1917-ben egy egyszerű porcelánpiszoárt akartak kiállíttatni egy New York-i galériában. A Marcel Duchamp-nak tulajdonított mű később a Forrás címet kapta, és ezzel a geggel egy új művészeti irányzatot, a konceptualizmust is útjára indította. A Forrást sokak sarokpontként is számontartják, Picasso festményeit is lekörözve a modern művészet legnagyobb hatású műveként hozta ki egy szakemberek körében készített 2004-es felmérés.
Duchamp szerzősége azonban már korábban is megkérdőjeleződött, és mára több bizonyíték utal arra, hogy egy német nőnek köszönhetjük a világ leghíresebb piszoárját.
A piszoárt a Független Művészek Társaságának első, 1917-es kiállítására küldték be, és ugyan nem utasította el a zsűri, a nagyközönségnek nem mutatták be. A zsűrinek egyébként Duchamp is tagja volt, aki a döntés után le is mondott. Akkor rögtön nem csinált ebből ügyet, de később az általa szerkesztett folyóiratban, a Blind Manben egy amolyan vitaindító jelent meg.
A cikkben a Forrást erkölcstelennek, vulgárisnak minősítő vádakat próbálta lesöpörni Duchamp szerkesztőtársa, Beatrice Wood. Szerinte azzal, hogy az ekkor még meg nem nevezett alkotó a piszoárt elfordította 90 fokkal, az elveszítette használati tárgy voltát, az új nézőpont és cím pedig más gondolatiságot adott a tárgynak. Egy művészi gesztus egy hétköznapi tárgyat is műalkotássá emelhet, tehát az ötlet mindig fontosabb, mint az, hogy mit formál meg – vallotta később maga Duchamp. Magát a Forrást is ebből a folyóiratból ismerhette meg a szélesebb nyilvánosság, hiszen az elfektetett piszoárról készült fotót is közzétették.
A piszoáron egy szignó, R Mutt, és az 1917-es évszám szerepelt még. Ez a néhány betű pedig perdöntő is lehet abban a kérdésben, hogy ki is a valódi szerzője a Forrásnak. Két elismert művészettörténész nemrégiben újra előállt azzal a teóriával, hogy Duchamp egy német bárónőtől, a New York-i avantgárdhoz csatlakozó Elsa von Freytag-Loringhoventől lopta az ötletet. Az excentrikus német bárónő utcán talált tárgyakból alkotott különös jelmezeket, írt dadaista verseket, tartott provokatív performanszokat, és vált a New York-i avantgárd mozgalom részéve is.
A brit Glyn Thompson szerint az eredeti modellen (ez egyébként eltűnt, de több múzeumban láthatók a másolatai) Von Freytag-Loringhoven kézírása látható, és Duchamp nem is vásárolhatta meg New Yorkban a piszoárt, mint ahogy állította. Thompson arra jutott, hogy a piszoár egyedi darab volt, és Philadelphiában gyártották. Ott Duchamp sosem járt, viszont a német művész pont abban a városban élt 1917-ben.
Duchamp 1966-ban azt mondta, hogy a piszoárt a manhattani J. L. Mott vasáruboltban vette, és erre asszociálva született a Mutt szignó is. Thompson vitatja ezt, hiszen nyomozása alapján ez a cég sosem gyártott olyan modellt, mint amit a francia művész kiállított, és szerinte az R Mutt is inkább szójáték, a német armut, elszegényedés szóra utalhat. Von Freytag-Loringhoven élete során sokszor nélkülözött, 1927-es halálában is közrejátszott a nyomorúsága, így nem lehetett tőle idegen ez az áthallásos gesztus.
Julian Spalding, aki Manchesterben, Glasgow-ban és Sheffieldben is vezetett képzőművészeti galériákat, még tovább ment az R Mutt kibontásában. Spalding szerint Von Freytag-Loringhoven még szofisztikáltabb művész volt, mint Duchamp, és a piszoárral nagypolitikai feszültségre is reagált. A művet akkor nyújtotta be, amikor arra lehetett számítani, hogy az Egyesült Államok hadat üzen Németországnak. Von Freytag-Loringhoven a már említett armut mellett az anyát, Mutter (Mutt R) is belecsempészte a feliratba. „Azt üzente Amerikának, hogy ne pisáld le a hazámat” – így Spalding megfejtése. A galerista szerint Duchamp pont ezektől a jelentésrétegektől fosztotta meg a piszoárt azzal, amikor magának tulajdonította a szerzőséget.
Von Freytag-Loringhoven különös rajongást mutatott a vízszerelvények iránt, csöveket, kifolyókat gyűjtött, verseiben is feltűntek utalások vízvezetékekre, szójátékaiban pedig az ürítés is kedvelt elem volt, például William Carlos Williamst wc-nek hívta, Duchamp-t pedig Marcel Dushitnak. Ez az adalék is avathatná őt a piszoármű alkotójává, de persze még ez sem bizonyíték. Az Isten című műve pedig nem más, mint egy megtekeredő csőszerelvény, amit akár a Forrás is inspirálhatott, de előfordulhat, hogy éppen annak a párja.
Irene Gammel, Von Freytag-Loringhoven életrajzírója szerint a fordított piszoár, ami egy emberi méhre is emlékeztet, egy traumatikus emléket is megidéz. A bárónő meg volt győződve arról, hogy anyja azért halt meg, mert az apja nem hagyta neki kezeltetni a szifiliszét. Gammel egyébként nem állítja, hogy Von Freytag-Loringhoven a Forrás egyedüli alkotója, de szerinte hatása nem kérdőjelezhető meg.
Nem most először merül fel, hogy vajon Duchamp-e az alkotó. Egy 1982-ben megtalált levelébe is belekapaszkodtak már a kétkedők. Ebben a kiállítás megnyitója után néhány nappal született levélben Duchamp megírta lánytestvérének, hogy a piszoárt egy barátnője küldte be a zsűrinek egy férfi álnevet használva. Akár ez is utalhatna Von Freytag-Loringhovenre, de Dawn Ades professzor szerint bizonyított tény, hogy az említett barátnő Louise Norton volt, ő küldte be az alkotást.
Von Freytag-Loringhoven ellen szól az is, hogy ő sosem próbálta meg magának tulajdonítani a Forrást. Igaz, a piszoár jóval a halála után lett igazán népszerű és múzeumok által is keresett mű. Duchamp összesen 16 másolatot készített az 1960-as években, és azóta is drága kincsként őrzik az olyan intézmények, mint a londoni Tate Modern.
Spalding szerint ha nem Duchamp a forrás szerzője, akkor az egész művészettörténetet újra lehet írni, és a műtárgypiacon elköltött dollármilliók is megkérdőjeleződhetnek. Azt viszont akkor sem tudják már elvenni a franciától, hogy az ő hatására váltak kiállítások tárgyává és művészi eszközzé egyszerű tömegtermékek.
.
