2023. október 13. – 00:02
Ötven évvel ezelőtt a jom kippuri háború első napjaiban Izrael jelentős veszteségeket szenvedett el. Az egyiptomi hadsereg különösebb gond nélkül átkelt a Szuezi-csatornán, és áttörte az addig áthatolhatatlannak hitt izraeli védelmi rendszert, a Bar Lev-vonalat. Az erődrendszernek csak egyetlen tagja maradt izraeli kézen, a Fort Budapest, amelyet kétszer is megpróbált elfoglalni Egyiptom, sikertelenül.
A 1967-es hatnapos háború során Izrael elfoglalta a Sínai-félszigetet Egyiptomtól, amivel az ország határait egészen a Szuezi-csatorna jobb partjáig tolta ki. A csatorna természetes akadályként önmagában is jelenthet némi védelmet, de Izrael nyilván nem hagyatkozhatott csak erre a folyton forrongó térségben, ezért egy védelmi vonalat is kiépített.
A Szuezi-csatorna partján már korábban is állt néhány erőd, és ezekre is alapozva hozták létre az akkori vezérkari főnök Haim Bar-Lev után elkeresztelt Bar Lev-vonalat. Úgy vélték, hogy ezzel sikeresen megakadályozhatnak bármilyen átkelést a csatornán, sőt az egyiptomi hadsereg leendő temetőjeként tekintettek rá. A Bar Lev-vonal 150 kilométert karolt át, 22 erődöt és 35 megerősített állomást kötött össze. A vonal lelkének a csatornát szegélyező óriási homokfalat vélték. A betonnal megtámasztott homokfal 20-25 méter magas volt, 45-65 fokos dőlésszöggel. Ha nem volt is szétrombolhatatlan, az izraeli mérnökök úgy számoltak, hogy legalább 24, de inkább 48 óra kell ahhoz, hogy áttörje azt az ellenséges hadsereg és pontonhidat verjen a szoroson.
A megerősített állások átlagosan öt kilométerre voltak egymástól, a valószínűsített átkelési pontokon sűrűbben álltak. Az erősségek védelmét homoksánc, árkok, szögesdrót és aknamező is segítette, míg az erődök 26 bunkert is tartalmaztak, közepes és nehéz géppuskákkal voltak felszerelve, a harckocsiknak három, az aknavetőknek hat tüzelőállást alakítottak ki, és légvédelmi fegyverek is voltak bennük. A katonák kényelméről többek között légkondicionáló is gondoskodott.
Az első erődvonal mögött egy másodikat is felhúztak, és tankoknak is alakítottak ki lőállásokat. Az izraeliek rafinált megoldásokhoz is nyúltak, kiépítettek egy olyan csőrendszert, ami a víz alól nyersolajat volt képes pumpálni a csatornába, és egy esetleges átkelési kísérlet esetén meggyújtották volna az olajat. Arról megoszlanak a vélemények, hogy mennyire volt működőképes a csőrendszer, de az egyiptomiak mindenesetre búvárokkal betömették ezeket a kifolyónyílásokat a támadásuk előtt.
Bár a védelmi vonal kiépítésének voltak ellenzői, akik nem látták alkalmasnak egy egyiptomi támadás elhárítására, az uralkodó vélemény inkább az volt, mestermű született.
Ez a mestermű huszonnégy vagy negyvennyolc óra helyett aztán csak kettőt volt képes ellenállni az egyiptomi támadásnak. Ebben egy pofonegyszerű ötlet is közrejátszott: az egyiptomiak vízsugárral omlasztották le a homokfalakat. Csónakokról is üzemeltetett vízágyúkkal 81 helyen törték át a vonalat, körülbelül 3 millió köbméternyi homokot távolítottak el egy nap alatt, és fél napon belül sikerült több helyen pontonhidat is verni, így megkezdődhetett a szárazföldi erők bevonulása is. Néhány képkocka őrzi is az egyiptomi leleményt:
Egyiptom nyitányként félelmetes offenzívát indított, nagy erőkkel támadták a Bar Lev-vonalat, 53 percen keresztül lőtték az erődöket, kétezer tüzérségi löveg lépett működésbe, csak az első percben 10 500 lövedéket lőttek ki. Kétszázötven repülőgép pedig a Sínai-félsziget stratégiailag fontos pontjait bombázta.
Az egyiptomi sereg gyorsan elsöpörte az ellenálló izraeli erőket, amelyek kis létszámuk okán sem tudták érdemben felvenni a harcot. A védelmi vonal 16 erődjében tartózkodó 441 izraeli katona közül 126 meghalt, 161-et pedig elfogtak a háború legelején. Az egyiptomiak egyetlen erőd kivételével az összeset lerohanták. Az egyetlen megmaradt erőd a Budapest nevű volt.
