Intek a szófiai taxisnak, válaszul bólint, majd továbbmegy. Egy másik irányból is érkezik egy autó, annak is jól láthatóan emelem a kezem, ugyanúgy bólint a taxis, és továbbhajt. A harmadik a harmadik irányból jön, ugyanez a jelenet játszódik le. A negyediknél annyi a különbség, hogy ő a mutatóujja rázásával jelzi, most nem tud felvenni.
Mivel a bolgár drukkerek és a rendőrség között volt egy kis feszültség a csütörtöki futball-Eb-selejtező előtt és után, ezért tűnt jó ötletnek a taxizás a stadionból, de nem sikerült egyet sem leinteni.
Aznap a meccs hatása alatt még nem, csak másnap villant be, hogy amikor a taxis bólintott, az Bulgáriában nemet jelent.
Hogy a nonverbális kommunikáció eltérő az országban, azt persze ismertem, az általános iskolában is tanítják a mai napig. Sőt, részem is volt már ebben a fordított gesztikulálásban, de még 2002-ben, amikor Kabát Péter a Levszki Szófia játékosa volt, heves fejcsóválásokkal dicsérték, de a mostani helyzetben valahogy nem ugrott be.
Annak külön története van, miért éppen a Földnek ezen a részén térnek el az egyetemes trendtől. A török uralomra vezethető vissza ennek a szokásnak a kialakulása.
Bulgária Európa egyik legrégebbi állama, már a 7. században megalakult a Duna alsó szakasza mentén, de amikor a törökök hódító útjukra indultak a kontinens közepe felé, gyorsan maguk alá gyűrték őket, és míg Magyarország 150 évvel megúszta a hódoltság időszakát, a bolgárok 500 évig kénytelenek voltak elviselni a török uralmat, és a független Bulgária csak az első világháború előtt, 1878-ban jött létre ismét.
Az egyik vérfagyasztó, ma már horrorisztikusan ható elmélet szerint a bólintás arra vezethető vissza, hogy amikor a törökök a szablyájukat a keresztény bolgár harcosok nyakára tették, és próbálták áttéríteni őket a hitükre, akkor a bátor bolgárok azért bólintottak, hogy a kard éle vágja el a torkukat. A nemzeti mítosz szerint inkább feláldozták az életüket, mint hogy oszmán rabigában éljenek tovább.
A másik, népszerűbb és elterjedtebb elmélet szerint egyszerű megtévesztést szolgált a bólintás a mindennapokban. Ha a törökök mondtak valamit, a csavaros eszű bolgár bólintott, de ez igazából ellenkezést, nemleges választ jelentett. Amikor pedig ingatták a fejüket, valójában az volt az igen. Kvázi a nemzeti ellenállást és összetartozást erősítette ez a mozdulat. Arra egyébként rendre felhívják az útikönyvek a figyelmet, hogy Bulgáriában nem heves mozdulatokkal rázzák a fejüket az emberek, hanem csak egyszer.
A bólintás technikája, ha lehet ilyet mondani, nem felülről lefelé történik, mint ahogy ez nálunk meghonosodott, hanem inkább alulról felfelé, mintha azt akarnák kifejezni, hogy valami távolabb van, mint amikor csak bökünk egyet a fejünkkel.
Ez a bólintás egyébként átterjedt a macedónok lakta részre is, valamint az albánokhoz is, tehát nem állt meg a jelenlegi határokon belül, viszont most mégis leginkább a bolgárokra jellemző. Pontosabban egy étteremben már sokszor változik a helyzet, mert ha egy bolgár pincér látja, hogy külföldiről van szó, akkor próbál alkalmazkodni, és akkor a nemre rázza a fejét, míg az igenre bólint. Az utcán azonban nincs ránk írva, hogy külföldiek vagyunk, vagyis az én esetem is akaratlanul egy jó teszt volt arra, hogy ez a fordított bólintás manapság is fellelhető az országban.
Amúgy pedig nyilván az igen/nem kérdése a da vagy nye szavak használatával a legtisztább, de a yest és a nót is értik, és így a félreértések végképp elkerülhetőek.
