A James Bond-filmek Q-ja valóban létezett, és őrületes trükkökkel bosszantotta a nácikat

A James Bond-filmek elmaradhatatlan kellékei az autósüldözések és a rázott, nem kevert martini mellett a mindenféle kémkütyük, amiket az MI6 speciális osztályának vezetője, Q bocsát a 007-es rendelkezésére. Kezdetben ezek még viszonylag egyszerű dolgok voltak, mint a sirállyal álcázott búvárpipa vagy a cipőbe rejtett jeladó, később már egyre vadabb dolgokat találtak ki, mint a cigarettába rejtett rakéta vagy a karóra, ami körfűrészként is funkcionál. Nem is kellett olyan rettenetes képzelőerő Q kitalálásához, a második világháború alatt ugyanis volt egy olyan osztálya a brit katonai hírszerzésnek, ahol hasonló, de néha még meglepőbb tárgyak születtek, ez volt az MI9, a 9-es osztály kreatív zsenije, Q előképe pedig Christopher Hutton volt.

Az iskola elvégzése után az ifjú Hutton nagybátyja asztalosüzemében kezdett dolgozni, és 1915-ben fogadást ajánlott a híres Houdininek, hogy olyan dobozt tud készíttetni, amiből ő sem fog tudni kiszabadulni. Houdini elfogadta a kihívást, de gond nélkül kiszabadult – mint később kiderült, három fonttal megvesztegette a dobozt elkészítő ácsot, hogy az egyik falat olyan gyengén szögelje, hogy azt ő belülről ki tudja nyitni, majd gyorsan visszanyomkodni. Huttont ezután még jobban foglalkoztatta a színpadtechnika, az illuzionisták világa, de a családja nagyon nem örült volna neki, ha ilyen kétes dolgokkal foglalkozik – 1939-ben ezzel a történettel győzte meg az MI9 parancsnokát, hogy vegye fel őt az osztályra.

Az MI9-t nem sokkal a háború kitörése után, 1939 decemberében hozták létre, elsődlegesen azért, hogy az ellenséges vonalak mögött ragadt katonákat segítse a szökésben. Ez vonatkozott a klasszikus hadifoglyokra, de azokra a pilótákra is, akik az ellenséges ország területén zuhantak le, és túlélték. Az ügynökségnél arra jutottak, hogy az érintetteknek a legfontosabb, hogy tájékozódni tudjanak, eljussanak semleges vagy baráti területre. A 9-es osztály, ami két hotel egy-egy emeletén működött, egyik részlege a szökési technikákkal foglalkozott, és képzéseket dolgozott ki a katonáknak; a másik pedig, ahová Hutton is került, felszereléseket gyártott erre a célra, ennek a részlegnek volt a neve Q az angol quartermaster (kvártélymester, szállásmester vagy gazdászati tiszt) szóból.

Hutton nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, többek között a pilóták egyenruhájának újragondolásával is. A klasszikus pilótacsizmát úgy alakította át, hogy annak a szárát le lehessen vágni, mert az így keletkező félcipő sokkal kevésbé feltűnő, ráadásul a levágott részből még mellény is készíthető. Hogy ne legyen probléma a felső rész levágása, egy kis kést is rejtettek az egyik csizmába. Új zubbonyokat is terveztek, amik kifordítva a Luftwaffe egyenruhájához hasonlítottak. Mivel a genfi egyezmény alapján a hadifoglyoknak joguk volt ahhoz, hogy a fogva tartásuk alatt egyenruhát kapjanak, kétrétegű ruhát küldtek nekik, amiket kettévágva civil ruházatként lehetett használni a belsőt.

Komoly kihívást jelentett az MI9-nak, hogy miként lehetne a térképeket eljuttatni a szökésre készülő hadifoglyoknak, hogyan tudnának a pilóták olyan térképeket magukkal vinni, amik segíthetnek átjutni az ellenséges vonalakon. Hutton hosszas keresgélés után rátalált egy elsődlegesen névjegykártyákat nyomtató cégre, a Waddington Limited nyomtatta a királyi családnak adott színielőadások meghívóit is, selyemre. Ehhez kidolgoztak egy különleges eljárást, pektinnel kezelték a selymet, hogy az alkalmas legyen a nyomtatásra. Hutton azonnal meglátta, hogy ennél jobb anyag nehezen akad a titkos térképeknek, vékony, bármilyen alakban összehajtható, nem zizeg, amikor hajtogatják, és vízálló, sőt mosható is. Az első időkben a térképeket a Waddington cég nyomtatta selyemre, később találtak hozzá még jobb anyagot: a kínai papíreperfa kérgét, amit már évezredek óta használtak a Távol-Keleten nemcsak papírnak, hanem ruhának is. Az eperfából készült papír még vékonyabb és még strapabíróbb volt, mint a selyem.

