Hamis pénzt nyomtak a film kedvéért, a rendező is zsebre vágott belőle

Pár nappal ezelőtt, 87 éves korában meghalt William Friedkin amerikai filmrendező, olyan, minden kétséget kizáróan páratlan és formabontó filmek készítője, mint Az ördögűző, a Francia kapcsolat vagy a Portyán. A modora és lendülete miatt Hurrikán Billynek is hívott filmes olyan életművet hagyott maga után, amiből végtelenségig lehetne szemezgetni sztorikat, anekdotákat vagy éppen jeleneteket.

Ha ki kellene választani, hogy mi a legikonikusabb dolog, amit neki köszönhet a világ, akkor bajban lennénk: a Francia kapcsolat frenetikus autós üldözése? Az ördögűző megszállottsága? A Self Control videóklipje? Ha a társadalmi jelentőséget nézzük, akkor egészen biztosan a legelső rendezése, a The People vs. Paul Crump című dokumentumfilm, ami nemes egyszerűséggel megmentette a címben szereplő halálraítélt életét, amikor eljutott a kerületi ügyészhez. Önmagában mindegyik megérne egy cikket, és akkor még csak a filmjeinek egy kis százalékával, és annak is nagyon a felszínével foglalkoztunk, például egészen biztos vagyok benne, hogy valaki már nyitja meg a levelezőjét, hogy szóljon: nem említettem meg A félelem árát vagy A veszett vadat.

Egyet viszont biztos meg fogok említeni, az pedig az Élni és meghalni Los Angelesben, Friedkin koszos, szmogos, erőszakos és néha megdöbbentő zsarufilmje 1985-ből. Az Élni és meghalni… sztorija és összes konfliktusa a pénzhamisítás körül forog: van egy művészi érzékkel megáldott hamisító (Willem Dafoe), és vannak a nyomában járó titkosszolgálatosok (William Petersen, John Pankow), akik próbálják elkapni, egyre durvább eszközökkel. A filmben van egy olyan, forgalommal szembeni autósüldözés, amivel Friedkin szándékosan le akarta pipálni a saját Francia kapcsolatát, és az egészet áthatja a nyolcvanas évek esztétikája, amit a rendező tudatosan és a szokásos részletgazdagságával próbál ellensúlyozni azzal, hogy Los Angeles úgy néz ki benne, mint egy utolsó civilizációs pöcegödör, ahol autópályák érnek össze vegyi üzemekkel, roskatag kerítések tövében.

Az Élni és meghalni… egy valódi titkosszolgálatos könyvéből készült, a szerző Gerry Petievich pedig forgatókönyvíróként és tanácsadóként is bekerült a filmbe. Friedkin megtalálta vele a közös hangot, és sikerült elérnie, hogy feltételesen szabadlábra helyezzenek egy igazi pénzhamisítót, aki lépésről lépésre megmutatta a rendezőnek, hogyan is végzi a munkáját, a papír kiválasztásától kezdve az utolsó lépésig, amikor a hamis pénzt beletömik egy mosógépbe, egy rakat ronggyal és pókerzsetonokkal, hogy mesterségesen használtnak tűnjön. Az egész eljárás egy olyan aprólékos, hipnotikus jelenetben került a filmbe, amit később a Friedkinről készült dokumentumfilmben Wes Anderson is méltatott:

A jelenetben minden egyes mozdulatot, amit nem egyértelműen Dafoe tesz, a feltételesen szabadlábon lévő hamisító végzett. Dafoe később azt mondta, hogy nem nagyon tett fel kérdéseket az ember magánéletéről, csak a folyamatról, hogy megtanulhassa azt. A színész visszatérő anekdotája, hogy a hamisítós jelenetet a sivatag közepén vették fel, és amikor elhúzott a fejük felett egy helikopter, akkor sosem voltak benne biztosak, hogy nem a titkosszolgálat érkezik lecsukni őket.

