valószínűleg elég ritka, de legalább egyszer biztos megtörtént, mert pontosan ilyen volt David Manning, akit a Sony akkori kreatív igazgatója talált ki 2000 júliusában, a cég pedig évekig nyögte a döntés hatásait.
Ezt a kreatív igazgatót Matthew Cramernek hívták, és a történtek alapján azzal tényleg nehezen lehetne vádolni, hogy ne vette volna elég komolyan azt, hogy kreatívnak kell lennie a hirdetések megalkotásakor. Cramer abból indulhatott ki, hogy ha a sajtóeseményeken amúgy is kritikusok tucatjait lehet meggyőzni arról, hogy írjanak jókat a filmekről, akkor ennyi erővel maguk is áradozhatnak róluk ahelyett, hogy alkoholra, kajára és repicuccokra költenék a pénzt. Így született meg David Manning, aki hivatalosan a connecticuti Ridgefield helyi lapjánál, a Ridgefield Pressnél dolgozott – véletlenül pont abban a városban, ahol Cramer felnőtt –, és
annyira szerette azokat a filmeket, amiket akkoriban a Columbia Pictures kiadott, hogy csak jókat írt róluk, a rövid értékelései pedig a biztonság kedvéért egy rakás újságban is megjelentek hirdetésként.
Ez önmagában nem lett volna annyira kirívó, Manning azonban a szokásosnál is sokkal gyanúsabb volt. Először is ott volt, hogy kizárólag a Columbia Pictures filmjeit magasztalta fel, ráadásul úgy, hogy egyiknek sem volt túl fényes a fogadtatása – egészen konkrétan a 2000-es Árnyék nélkülről és a Jég és föld közöttről, illetve a 2001-es Tök állatról, a Lovagregényről és A sivatag vámpírjairól van szó –, és mivel teljesen eltérő műfajokról volt szó, már ezt is nehéz lett volna elütni azzal, hogy neki speciel pont ilyen az ízlése. Ennél is gyanúsabb volt, hogy a 2000 és 2001 között aktív Manninget az égvilágon senki nem ismerte, és élőben sem tűnt fel sehol.
Utóbbi volt az egyik dolog, ami szemet szúrt a Newsweeknél dolgozó John Hornnak, aki akkoriban éppen a junketekkel (a filmek köré szervezett promóciós eseményekkel) korrumpálható kritikusokról írt cikket, és a gyanúja csak tovább fokozódott, amikor Manning már azelőtt pozitívan nyilatkozott a Tök állatról, hogy megtartották volna annak sajtóvetítését. Horn első körben a Ridgefield Presst kereste meg az ügyben, ahol volt ugyan két filmkritikus, de egyiküket sem hívták David Manningnek. Horn fejében ekkor még meg sem fordult, hogy Manning esetleg nem létezik, ezért megkereste a Sonyt, ám mielőtt elérte volna őket, a Tök állat producere külön felhívta őt, hogy jelezze, semmi köze Manninghez.
Horn így a Sonytól már konkrétan azt kérdezte, hogy Manning létezik-e, így pedig rövid úton kiderült, hogy nem. Az újságíró 2001 júniusában állt elő a sztorival a Sony kitalált kritikusáról, és persze arról is, hogy bár Manning nem létezett, egy rakás kritikus hajlandó leírni bármit egy zsíroskenyér-túráért cserébe. A cég természetesen rögtön megígérte, hogy utánanéz az ügynek, egyben viszont azt is jelezte, hogy a fejeseknek semmi közük nincs ehhez. Később aztán, amikor kiderült, hogy az egész Cramer ötlete volt, és a szövegeket is ő maga írta, egy hónapra felfüggesztették, és ez lett a sorsa a közvetlen főnökének, Josh Goldstine-nak is.
A Ridgefield Presst kiadó Thomas Nash a cikk megjelenése után nem perelte a Sonyt, Connecticut akkori főügyésze, Richard Blumenthal viszont vizsgálatot indított a cég ellen, amiért egy állambeli újság nevét felhasználva verték át az embereket. A Sony egy évvel később 326 ezer dollárt fizetett ki, hogy ejtsék a vádakat, és azt is megígérte, hogy többé nem írnak kamukritikát, de ezzel sem voltak kint a vízből. Évekkel később még egy 1,5 millió dolláros alapot is létre kellett hozniuk, hogy kártalanítsák azokat a mozizókat, akiket állításuk szerint befolyásoltak Manning pozitív kritikái.
A végére pedig maradt még egy slusszpoén is, mert bár a filmkritikus David Manning nem volt valódi, Ridgefieldben tényleg élt egy ilyen nevű ember, aki nemcsak ismerte Matthew Cramert, hanem még az áldását is adta arra, hogy a nevét felhasználva írjanak rövid kritikákat a Sonynál. A valódi Manning a New York Timesnak azt mondta, nem is gondolt bele, hogy mi lehet ebből, és úgy fogalmazott, hogy igazából Cramert sajnálja, aki emiatt elvesztette a munkáját. Azt is hozzátette ugyanakkor, hogy szerinte a kitalált David Manning semmivel sem volt rosszabb azoknál a lekenyerezett kritikusoknál, akik hozzá hasonlóan agyondicsérték a filmeket.