Az erődrendszer legtöbb tagja izraeli nevet viselt, de kettő külföldi városról kapta a nevét, Budapest mellett még Milánó került a névadók közé. Talán azért, mert mindkét városban jelentős zsidó közösség maradt fenn a holokauszt után.
A Budapest erőd földrajzilag is kilógott a sorból, mert az nem is a Szuezi-csatorna partján épült, hanem a Földközi-tengerre nézett, ez volt a védelmi vonal legészakibb pontja, és egyben legerősebb eleme is. Az október 6-ai támadás idején egy gyalogsági század és két harckocsizó szakasz tartózkodott az erődben, amelyet 600 méteres zónában aknamező is védett. A terepviszonyok is a védőknek kedveztek, csak egy vékony földnyelven át lehetett simán megközelíteni a Budapestet, északon a tenger, délről egy sós mocsár határolta az erődöt.
Mindez persze nem vette el a kedvét az egyiptomiaknak, stratégiai szempontból is fontos lett volna megszerezniük ezt az erődöt. A Budapestet először bombázták, majd tüzérségi tűz alá is vették. Ezek sok kárt viszont nem okoztak. Ekkor már hajón volt egy század Port Szaidban, hogy partra szálljon, és kelet felől támadja meg az erődöt. Míg a csatorna másik partján található, Port Fuadból a földnyelven át indultak meg az egyiptomiak, a csapat élén három T–34-es tankkal, amelyekkel az aknákat hatástalanították.
Nem sokra mentek velük, mert az erődből tűz alá vették a járműveket, ami mellé még légi támogatás is érkezett. Pár óra alatt végül az egység mind a hat tankja és öt másik páncélosa odaveszett, így a gyalogságnak vissza kellett vonulnia. A halászhajókon átdobott egység némi sikert elkönyvelhetett, az erődtől négy kilométerre keletre partra szállt, és elvágta az izraeliek utánpótlásvonalát, több harckocsit is megsemmisített.
Két nappal később újra meg akarták támadni az erődöt az egyiptomiak, de miután Izrael bombázni kezdte Port Szaidot, letettek erről a tervről. A következő támadás végül október 14-én este indult meg. Az egyiptomi főerő átkelt a mocsáron – a magas sótartalom miatt csak mezítláb tudtak haladni a katonák –, egy másik század nyugatról támadva próbálta magára vonni a helyőrség figyelmét hajnal négykor, míg egy harmadik csapat újra az erődtől keletre szállt volna partra. Ez utóbbi kudarcba fulladt, a háborgó tenger miatt lassan haladtak a hajók, és végül az erődtől nyugatra tudtak csak partra szállni. A főerő eközben elérte a Budapestet, és közel volt ahhoz, hogy behatoljon. Később a másodlagos erők is elérték az erőd északi homoktöltését, közel voltak ahhoz, hogy megadásra kényszerítsék az izraelieket. Erre utalt egy elkapott rádiózás is: a helyőrség parancsnoka bizonytalan helyzetről beszélt, és azonnali segítséget, légi támogatást kért.
Ez a segítség napfelkeltekor meg is érkezett, izraeli bombázók szétkergették a segéderőt, míg a támadást vezető zászlóaljat helikopterekkel támadták, majd két harckocsizó század is érkezett. Az egyiptomiak sorsa ezzel megpecsételődött, a nyílt terepen esélyük sem volt, a tűzharcban a századvezető és a szakaszparancsnokok is meghaltak. A megmaradt katonák a mocsáron keresztül kezdték meg a visszavonulást, amelynek káoszát az izraeliek tovább növelték azzal, hogy füstbombákat szórtak le. Többen úgy vesztették életüket, hogy egyszerűen eltaposták őket a rossz látási viszonyok között.
A kétségbeesett helyzetben az egyiptomi vezérkari főnöktől kérték, hogy ejtőernyősök segítsék a visszavonuló erőket, de azok sosem érkeztek meg, csak a tüzérség biztosított fedezetet. Végül arra utasították Szalah ’Abd el-Halim dandártábornokot, hogy vonuljon vissza a Port Fuadtól keletre található védelmi állásába, és verjék vissza az izraeli ellentámadásokat. Reggel nyolckor még két vadászbombázó célba vette az erődöt, de azok közül az egyiket leszedték, a másik pedig inkább visszafordult.
Az egyiptomiak később már nem is tettek kísérletet az erőd elfoglalására, amiről így elmondhatták, hogy végig izraeli kézen maradt.
