A kanadai Winnipeg lakói 1942. február 19-én, hajnali fél hatkor arra ébredtek, hogy német bombázók húznak el a város felett, amire a helyi erők szintén tűzzel válaszolnak. A náci erők körbevették őket, és közelítettek a belváros felé, ami azért volt érdekes, mert az európai frontvonaltól jó pár ezer kilométerre voltak az érintettek. A nácik aztán elfoglalták a várost, átnevezték Himmlerstadtnak, a főutcát Hitlerstrassénak, reggel kilenctől Hitler beszédeit adták a rádióban, a polgármestert letartóztatták, könyveket égettek, a főtéren lebegő zászlót szvasztikára cserélték, és kihirdették, hogy mostantól nincsen templom, nincsen helyi újság. Csak az van, amit a nácik akarnak: rend, fegyelem, kötelező beszolgáltatás, és a helyi, átnevezett újság kihirdette, hogy mostantól minden este kötelező lesz nevetni egy államilag kirendelt viccen.
Ez volt az If Day, azaz a ha napja, amikor Winnipegben egy napra eljátszották több ezer katona és a komplett városi média segítségével, hogy a nácik megszállták a várost.
Nem a hecc volt az egésznek a lényege, hanem az, hogy rávegyék a lakosságot a háborús kötvények vásárlására. Kanada 1939 szeptemberében beszállt a második világháborúba, de a kanadaiak a harcok harmadik évében már kevésbé voltak motiváltak arra, hogy ezt finanszírozzák is, úgyhogy a külön erre a célra kialakított bizottság kitalálta, hogy valami sokkal nagyobb, sokkal látványosabb kampányra van szükség. A február közepétől március elejéig tartó vásárlási kampányban Manitoba államnak 45 millió kanadai dollárnyi kötvényt, ezen belül pedig Winnipeg városának 23 millió dollárnyi kötvényt kellett vásárolnia, hogy elérjék az államilag kitűzött célt. Így született meg az If Day, a város történetének legnagyobb hadgyakorlata.
Az összesen 3500 katonát megmozgató gyakorlat hajnali fél hatkor kezdődött, amikor először német jelzéssel ellátott bombázók kezdték el Winnipeg külvárosát bombázni. Természetesen nem igazi bombákkal, ahogy az arra válaszul adott lövések is vaktöltények voltak. De ettől még hangosak voltak, ahogy a közben folyamatosan szóló, légiriadót jelző sziréna is. A nagyjából mínusz húszfokos februári napon megjelent a gyalogság is, „harcok” alakultak ki, „sérültek” is voltak, mint egy rendes hadgyakorlaton. A kanadai erők azzal próbálták megállítani a „nácikat”, hogy úgy tettek, mintha felrobbantanának több, városba vezető hidat, de ez sem segített, az álnémetek még délelőtt elfoglalták Winnipeget.
Előző nap óriási szalagcímekkel hirdette ugyan a Winnipeg Tribune, hogy mi fog történni február 19-én, nem mindenki olvasta az újságot, és voltak, akik tényleg meglepődtek azon, hogy hirtelen nácik vannak Kanadában. Még a szomszédos Egyesült Államokban, Minnesota államban is szóltak előre, ugyanis a winnipegi rádió a sikeres megszállás után már német utasításokat kezdett el közvetíteni, és az amerikaiaknak egy inváziós rádiós átverés már elég volt az évszázadra. (Még ha Orson Welles Világok harca című rádiójátéka valójában nem okozott is akkora tömegpánikot, mint ahogy az elterjedt.)
Az álnácik először is dutyiba vágták a polgármestert, John Queent és több önkormányzati dolgozót, és rögtön ki is hirdették a winnipegi élet új fejezetét, kezdve azzal, hogy egy új tartományi vezető uralkodik mostantól, egy bizonyos Erich von Nuerenberg. Állítólag a rendőrfőnököt azért nem sikerült letartóztatni, mert éppen elment ebédelni. Von Nuerenberg esti kijárási tilalmat vezetett be, betiltotta a gyülekezést, a cserkészeket náci felügyelet alá vonta, és kihirdette, hogy mostantól csak és kizárólag úgy lehet gondolkodni és cselekedni, ahogy az a náciknak megfelel. Itt el lehet olvasni a megszállás tíz pontját.
