Az amerikai rock and roll felfuttatásánál magyarok is ott voltak, de ügyesen le is nyúlták a zenészeket

Magyarok nemcsak a hollywoodi filmipar felvirágoztatásában vettek részt, hanem a rock and roll születésénél is ott bábáskodtak. A Bihari fivérek az 1950-es években Amerikában egymás után alapították meg kiadóikat, kutattak fel addig ismeretlen tehetségeket, miközben a lemezipart is megújították. Módszereik nem arattak osztatlan sikert. Mivel hajlamosak voltak magukat dalszerzőként is feltüntetni, miközben semmi közük nem volt a számokhoz, több befutott zenész is hátat fordított nekik.

„Behoztuk őket [a stúdióba], adtunk nekik egy üveg piát, aztán azt mondtuk nekik: »Énekelj valamit a csajodról.« Adtunk nekik egy témát, és már mentek is. Amikor kezdett lejárni az idő, csak intettünk nekik, hogy tíz másodpercük van befejezni” – idézte fel Saul Bihari, hogy milyen módszerekkel próbálták inspirálni felfedezettjeiket. Ha jól sikerült a rögtönzés, a Bihari testvérek már fel is vették a számot, és lemezre nyomták, de ha szenvedett a zenész, ejtették, hogy ne foglalja a drága stúdióidőt.

Bihariék az Egyesült Államokban születettek, de szüleik Magyarországról vándoroltak ki 1910-ben. Anyjuk, Taub Eszter a mai Szlovákia területén található Homonnáról származott, míg apjuk, Bihari Edvárd egy budapesti zsidó család sarja volt. A párnak összesen nyolc gyereke volt, négy fiú és négy lány, és mindannyian szerepet vállaltak a szerteágazó családi vállalkozásokban. A fiúk, Lester, Jules, Saul és Joe a zeneiparba folytak bele, amikor 1941-ben Los Angelesbe költöztek.

Akkoriban népszerűek voltak a vendéglátóhelyeken kihelyezett zenegépek. Ezek olyan automaták voltak, hogy pénz bedobása után mindenki választhatott a benne elhelyezett lemezek közül, amit aztán le is játszhatott. Bihariék is ilyen gépeket üzemeltettek Los Angeles fekete negyedeiben, és tudták, hogy sokkal több pénzt tudnak bezsebelni, ha változatosabb a lemezkínálatuk, vagy egyáltalán sikerül beszerezniük a slágerlemezeket. Arra jutottak, hogy ezt legkönnyebben úgy tudják biztosítani, ha saját kiadót alapítanak, és maguk futtatnak be zenészeket. 1945-ben emiatt született meg a Modern Records kiadó, amely főként az ekkor divatos blues és rhytm and blues műfajokban utazó előadókat karolt fel, de szerepelt a kínálatban jazz, gospel, és később rockabilly és rock and roll is.

A fivérek leosztották egymás között a feladatokat, Jules volt a felelős a felvételkészítésért, Saul a lemezgyártásért, Lester a terjesztésért. Joe pedig a hozzájuk szerződtetett Ike Turnerrel (Tina Turner férje) járta Memphis környékét, hogy új tehetségeket találjon.

Joe olykor egyedül is utazott, hogy bluesénekeseket találjon a déli államokban. „Néhány gyapotföldekről, ültetvényekről származott, némelyikük egy régi gitárral a hátán sétált az autópályán, míg mások éjszakai klubokban, vagy isten háta mögötti, seriffek által szponzorált bűnbarlangokban játszottak” – mondta egyszer felfedezettjeiről Joe Bihari.

Első nagy dobásuk Hadda Brooks Swingin' the Boogie című instrumentális száma volt, majd olyan előadókat szerződtettek le, mint B.B. King, Elmore James, John Lee Hooker, Etta James vagy a Jimi Hendrixnek is inspirációt jelentő Johnny „Guitar” Watson. Kortársaik szerint néhány lépéssel mindig vetélytársaik előtt jártak, jó érzékkel választották ki, hogy mire kaphat rá a közönség, a slágerlistákon egyre több előadójuk került a top 10 közé. Több kiadó aztán hozzájuk hasonló módszerekkel igyekezett felkarolni az addig ismeretlen, de egyedi stílusú blueszenészeket.

A Biharik egy kiadóval nem is elégedtek meg, a Modern után sorra alapították meg a különböző labeleket, az övék volt RPM Records, a Flair Records és a Meteor Records is. Egyre több olyan zenekar és előadó tartozott hozzájuk, amelyeket már a rock and roll előfutárainak lehet tekinteni, például a The Cadets nevű vokális formáció, vagy Joe Houston, aki szaxofonosként vett fel nagyon jól táncolható számokat.