Hutton találkozása a Waddington céggel nemcsak a selyem miatt volt szerencsés, a cég ugyanis pár évvel korábban kezdte bővíteni a termékpalettáját, többek között társasjátékok kiadásával, megszerezték például a Monopoly jogait, és nagy sikerrel forgalmazták a Londonra átültetett változatot. Az MI9-nál sokan szkeptikusak voltak, amikor Hutton azzal az ötlettel állt elő, hogy a társasjátékokat használják a szökést elősegítő eszközök célba juttatására, de ő nem tágított, egy ilyen nagy dobozba annyival több mindent lehetett elrejteni, mint egy cipő sarkába, hogy nem akarta kihagyni a lehetőséget. Megbeszélte a Waddington vezetőjével, hogy speciális Monopoly-táblákat készítenek, olyanokat, amik kicsit vékonyabb kartonból készültek, hogy a két lap közé beférjenek a térképek, egy sebészfűrész (ami egy vékony drótszál, erre is Hutton jött rá, hogy remekül használható), és akár még egy aprócska iránytű is. Ami pedig már kifejezetten pimasz ötlet volt: a Monopoly játék pénzei közé valódi birodalmi márkákat is kevertek, hogy a foglyok ezekkel tudják megvesztegetni az őröket.

A játékok dobozán a szövegben apró eltérések voltak (például pont a cím után), ezzel jelezték, hogy melyik terület térképeit tartalmazza a speciális doboz. Az eszközök célba juttatására is volt ötlete Huttonnak, hiszen a genfi egyezmény a hadifoglyoknak nemcsak az új egyenruha küldését tette lehetővé, hanem más ellátmányt is kaphattak otthonról. Azt az ötletet hamar elvetették, hogy a Vöröskereszt foglyoknak szánt csomagjaiba csempésszék a felturbózott játékokat, félve attól, hogy ha ez kiderül, a németek kitiltják a nemzetközi szervezetet a táborokból. Ehelyett mindenféle nem létező egyletek és jótékonysági szervezetek nevében küldték a csomagokat. Ezeknek a szervezeteknek logót, levélpapírt is készítettek, címüknek pedig a bombázásban elpusztult házakat tüntettek fel. Már a csomagokban is próbálták jelezni a foglyoknak, hogy nem egyszerű társasról van szó, az egyik szervezet jelmondata például egy részlet volt Máté evangéliumából: „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.”

A szimbolizmus iránt kevésbé érzékeny katonák másban is bízhattak, az MI9 ugyanis különleges kiképzésben is részesített zászlóaljanként egy-egy pilótát. Speciális kódrendszert tanítottak meg nekik, amivel az Apunak és Anyunak címzett levelekkel üzenhettek szökéseket a elősegítő hivatalnak, és azt is megtanulták, miként dekódolják a kapott válaszokat. A levél dátumozásának formája jelezte, hogy az MI9-nak szánt üzenetet tartalmaz, majd az első két szó betűinek számát összeszorozva kapták meg, hogy hányadik szó az, ami az üzenet része, az azt követő két szó betűinek számából lehetett az üzenet következő szavát megkapni, és így tovább. Így egy egészen ártatlannak tűnő levélben is leírhatták az igényeiket, és ugyanígy megkaphatták a pontos utasításokat is, hogy miként érkezik a segítség. A fogolytáborokban pár fős szökési bizottságok működtek, csak ők tudták, hogyan jutnak be az eszközök, ők rejtették el azokat, és adták oda a szükséges dolgokat a foglyoknak, akik szökni próbáltak.

A játékok mellett a sportszerek is kedvelt eszközei lettek Huttonéknak arra, hogy eljuttassák a kellékeket a táborokba, a rádióalkatrészeket például krikettlabdákba rejtették, négy labdából már összerakható volt egy működő készülék. Néha egészen egyszerű ötletek is elegek voltak, mint például a mágnesezett borotvapenge, ami vízre téve befordul észak felé, így iránytűként használható. Volt olyan ötlet is, amit megvétózott a vezetőség, például a gramofontűvel töltött apró köpőcsövet, amit a genfi egyezménybe ütközőnek tartottak. Később a Q részleghez csatlakozott egy illuzionista, Jasper Maskelyne, aki korábban Afrikában az álcaruhák tervezésében tette hasznossá magát, ő további rejtekhelyeket fejlesztett ki a küldeményeknek, sakkfigurákban, krikettütőkben. A németek idővel rájöttek egy-két turpisságra, egyes táborokban bevezették a küldemények átvilágítását röntgennel, de például a monopolys trükkre nem jöttek rá.

Nehéz számszerűsíteni, hogy hány sikeres szökésben segítettek a Q részleg fejlesztései, hiszen sokan nem is tudták, honnan van az a pénz, térkép, eszköz, amit kaptak. Fontos volt a titoktartás is, hogy ne derüljenek ki a trükkök. Az biztos, hogy az egyik leghírhedtebb fogolytáborból, a szászországi Colditz kastélyban létrehozott Oflag IV-C-ből megszökött fogoly használta őket. Airey Neave, aki sikeresen jutott át Svájcba, majd onnan haza Angliába, később maga is az MI9-nál dolgozott a háború végéig. Az ünnepelt hős később konzervatív képviselő is lett, 1979-ben halt meg, amikor az ír szeparatisták robbantottak a Parlamentnél.

Christopher Hutton a háború után meg akarta írni a Q részleg történetét, de a hadügyminisztérium letiltotta a könyvet. Végül hosszas pereskedés után csak 1960-ban jelenhetett meg az Official Secret című visszaemlékezés, amiből még így is sok dolgot ki kellett hagynia. A Monopoly használatára például csak 1985-ben derült fény, amikor feloldották egyes iratok titkosítását.