A Winnipeg Tribune-nek már nem a saját nevén, hanem Das Winnipeger Lugenblatt (A winnipegi hazuglap) névvel jelent meg a legújabb száma, benne propagandahírekkel, cenzúrázott képekkel, Hitler receptajánlatával, a tehéntőgyből készült hamburgerrel, illetve egy államilag kifejlesztett viccel, ami nagyjából csak három évtizeddel előzte meg a Monty Pythont. A Das Winnipeger Lugenblatt ugyanis előírta, hogy az alábbi viccen mindenkinek kötelező nevetnie:
– Ki volt az a nő, akivel tegnap este láttalak?
– A feleségem!
A lap szerint ezt a poénpetárdát minden családfőnek kötelező jelleggel el kell sütnie este hatkor, amikor a család három egységes „ha” felkiáltással szórakozhat rajta. Az újság aztán már a vége felé lejjebb tekerte a dilit, az utolsó lapokon már tényleges háborús hírek voltak: hogy éheznek Görögországban, bombáznak Hollandiában, vagy hogyan zárják be az egyetemeket a cseheknél.
A nácikat játszó önkéntes katonáknak előírták, hogy nem bánthatnak senkit, és két kisebb incidens kivételével tényleg sebesülés nélkül zajlott le az egész nap. Egy katonának sikerült csak kificamítania a bokáját, illetve egy háziasszony levágott egy darabot az ujjából, amikor a kötelező jellegű áramszünet közben próbált főzni.
Az If Dayt óriási érdeklődés övezte, a Life egy képes riportot közölt róla a márciusi számban, a British Pathénak pedig egy másfél perces híradó is készült, amit itt meg is lehet nézni:
A videón ugyanaz látszik, mint a Life képsorozatán. A nácik letartóztatják a tisztségviselőket, bemennek az iskolákba, ahonnan elvisznek egy tanító apácát, és letörlik a demokráciáról szóló leckét a tábláról, kirámolják átlagemberek házát, ebéd közben zaklatják őket. Egy újságosfiút azért zrikálnak, mert még a régi újságot árulja, a templom ajtaját bezárják, és kiteszik, hogy ott már tilos istentiszteletet tartani. Felhúzzák a zászlójukat, saját pénzt osztogatnak, könyveket égetnek. (A könyveket a helyi könyvtár adományozta, és amúgy is megsemmisítették volna őket.)
A háttértörténet szerint a megszállásra azért volt szükség, hogy a harmadik birodalom gyarmatairól benépesíthessék az ekkor még csak 11 milliós népességet számláló Kanadát. Erre végül nem volt szükség, mert este hat órakor az egésznek hivatalosan vége volt, a náci külsőségeket pedig az egész városban lecserélték a háborús kötvény vásárlására biztató reklámanyagokra („Ez itt nem történhet meg!”), és természetesen semmi új rendelkezést nem tartottak be. Másnap felkerült a főtérre egy olyan térkép, ami 45 egyenlő részre osztotta Manitoba tartományt, és minden terület egy 1 millió dolláros adományt jelképezett: ha összegyűlt az egymillió, akkor bejelölték a térképen, hogy sikerült a németektől visszafoglalni azt a részt. Manitoba tartományban végül sikerült meghaladni az előre kitűzött célt.
A dolog érdekessége, hogy pár évvel az If Day előtt Winnipegben volt egy igazi náci gyűlés, néhány hónappal az ország hadba lépése előtt. Nagyjából ötszázan gyűltek össze a helyi német konzulátus által szervezett rendezvényen, ahol náci dalokat énekeltek, karlendítettek, és Hitler-portrékat lengettek a közönségben. (Ez csak tényleg a lábjegyzet lábjegyzete, de akit érdekel az észak-amerikai közhangulat a második világháború alatt, annak ajánlom a parádés The U.S. and the Holocaust című háromrészes dokumentumfilmet.)
Az If Day viszont annyira sikeres volt, hogy Vancouver is tervezett egy hasonló akciót, sőt, állítólag az amerikai kormány is érdeklődött a hogyanról és a mikéntről, de végül nem volt még egy ilyen nagyszabású reklámkampány a háború alatt.