A Bihari testvérek a technikai újdonságokra is nyitottak voltak, az elsők között tértek át a 78-as fordulatszámú lemezekről a 33 ⅓-osra 1950-ben, és 12 helyett 10 hüvelykes lemezeket forgalmaztak, amelyeknek ekkor még többnyire kiváló volt a minőségük is. Számukra a lemezborító is fontossá vált, míg korábban csak simán egy papírtasakban árulták a lemezeket, ők már egyre több információt tüntettek fel a tokon az előadókról és a dalokról.

Ezeken a borítókon az ő neveik, illetve álneveik is feltűnhettek. A testvérek talán hiúságból is, de minden valószínűség szerint inkább a jogdíjak miatt nevezték ki magukat dalszerzőknek is. Őket rejtette a Jules Taub (itt árulkodó az anyai név), Joe Josea és a Sam Ling név is.

„Több olyan dalhoz, amelyet én írtam, hozzátették a nevüket, amikor levédettem. Mint például King és Ling, vagy King és Josea, nem létezett Ling vagy Josea, sosem, de ily módon a cég megszerezte a dalod felét” – idézte fel egy interjúban B. B. King, akit 1951-ben fedeztek fel, és a Modern legjobban keresett előadója lett. Az énekes gitáros végül 1962-ben hagyta ott a Bihari-kiadókat, de azt megjegyezte, hogy jól tudott velük dolgozni, nem váltak elérhetetlen figurákká, mindig nagyon közvetlenek voltak vele. A szakításhoz vezető vitájuk is szakmai volt, a Biharik a rövidebb lemezformátumban hittek, amelyet 98 centért bármelyik boltban vagy drogériában meg lehet kapni, míg King úgy vélte, hogy egy hosszabb lejátszási idejű album vonzóbb termék lehet.

A testvérek nemcsak Kinggel játszották el a társszerzőséget, gyakorlatilag bárki mellé felírták magukat. Munkatársuk, producerük és stúdiózenészük, Ike Turner is pórul járt, saját bevallása szerint 78 dalt vettek el tőle, de így járt John Lee Hooker is, akinek a Down Child című dalát Joe Bihari teljesen kisajátította Taub néven. Ezzel a fogással egyébként a korszak más kiadói is éltek.

Az úttörő munkájuk után néhány évvel aztán eljött a hanyatlás korszaka is. Már nem az volt a fontos, hogy minőségi lemezeket adjanak ki, mindenen spórolni akartak, hogy minél többet kaszálhassanak. A bakelitlemezek egyre vékonyabbak lettek, és a rossz nyelvek szerint még homokot is belekevertek töltőanyagként, és az új, Crown nevet viselő kiadójuknál már a csomagolás is csak másodlagos volt. Egy egyszerű papírtokba csúsztatták a védőpapír nélküli lemezeket, a borítóra pedig már inkább nem is nyomtattak semmit, hogy bármikor felhasználhassák azokat. Az is előfordult, hogy az üres borítók fedlapjára ragasztottak fel képeket, hogy valami kinézete mégis csak legyen a terméküknek.

Ügyes, bár kicsit sem etikus megoldásokkal is operáltak, hogy felpumpálják a lemezeladásaikat. Ha felütötte a fejét egy új zenei őrület, azonnal rápattantak ők is a hullámra. Korábbi lemezeiket újracsomagolták, az albumcímekhez pedig hozzáragasztották az aktuális hívószót, így lett például sok twistlemezük, de a szörfrock és a limbó is bekerült hozzájuk, anélkül, hogy új lemezt vetettek volna fel.

A végleges kimúlásig még sok különböző kiadót és labelt hoztak létre, némelyik már kifejezetten a gagyiban utazott, például volt csak karácsonyi zenéket forgalmazó cégük is, de gyereklemezeket és népszerű Broadway-slágereket is kiadtak, jó részt ismeretlen zenészekkel együtt dolgozva.

A sokszor erőszakos és elvtelen üzletpolitika ellenére a Bihari-kiadók egyre-másra csődbe mentek, volt, hogy átmentették saját katalógusukat egy újonnan alapított cégbe, de az 1970-es évekre eljelentéktelenedtek a piacon, majd miután Joe kivételével az 1980-as évek közepére három fivér meghalt, az egész katalógusukat eladták a brit Ace kiadónak.

A Bihari fivérek nem voltak teljesen támadhatatlanok, de jelentős nyomot hagytak a zenetörténetben. A kezdeti időszakukban számtalan tehetséget fedeztek fel, sokáig csak fekete előadókkal dolgoztak – az 1950-es, '60-as években a szegregáció még tombolt az Egyesült Államokban –, és több műfajt ők tettek igazán ismertté, a blues és rhytm and blues zenékkel pedig a rock and rollnak is megágyaztak. Egy meg nem erősített pletyka szerint Elvis Presley is hozzájuk akart szerződni, de őt is elutasították, mondván, hogy csak feketékkel foglalkoznak.