Barry Bedig kellékes azt mondta, hogy Friedkin kifejezett kérése volt, hogy minél autentikusabb legyen a jelenet. Egy 2003-ban készült werkfilmben azt mesélte, hogy a fent látható módszerekkel nagyjából egymillió dollárnyi hamis pénzt készítettek, ami csak a papír típusában és két másik apróságban különbözött az igazitól. Semmi másra nem akarták használni, csak a gyártáshoz, illetve ahhoz, hogy Dafoe karaktere a film utolsó harmadában elégessen belőle egy rakattal. Az utóbbi miatt viszont nem lehetett ahhoz a megoldáshoz folyamodni, hogy csak a papír egyik oldalára nyomtatnak, hiszen a dobálásnál látszott volna a különbség. Úgyhogy mindkét oldalra nyomtattak, és a precíz eljárást követve gyakorlatilag ki lehet mondani, hogy pénzt hamisítottak egy film kedvéért.

Bedig elégetett ugyan belőlük majdnem egymilliónyit, de egy meg nem nevezett stábtag felmarkolt belőle és hazavitt pár dollárt. Friedkin később azt mondta, hogy ezek olyan bankjegyek voltak, amiknek csak az egyik oldalán volt nyomtatás, bár a saját kellékese ellentmond ennek. A stábtag hazavitt a házába egy marék húszast, a tinédzser fiai pedig kapva kaptak az alkalmon, és elmentek egy benzinkútra vásárolni belőle. Öt perccel később már ott volt a titkosszolgálat, és őrizetbe vették a fiúkat, akik bevallották, hogy az apjuktól van a pénz. Az apjuk főnöke pedig Bedig volt.

Bedig ajtaján egy nap hajnali négykor (egy másik interjúja szerint este fél tizenegykor) dörömbölt a rendőrség, kihallgatták, és ő is megerősítette, hogy az egész egy film kedvéért volt. Friedkin egyenesen a kerületi ügyésztől kapott egy telefont, aki közölte a rendezővel, hogy ez mind szép és jó, de teljesen mindegy, hogy valaki milyen okból nyomtat pénzt, az akkor is illegálisnak számít. Még ötször bevitték, mire Friedkin azt mondta neki, hogy ha még egyszer beviszik, akkor kérje már meg őket, hogy vagy tartóztassák le, vagy engedjék el. „De Billy, mi lesz, ha letartóztatnak?” A kaliforniai kerületi ügyész be akarta hívni a híresen tökös rendezőt kihallgatásra, de Friedkin azzal rázta le, hogy szerezzen egy idézést, és akkor hajlandó megjelenni egy ügyvéddel együtt. Az ügyész nem jelentkezett többet.

Az egyik werkfilmben van egy rövid jelenet, ahogy éppen az eredeti könyvet író Petievichcsel készül egy interjú, de pár méterrel odébb a főszereplő William Petersen feltart egy papírt, tele húszdollárosok (egyoldalas) nyomatával, és azon viccelődik, hogy a színésztársával ezt csinálják a szabadidejükben. Petersen hülyül, és a titkosszolgálatos is próbál menni vele, de azért csak azt mondja viccesen a végén, hogy akkor most mindketten le vannak tartóztatva, azt a pénzt pedig viszi magával az irodába.

De az ügynök tényleg csak viccelhetett, ugyanis akármit mondott is William Friedkin, a 2017-es önéletrajzában már annyira nem rejti véka alá, hogy mi lett a film kedvéért gyártott bankók sorsa: fogott egy csomót, aminek mindkét oldalára nyomtattak, berakta őket a pénztárcájába, és ott költötte őket, ahol csak tudta, éttermekben, cipőpucolóknál. „A pénz ennyire jól sikerült” – mondja a rendező, akinek valószínűleg fontosabb volt az, hogy hiteles legyen egy illegális folyamat bemutatása, mint hogy a törvényhez igazodjon.